Salted wound (novel; Larry) IV.

8 órával később

 Másnap Harry kellemesen ébredt. Ahogyan ott feküdt a csupa fehér szobájának csupa fehér paplanokkal ellátott ágyában, észrevette, hogy az üvegablakain keresztül beszökött egy-két kósza napsugár, amelyek valahogy színt varázsoltak ebbe a jégtanyába. Ez meleg érzéssel töltötte el, amikor eléggé felébredt ahhoz, hogy ezt realizálja.
 Egy erős és rakoncátlan fénynyaláb pontosan a fiatal srác arcára sütött; ez fogadta legelőször aznap a valóságban.
Laposokat pislogva kezdett ébredezni, megdörzsölte a szemeit, majd nagyokat nyújtózkodva hagyta, had csússzon le testéről a fehér és a kellemesen puha takarója, miközben csontjai megadóan roppantak ki. A napsugár ezúttal éppen a bal mellén elhelyezkedő szemöldökös galambot világította meg, és habár Harry-nek ettől fura, illetve bizsergető érzése támadt; mégis őszintén és önkéntelenül is elmosolyodott ezt bámulva.
 Ezután csak bambult a fehér plafonra, a fehér falakra, amelyeken itt-ott festmények, rajzok és fotók díszelegtek - sőt, még a kedvenc bandájának, a Kodaline-nak is ott volt a posztere.
 Csak a szokásos látvány, mégis Harry képes nézegetni ezeket órákon át, ha kómás, részeg, unatkozik vagy éppen szomorú. Szóval majdnem mindennap.


14 órával később

- Lehetetlen... - lehelte Harry, szemei kigúvadtan mustrálták egyfolytában az előtte virító festménymásolatot.

 Nem bírta ki. Képtelen volt ezúttal a szombatját otthon tölteni, és egész nap ki sem mozdulni a védővárnak tökéletesen alkalmazott ágyából.
 Látnia kellett. Újra és újra.
 Mert ezt tette. Minden egyes kisebb-nagyobb alkotórészét megnézte annak: a másolatokra jellemző hibákat, sőt még egy nagyon-nagyon kis méretű teáscsészét is észrevett a háttérben elhelyezkedő asztalkán.

 Kolozsvár főterén minden év szeptemberében szervezni szoktak egy művészeti kiállítást, amelynek célja a kevésbé ismert, de pontosan annyit, vagy még többet érhető festményeket, helyesbítve azoknak másolatait megmutatni az ezekre érdeklődő embereknek.
Nem sokan szoktak ezen a rendezvényen részt venni, többnyire idősek vagy erősen elvont emberek járnak erre mindig - érdekes látványként ki is tűnt a göndör fiú onnan.
 Második éve éltek itt, amikor felfedezte ezt a helyet.
Anyjával eget rengető veszekedésbe keveredett, és az egyetlen nyugalmat csakis elmenve abból az őrültek házából volt képes megtalálni. Bolyongott az akkor sötét és kihalt utcákon, hisz' majdhogynem kilenc óra lehetett akkor.
És habár sápadt, elveszett, csalódott, mérges és minden egyéb negatív tulajdonság volt jellemző testére és szellemére akkor; valahogy amint erre a helyre ért, ahol mint valami védőangyalok fehér, világító fényükkel, Harry számára is ekképp szolgáltak aznap a kivilágított festmények.
Ahogyan ott álltak, és szinte beszippantották a fiút világukba, hirtelen azon kapta magát a göndör, hogy boldog... És nyugalmat érez, amelyet már annyira hiányolt.
 Akkor volt biztos abban, hogy mi az ő szerelme, mi az ő szenvedélye.
 A festészet. A rajzolás. A fotózás.
 A művészet.

 És ekképp bukkant rá erre is. A festményre, Hajnal címen. Egy, a Harry számára ismeretlen ember festett alkotásra, amelynek dátumát, amikor megnézte, nem is tudta, hogy milyen érzés kerítette hatalmába; csupán annyit fogott fel, hogy hányingere támadt.
 Harminckilenc, majdnem negyven évvel ezelőtt.
 Ennyi idővel ezelőtt történt ennek, a gyönyörű festménynek a születése.
A színek kontrasztja elkápráztatta a fiút; s az a természetesség, az a kegyetlen őszinteség avagy igazság a valóságról, az egyszerűen ledöbbentette és egyben le is nyűgözte őt.
Csakugyan hajnalban zajlik a jelenet; a jelenet, amelynek főszereplője a titokzatos Louis, még tegnapról.
Igen, az a Louis. A srác(?) a szakadt, véres ruhákban, és a hatalmas nagy, hipnotizáló óceán kék szemekkel.
 Ott ült egy fából készült, kis asztal előtt, és a jóképű profilját tökéletesen ki lehetett venni; atletikus testével együtt, hiszen csakis egy szín-fehér törülköző hevert a csípőjén, a kényes részeket ezzel eltakarva.
Dohányzott. Éppen fújta ki a füstöt szájából, ezzel kis homályba bújtatva állát és az említett ajkait.
Mintha üveges szemekkel meredt volna előre, a semmibe; és ez Harry-t enyhe nyelésre késztette.
 Ismerős helyzet.

 Hirtelen riadt fel és ugrott meg egy erős kézre, amely megpaskolta a bal vállát. Elállt lélegzettel fejét rögtön arra az irányba fordította, de kiderült, hogy pusztán egy férfikar van azon az oldalán.
- Ez a festmény a kedvencem - egy zengő, mély hang szólt hozzá a jobb oldaláról; kissé kikerekedett szemekkel - a hirtelen ijedtségtől - fordította végül arra a tekintetét.
Egy nála pár évvel idősebb, charme-os srác avagy férfi fogadta, és az első, amelyet észrevett rajta; az a kedves, de egyben ábrándozó arckifejezése volt. Ezután a nagy, mogyoróbarna szemeit Harry-re emelte a festményről, és az a mosoly még nagyobb lett; hogy az íriszei kisebbek is lettek a megjelenő ráncoktól ott.
 Önkéntelenül is viszonozta a gesztust a göndör, és feltette a fejében már vagy tízezerszer feltett kérdését:
- Ki vagy te?
Még mindig mosolygott. De mintha már kevésbé őszinte lett volna az; fejét lehajtotta egy pillanatra, utána az előttük álló alkotásra emelte tekintetét.
És igen, nem hagyta abba még mindig a mosolygást. Mintha ez a cselekvés örökre ottragadt volna az ajkain; mintha egyszerűen képtelen lett volna csakis egyszer szomorkodni az életében.
 Harry irigyelte őt.

- Az nem fontos - vont vállat, és a Harry-t átkarolt baljának kézfejét a bal, lógós farmerja zsebébe bújtatta.
Összehúzott szemöldökkel meredt a fiatalabbik a másikra, és mielőtt még válaszolhatott volna, amaz újra megszólalt:
- Tudod, érdekes dolog az idő. - Ez Harry-t rögtön elhallgattatta, és kíváncsian várta a férfi mondandóját. - Az egyik pillanatban képes elhitetni veled, hogy örökre megáll, de utána még annál is gyorsabban halad. - Itt felsóhajtott, és ha két másodpercre is, de végül eltűnt a mosoly az arcáról. - Ez a festmény, Harry... - mutatott az említett műre, és olyan áthatóan meredt a fiú smaragdzöld íriszeibe, hogy még el is felejtett meglepődni azon, hogy tudja a nevét. - Ez a festmény pontosan erről szól. És középen, főszereplőként ott van egy fiatal srác, üveges és elhalt tekintettel. Mint aki rájött erre.
 Harry-t pedig mintegy végszóra ugyanez az érzés töltötte el, mint Louis-nak.
 Jól tudta, miről is magyarázott neki a másik, illetve a csodás festmény.
- Jól tudom, hogy milyen ez - motyogta alig hallhatóan maga elé, de a mogyoróbarna íriszekkel rendelkező egyén ennek ellenére kristálytisztán hallotta, rögtön ráfigyelt utána őt mustrálva.
 Ezután nagy mosollyal csupán ennyit mondott:
- Nem, még nem teljesen tudod.
A következő pillanatban pedig már ott sem volt; szinte kámforrá vált, amikor Harry zavarodott tekintetével akarta őt megajándékozni.
Hitetlenkedve, elakadt lélegzettel és még jobban összezavarodva nézett körbe a környezetén, még meg is pördült tengelye körül vagy ötször is.
 De sehol sem volt a férfi.
Őrültnek érezte magát, mint akinek elment volna az esze. Sűrű lélegzéssel nézett vissza a festményre; a tegnap megismert Louis még mindig ott volt és elhalt tekintetével meredt maga elé, miközben nikotinnal mérgezte magát.

 Harry mérgesen és egyben fáradtan hunyta le szorosan a szemeit, megdörzsölte őket, és olyan gyorsan viharzott el onnan, hogy talán még fekete csíkot is hagyhatott maga után.
Beült a tér egyik végében lévő furgonjába, szüntelenül egy gondolattal a fejében: muszáj megtudnom mi folyik itt.
És csupán egyetlen embert ismert, aki talán tudott válaszolni a kérdéseire... A titokzatos és furcsa fiút, akit tegnap késő éjjel talált meg véresen, szakadtan és halálra ijedten.
 Harry elég határozottnak és magabiztosnak is érezte magát emiatt, mindaddig míg azelőtt a két út előtt találta magát, amely közül az egyik a félelmetes erdőbe vezeti be.