Salted wound (novel; Larry) III.

Négy órával korábban

 Amikor Harry-nek fenekestül felfordult az élete, alig töltötte be a tizenkettedik életévét.

Egy nyári nap volt, jól emlékszik. Olyan fajta légkör vette őt körbe, amely egyszerűen nem engedte, hogy lekonyuljanak a szájának szélei. 

 A nap vakítóan sütött, egy bárányfelhő sem piszkította be a tiszta és kék eget. A nagy, családias angol házuk előtt játszott legjobb barátjával, a tejföl szőke, szeplős Niall-el. 

Az egész annyira meseszép volt. Harry és Niall önfeledten rohangáltak a Niall anyukájának kicsi csivavájuk után, amely persze nyüszítve menekült tőlük.

Mindketten, de leginkább Harry élvezte ezt. Üldözni valamit, amely sokkalta gyengébb nála; ez egyfajta erőt adott neki, és ezzel együtt több adrenalinlöketet is érhálózatába.

 Az élénk zöld színű füvön körbe és körbe sprintelt az apró jószág, a még akkor teljesen egyenes és rövid hajú, hatalmas kék szemekkel rendelkező Harry pedig közvetlen mögötte, legjobb barátja viszont egyre inkább kifulladva lassult le, míg végül teljesen meg nem állt.

A kis térdén támaszkodva lihegett erősen, feje lüktetett, instabil térdeivel együtt, az izzadtság folyt le róla, míg arcát talán a paradicsom is megirigyelte volna.

- Ha-Harry! - szólította meg lihegve, a még mindig bőszen szaladgáló barátját, vékony hangját épphogy meghallotta a másik, de nem igazán foglalkozott először vele. - Harry! - ismételte meg újra a másik nevét kissé hangosabban, amire végül az említett hallgatott: csupán egy pillanatra helyezte a szőkére a tekintetét - Hagyjuk abba ezt a játékot, már unom -, amikor erre az eddig halálfélelemben futó kiskutya meg nem állt; kis lábait megacélozta, hogy a szintén apró testében, a még akkor is őt kergető Harry el is esett benne.

 Olyan gyorsan történt minden.

 Az egyik pillanatban még a legjobb barátja hívja lefáradt hangjával magára a figyelmét, ő csak egy pillanatra fordítja el balra a fejét és tekintetét, amikor a csivava hirtelen lefékez, apró testével pedig oldalra megfordulva Harry-t feladásra nem kényszeríti. 

 A következő pillanatban pedig már csak a sötétség fogadja, semmi más; Niall vékony kis hangja még beférkőzik egy másodpercre agya legmélyebb bugyraiba, de aztán minden olyan csöndes lesz.

 Fülsüketítően csöndes.

 Betört a koponyája.

Ahogyan a kiskutyában elesett, semmi baja sem lett volna, ha éppen nem egy vörös színű tűzcsap előtt tette volna azt meg. Homloka legtetején érte a baleset, és furcsa módon nem érzett semmit, habár hatalmas fájdalom érhette.

A kórházban zokogó anyjára ébredt fel, aki könnyes és vérvörös íriszeivel csupán ennyit közölt vele, még aznap: apjával elválnak.

 Harry-ben homályosan, de valahogy mégis kristálytisztán égnek az akkori emlékei - talán a baleset tehet erről a furcsa érzetről. De érzi; mélyen a zsigereiben még mindig érzi a teljesen ép szívének összetörésének hangját.

És ekkor utána mintha ellene beszélt volna minden és mindenki: sorra történtek meg vele a rossz események.

A baleset, a szüleinek elválása, a hatalmas távolságra történő elköltözés; új iskola, új emberek, új szokások, új nyelv, amelyeket mind kötelessége volt megszokni.

Persze először nem ment. Pechére a tinédzser hormonok akkor indultak be pontosan nála; tizennégy évesen úgy érezte, hogy a világ egyszerűen a képébe röhög, bármit is tesz.

Hatalmas depresszióba eset, de mégis a legjobbat próbálta kihozni magából, minden egyes nap.

 Talán az egyetlen szerencséje az volt, hogy nyáron költöztek át Anglia kis városából; Holmes Chapel-ből Románia egyik nagy városába; Kolozsvárra.

Csupán történelem órán hallott még róla, és sután azt gondolta, hogy ma már nem létezik.

De létezett, hogy ne létezett volna... Csupán rá várt, és az anyjára; a két összetört szívű roncsra, hogy vasmarkaival befogadhassa őket.

A legelső hét kész kín volt számára - a kis, családi házuk csak zengett Harry és az anyja között történő veszekedésektől.

Az akkor már göndörödő és pattanásozó tinédzser Harry újra és újra feltette a középkorú nőnek a kérdést: "Miért pont ide?! Miért pont erre a helyre kellett jönnünk??" 

De nem kapott választ. Sohasem.

 És a mai napig emígy kellett élnie életét. Tudatlanságban.

De ezt egy idő után megszokja az ember. Elveszik a hétköznapok okozta sodrásban, és amikor újra feleszmél, már évek telnek el - a legrosszabb esetben egy helyben toporogva.

Viszont Harry ténylegesen a legjobbat hozta ki mindennapjaiból; ha kúszva is, de kimászott a gödréből. És nem, nem azért az okért, amit mindenki hinne. Nem azért, hogy a boldog, régi életét visszakapják.

Hanem pusztán azért, mert rájött egy dologra: az élet megy tovább. 

És ha egész nap magába fordulva kuksol a szobájában, azzal nem megy semmire.

 Végül így esett az, hogy míg ő tizenhat évesen a suli mellett dolgozott, addig anyja elérte végső stádiumát a depresszióban, ahonnan már nem képes végezni a mindennapi kötelezettségeit. 

Alkoholista lett belőle.

 Harry figyelte, ahogyan a nő, akire kiskorában oly' ragyogó szemekkel nézett fel, hirtelen lett az a személy, akit csupán már sajnálni tudott. Figyelte mindennap, amikor hullafáradtan hazaért az akkori munkahelyéről; édesanyja üveges tekintettel itta magába a sok üveg alkoholt - és ő ott állt mögötte tehetetlenül természetesen.

 A már felnőtt Harry fájdalmas szívvel nosztalgiázott munkahelyének öltözőjében; kezeiben ott szorongatta a nemrég neki jött levelet.

Reggel vette ki a postaládájukból; friss fehér színével kitűnt az összekoszolódott, más színű, be nem fizetett számlák közül. Gyöngybetűkkel volt a neve, csakis az ő neve ráírva, semmi más. 

Jobb sarkában a már rég nem látott bélyeg volt felragasztva; egy kék bélyeg, amin Anglia királynője volt rányomtatva.

Jól tudta, ez mit jelent. De csupán este, iskola után, még a munkahelyén megkezdődő műszakja előtt volt képes foglalkozni vele - addig a pillanatig azt tette, amit az évek alatt már oly' könnyedén kisajátított magának; ignorálta a fájdalmas tényt.

 Kézfejei hátán erei kidülledtek, ujjbegyeinek vége kipirosodott, míg a többi részük sápadt színbe fulladt.

A következő percben Harry felsóhajtott, és nehéz, reszkető lapáttenyereivel lazított fogásán; hogy utána a már szívszorítóan gyönyörű levelet feltéphesse - ezzel elcsúfítva.

Amikor kiemelte az egyetlen dolgot, amely a borítékban lapult; nem is tudta, mit érezzen.

Hirtelen lepte el a düh, a csalódottság, a szomorúság és a meglepődöttség érzése, egyfajta megkönnyebbülttel és derűvel együtt.

 Az apja küldte ezt neki.

A már több, mint hat éve nem látott apja, aki pusztán egyet kért a fiától: jelenjen meg a két hét múlva zajló esküvőjén. 

Robert Styles és Anna Jasmin esküvőjére őszinte örömmel meghívunk - ez állt a legelső sorban.

 Harry megnémulva bámult a díszes levélre - egészen addig, amíg egy kopogás az öltözőjének ajtaján félbe nem szakította ebben. Csupán ekkor vette észre a könnyeket, amelyek lassan és komótosan csúsztak le két orcáján; rögtön el is dörzsölte azokat.

- Gyere be! - invitálta be szavaival a személyt, aki a fekete, fából készült ajtó mögött állt; és gyors mozdulatokkal rejtette el a levelet tükrös asztalának fiókjában, még a haján is igazított egyet, miközben elhúzott szájjal realizálta a pocsék kinézetét: a fáradtság mindig is meglátszott rajta, bármivel is próbált a helyzeten segíteni.

 A hatalmas tükrében a benyitó Zayn-t látta meg; a fiatal, húszas éveiben járó férfi egy szívdöglesztő mosollyal tekintett a göndör szemébe az üvegből készült tárgy segítségével. Harry már megszokta a mindig vele flörtölő főnökét.

Mint egy vadmacska; ilyen mozdulatokkal tett felé lépéseket - öles és kecses léptekkel állt Harry mögé, bal vállára tette forró tenyerét, és mélyen a smaragdzöld szemeibe tekintett az ő mélybarnáival.

- Ideje menned, a közönség már beindulva őrjöng miattad, szépfiú.

Harry egyet nyelve bólintott, majd felsóhajtva állt fel, ezzel lelökve a másik nagy tenyerét magáról.

 Zayn figyelte hátulról a fiút: a divatosan szakadt ruhájában férfias és magabiztos léptekkel közlekedett, de nem is ez kötötte le leginkább a figyelmét... Hanem azok a hosszú lábai, és az édes, kerek feneke, amelyeket hátulról művészien kiemelt ez a borzalmas gatya.

Megőrült azokért, vágyakozva nyalta meg az ajkait rózsaszín nyelvével.

 Harry-nek a kosztümje mindig másként nézett ki, minden fellépés alkalmával.

Jelenleg egy utcai táncost próbált utánozni - vagy valami ahhoz hasonlót.

Fehér, vékony inge szakadtan engedte láttatni izmos mellkasából és hasfalából jó pár részletet; a lógó, buggyos és fekete gatya pedig néhol szintén szakadtan hevert rajta, még kosz foltokat is lehetett azon látni... Mindezt egy fellépés kedvéért.

 Minden egyes férfinemű személy őrjöngve kurjantott fel, amint kilépett az erősen kivilágított színpadra - szemével már egészen megszokta a szinte égető világítást.

 S a zene elindult.

A már jó párszor begyakorolt mozdulatokat hajtotta végre; és a dallamok csak még inkább segítették dolgát - mint mindig persze.

 Itt kötött ki ő.

Tizennyolc évesen egy instabil személyiséggel, egy alkoholista anyával, egy meleg bárban dolgozva; eközben keserűen realizálva a tényt, hogy az apja, aki tönkretette őket, hatalmas nagy boldogságban éldegél az ő szülőhazájában... Amelyre mindig vágyakozva gondol, és önkéntelenül is elteríti olyankor a szabadság érzete.

 De legalább meg tud élni ebből a pénzből, plusz ott lehet, ahol mindig is akart lenni... Színpadon, miközben emberek őrülnek meg miatta.

Csupán egészen más okért, mint az éneklésért...

Két órával korábban

 Csurom izzadtan rontott be az öltözőjébe, és rögtön ledobta magát a puha bőrkanapéra tükörasztala mellett.

Lehunyt szemekkel és lüktető erekkel hallgatta, a még mindig miatta őrjöngő közönséget; érezte, ahogyan összes végtagja megbénultan sikít fájdalmában.

Minden egyes este ez van.

Minden egyes este fellép, hogy utána fáradtan hulljon össze - teste már egészen kezd ebbe belefáradni, lelke talán még inkább.

 Apró pihenésében az ajtajának kilincsének kattanása szakította félbe, és a következő pillanatban már hosszú, vékony ujjakat érzett meg sűrű, kövér tincseiben, amelyek néhol vizesen tapadtak homlokára.

Amikor felnyitotta a szemhéjait, látáskörébe először az átható, meleg szemek jelentek meg, majd ezekhez társultak a többi tényezők is: a finom vonású orr, kissé vöröslő, puha és duzzadt ajkak, a hosszú és fekete szempillák, a kis borosta. A jelenleg lapos fekete tincsek feje tetején.

 Mire felfogta ki is simogatja éppen, az a személy már csókolta is.

Nyögve realizálta ezt, amit a másik csak támogatásként tudott fogadni, és erre még hevesebben támadta le Harry ajkait. Kigúvadt szemekkel hagyta a göndör pár pillanatig, hogy a forró, a puha - és ha őszinte akart még lenni -, a jóleső száj kényeztesse az övét; amikor gyengéden megnyalta alsó ajkát, a mellette terpeszkedő Zayn, önkéntelenül is megadta magát

Túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy ennek a kényeztetésnek ellenálljon, még ha jól is tudta, hogy ez helytelen. Zayn a főnöke volt, ő pedig csupán egy neki dolgozó táncos... 

 De megtette.

Feltárulkozva hagyta magát; és csupán élvezte a szenvedélyes csókot.

Viszont amikor Zayn továbbment volna... Amikor hosszú ujjai ezúttal a buggyos nadrágjába nyúlt bele, amelyről azt hitte a fekete hajú, hogy egy hatalmas, álló farkat rejt, csalódnia kellett...

Sértetten távolodott el az alkalmazottjától, és összehúzott szemöldökkel, zavarodottan meredt a másik, homályos és fáradt íriszeibe:

- Nem akarod? - suttogta, hisz' valamilyen ok folytán úgy érezte, hogy így kell beszélnie a másikhoz.

Egy pár másodpercig csak meredt Harry a másik, egészen elfeketedő szemeibe, de aztán rekedtes, álmos hangon, egy gyors és fals érvvel válaszolt:

- Bocsánat, azt hiszem teljesen kipurcantam a fellépéstől.

Zayn nem volt seggfej, csupán túlságosan tetszett neki a fiú, Harry ezt jól tudta - ahogyan azt is, hogy megérti a kitalált helyzetét.

Így is lett: a mélybarna szemű megértően bólintott egyet, és eltávolodott a másiktól. Zavarodottan állt fel, majd porolta le elegáns ruháját - mintha az előbb történtek piszokját ekképp képes lett volna lesöpörni magáról.

- Jó éjt, Harry - mosolygott kedvesen a másikra, és a következő pillanatban már ott sem volt.

 A göndör hajú srác nyögve emelte kezeit arcához, és erősen megdörzsölte azt - a fejében szüntelenül az kattogott, hogyan lehet ekkora egy szerencsétlen ember.

Egy egyértelműen szívdöglesztő srác rámászott, kívánta őt... Aki nem is seggfej, egyetlen probléma csupán az volt, hogy a főnöke. De Harry tudta jól, hogy nem ő lenne az első, aki a szabályt megszegve lefeküdt volna a felettesével - jól emlékszik arra, amikor véletlenül meghallotta, ahogyan egyik táncos munkatársa az egyik pultos szépfiú farkáról áradozik.

Mérgesen ült, majd állt fel hirtelen úgy, hogy még bele is szédült a mozdulatba, de nem foglalkozott ezzel.

Ledobta magát az egyszerű, fekete székre, amely tükörasztala előtt helyezkedett el; annak fiókjából pedig nagy hévvel vette ki az apja levelét.

 Egy pillanatig meredt a kacskaringós, gyöngybetűkre a papíron; de ahogyan figyelte a két nevet... Az apja és a nő nevét, aki nem az anyja... Valami elborult az agyában.

Vöröset látva szakította kettő, három, négy, öt, talán végtelen darabkára is a meghívót, majd erősen a kis kukába dobta amazt. 

 Ezután belenézett a tükörbe: figyelte az arcot, amellyel lassan tizenkilenc éve él együtt.

Arra gondolt, hogy mennyivel szívesebben lenne más valaki. Valaki, akinek van családja, vannak barátai, netalántán egy párja... Emberek, akiknek fontos.

Egy normális élettel.

 Arra eszmélt fel, hogy a tükre darabjaira hullott szét, amint az a kemény öklével találkozott. 

Harry beletekintett a pár üvegdarabba, amely még fennmaradt a helyén... Szemei mintha vöröslöttek volna.

 A már bőszen beforrt, és kövér tincseivel eltakart sebre helyezte a mutató és középső ujját homloka tetején, és évek óta először sírta el magát mélyen és feltörően.