2017. április 4., kedd

Salted wound (novel; Larry) XI.

 1978. október 31.

 Elszabadult a pokol. Az Idő törvényei többé nem léteztek, ezzel szabadságot ajándékozva a Föld élőlényeinek. Kolozsvár erdejét érte el leginkább: óriási erejű remegés söpörte végig, és különböző fajta órák mutatói eszeveszett forgásba kezdtek egy ismeretlen erő hatására. Hatalmas, szőrös pókok nyüszögtek; háromszemű mókusok prüszköltek, és cincogó hangjukon kiáltoztak; két méteres, hegyes fogú, húsevő növények magukra húzták óriási zöld leveleiket. Összes élőlény rettegett.
Az Idő egyszer leállt, egyszer újraindult, egyszer pedig hipergyorsan száguldani kezdett.
A Palota kecses és díszes mintájú falain belül kiáltozások hangoztak fel; eddig egyenes háttal, szigorú katonák futkároztak pánikjukban -- az őrület ide is lecsapott. A kiskirály és herceg hálószobájukban tehetetlenül álldogáltak, miközben egymást ölelve figyelték a gyönyörű vakolatot lehullani, a drága ékszereket ripityára törni, és hirtelen minden olyan értéktelennek tűnt, egynek kivételével.
Egymás életénél semmi sem számított jobban abban a pillanatban számukra.
-- Mi történik? -- ordította a fülsüketítő zajba a szerencsétlenül fulladozó Liam. Pánikroham akart utat törni rajta.
Harry olyan gyorsan kapta felé a fejét, hogy a kócos, zilált haja az arcába csapott, ezért el kellett söpörnie szabad kezével, amely nem a rémült kiskirályt támogatta, erősen szorongatva. Hirtelen erősen tikkelni kezdett a bal szeme, így megdörzsölte, hogy fennmaradjon a józan esze. Egy tinédzser és a férje mellett muszájnak érezte, hogy fenntartsa a gondolatait, s azoknak útját.
-- Valami borzalmas -- vallotta be Harry, hiszen eddigi ittléte során nem fordult elő még ilyen vele, és ahogyan elnézte a reszkető kiskirályt, úgy vélte, hogy a másik felével sem. -- Viszont higgadtnak kell maradnunk. -- Ironikus módon ekkor a Palotán kívülről vérfagyasztó sikolyok hallatszottak fel végszóként.
Mindhármójuk hátán felállt a szőr, és az összes izmuk megdermedt. Harry zihálva folytatta mondandóját, hiszen még nem fejezte be:
-- Ehhez hasonló esetekre felkészültem. Tudtam, hogy átélhetünk egyszer ilyet, de ha őszinte leszek, sohasem tudatosult bennem igazán. Gyertek utánam! Gyorsan!

 Az emberek sosem fogják fel igazán, mekkora erejük vannak a szavaknak. Minden egyes betű, hang, dallam, bármiféle zaj, amely elhagyja beszélőink két ajkát, befészkeli magát nemhogy agyunk legmélyebb sarkaiba, hanem abba a megmagyarázhatatlan körforgásba is fejünk fölött -- ott, hol az emberi elmének elképzelése sincs, micsoda és mi lehet az --, ezt pedig hétköznapi nyelven úgy ismerjük, hogy a Sors. A Sors, amelynek erőt adunk életünk irányítására, s annak útjaira.
A szavak, az a sok, dallamos zaj, amely nélkül kommunikációnak helye nem akadna közöttünk, ekkor -- a túlvilág erőivel felszabadulván -- elképesztő mértékű egyveleget alkotott. A gravitációnak nyomása észrevehetetlenül, de nagyobb mértékben nehezedett rá a Föld élőlényeire.
Ez az érzés legintenzívebben Kolozsvár erdejében -- abban a csöpp, de mégis hatalmas birodalomban uralkodott.
 Ahogyan a herceg, a kiskirály és a véletlenszerűen hozzájuk csapódott tinédzser, Liam menekült a szétesett világban, azonbelül is fényes Palotájukban a lehulló tárgyak elől, megérezték elég kellemesen. Óriási migrén tört rájuk, és miközben a tíz elefánt méretűnek is kitett főtermen sprinteltek végig -- Louis és Harry szorosan összekulcsolt kezekkel --, hirtelen Liamnek meg kellett torpannia a kegyetlen, szúró fájdalom hatására fejében. Két tarkójára csapta két tenyerét, azzal a belénk ivódott, fals képzet gyanánt, miszerint ezen cselekedete enyhíti azt. Gyötrően felnyögött, és a kiskirály, illetve a herceg ugyan három méter után, de észrevette a fiatal harmadikat leállni csapatukban. Eközben egy öreg fa lombozatát is kitevő aranycsillár vinnyogó hangokat kiadva csúszott lejjebb és lejjebb fejük fölött, hiszen a Palota eget rengető remegésétől annak láncai szakadoztak el. Az aranykeretből visszaköszöntő alakok festményeken, a falakról nagy zajjal landoltak a drága padlóburkolaton, jelüket adva arról, miképpen törtek ripityára ott. A Kínából hozatott virágcserepek, s vázák eldőltek, így a bennük álló föld és növények összepiszkolták a padlót, hatalmas rendetlenséget okozva az eddig patyolat tiszta teremben. A palota főbejárata tárva nyitva állt, és annak giccses díszei ugyan makacsul kapaszkodtak helyükön, de egy idő után néhányuk, mint a terem többi tárgya, a koszos padlón találta magát. Kintről hangos sikolyok hallatszottak be, amelyek vérfagyasztóan hatottak a bent menekülő hármasra, attól függetlenül, hogy adódott más feladatuk is.
Hiszen Liam képtelen volt bírni a fájdalmat: a térdére esett, mint aki imádkozásra készül. Ez a feltevés nem is akadt messze az igazságtól; Liam ténylegesen istenük összes tagjához fohászkodott, hogy ne hagyják nemcsak őt, de uralkodóját és a herceget meghalni ezáltal a megmagyarázhatatlan esemény által, amelyet semelyikőjük sem igazán értett jelen pillanatban.
Harry és Louis eszeveszett gyorsasággal teremtek Liam mellett, és míg Louis a pániktól létrejött gumótól torkában, illetve összeszűkült légzőjáratának hála képtelen volt megszólalni, addig Harry ugyan akadozott szavakkal, s kiszáradt, rosszízű szájjal, de megszólalt:
-- Liam, m-mi tör-történt? Mi a ba-baj? -- Majd térdre ereszkedett, és az egy gomolyagba összehúzott fiú hátára helyezte az egyik lapátkezét.
A kiskirály és herceg aggódva figyelték az előttük fájdalmasan nyögdécselő, és önmagát szorosan ölelő fiatal srácot, aki ekkorra már arcára olyan erősen szorította két tenyerét, hogy látták ujjait elfehéredni. Épp kilátszott homlokának azon része tenyerei alól, ahol egy vastag ér kidülledni mutatkozott.
Amikor megérintette Harry őt, mintha egy villám csapott volna belé, úgy rezzent össze, és utána eszeveszett remegésbe kezdett. A felettük lazuló aranycsillár egyre közelebb került hozzájuk, és idő kérdése volt csupán, hogy mikor hullik rájuk, szilánkjait beléjük szúrva. Ezt érzékelve Louis még ennél is gyorsabban kezdte kapkodni a levegőt, és az eredeti hangjától magasabban szólalt fel:
-- Harry sietnünk kell! A csillár meg fog ölni mindannyiunkat, ha nem iparkodunk. -- Szavaira a herceg felkapta a fejét, pupillái pedig kitágultak a szituációjuk felfogásakor. Orrlyukai hatalmasra kerekedtek ki, ahogyan a hirtelen adrenalinlökettől megsokszorozódtak a lélegzetvételei. Őrülten pumpálta szívébe, illetve izomvázába vért, és valószínűleg ezért tudott gyorsan és hirtelen cselekedni.
Nem törődve Liam ellenállásával, a jobb vállára csapta a szenvedő, de élő testet, és nagy kezeivel erősen szorította lábait. Már csak a jobbjával tartotta helyén, amikor a másikkal a reszkető párja kezéhez nyúlt, és szorosan összekulcsolva ujjaikat indult futásnak.
Száguldottak a Palota drága falai között. A személyzetük tagjai fogyatkozni látszottak, nem csupán azért, mert kimenekültek az épületből, hanem mert egy-egy szerencsétlen eset folytán néhányuk egy-egy rájuk esett tárgytól a haláluk küszöbén találták önmagukat.
Louis fölsikított, amikor pontosan előttük egy kedves pincérjét -- Kevint, emlékezett vissza a kiskirály; aki mindig gondoskodott kisgyerek korában arról, hogy az apja ellenállását figyelmen kívül hagyva a flancos vacsorák után a zsebébe csúsztasson valami nyalánkságot -- egy ókori, antik, Egyiptomból hozatott szobor nyomta agyon. Vér fröccsent rá, Harryre is, illetve a gondosan tapétázott falakon is, és a még le nem esett, makacsul fennmaradt festményekre. A fészekhajú kiskirály pár pillanatra érezte az életet némán érzékelni, csupán a fülei sípoltak kegyetlenül közben. Mint egy rongybabát, úgy hagyta önmagát vonszolni Harry erős keze által. Szégyellte magát ilyen gyáván cselekedni, ezért ezután arra törekedett, hogy ne mindent a herceg tegyen. Próbált olyan sebességet felvenni, mint amilyet férje is produkált -- habár ez Louis rövidebb lábaival szinte lehetetlenségnek bizonyult.
 Haladtak és haladtak. Minden és mindenki szétesni tűnt körülöttük, de őket nem állította meg semmi és senki sem. Egyetlenegy cél lebegett szemeik előtt: Harry acélbiztos szobája, hol nemhogy biztonságban lehetnek, de az ott lévő, jelenleg őrülten szikrázó gépezethez férhetnek.
A herceg úgy gondolta, talán az az utolsó esélyük. Ez a Palota rájuk eshet másképp, és ha kiteszik a lábukat innen, a kinti világ sem segíthet. Harry gyanította, hogy ez nem egyszerű földrengés. Ez hatalmasabb erejű volt, és a levegőben benne rothadozott az fajta bűzlő, nem e világi szag, amely minden egyes sejtjét nemcsak félelemre, de méregre is ösztökélte. Hisz ez az ő birodalma. Az, amelyet éveken át megvédett és óvott szüntelen. Aztán hirtelen jön ez az idegen erő; ez a bepofátlankodott szörnyűség, és mindent kizárván nem érzett mást, pusztán lelkiismeret-furdalást. Talán még annál is több volt.
Nem járt más a fejében, csakhogy nem töltött elég időt azzal, aki a világot jelentette neki, még annál is többet. Mindezen sötét gondolatok hatására még csontropogtatóbban szorította a kis kezet baljában, és amikor megpillantotta a szürke, vastag ajtót a hosszú folyosón végén végre, megkönnyebbült érzés terjedt el testében hirtelen. Ugyan kismértékű volt, de frissítő a nagy zűrzavarban és pánikban.
A vöröslő, hosszú szőnyeg előttük, majd alattuk még úgy is királyin mutatott, hogy vérfoltokkal, élettelen testekkel, és lehullott vakolatokkal volt teli. Megint csak összetört vázákat, s festményeket kerültek ki, plusz akadálypályaként. Harry vállán Liam már ájultan hevert, és rongybábuként lógott ott.
 Pár méter volt hátra. Ekkor szűntek meg az áram által működtetett világítások, és bekapcsolt a tartalékreaktor. Annak zöldes fénye kísérteties légkört varázsolt az alapvetően hátborzongató szituációra.
Odaértek. A biztonságot nyújtó ajtóhoz. Lihegtek, lég- és rendes szomj uralkodott rajtuk; az izzadtságtól bűzlöttek, érzelmeik és gondolataik tornádóként keveredett össze. A herceg haja homlokához tapadt, szemeiben a pupillái aligha hagyták ott a smaragdzöld színt szeméből. A kiskirály nagyot nyelt, amikor mindezt érzékelte a másikon. Ekképp néztek pár másodpercig egymásra, önkéntelenül is úgy érezve, hogy utolsó pillanataik voltak ezek.
Csak még egy csókot.
Vágyakoztak mindketten. Így Harry remegő kezekkel bepötyögte a kódot, és az ajtó előttük kinyílt. A tágas szobában nem meglepő módon rendetlenség hevert. Gyorsan beszaladtak, s míg Louis rácsapott a gombra, amely bezárta az acélajtót, addig Harry óvatosan lehelyezte egy ottani bőrfotelbe Liamet. Egy pillanatig empátiával telített érzelemmel tekintett le a fiatal fiúra, önkéntelenül is arra gondolva, milyen keveset is élhetett meg a srác.
 Majd egyszerre tekintett egymásra a birodalom két vezetője. A két őrvédője, akik nem voltak és nem éreztek különb, mint mások szerte a világon. Dúlt bennük zavartság, félelem, tehetetlenség, de az az egy darab méginkább kitűnt a többi közül.
Méghozzá a kétségbeesésé.
Csak még egy csókot. Csak még egy ölelést. Csak még egy hosszú, hosszú pillanatot az életből annak karjaiban, aki mindkettejük számára az otthont jelenti.
Így hát ezt tették. Egyszerre mozdultak megint. Csontropogtató ölelésbe fonódtak, majd fájdalmasan egymásra szorították kiszáradt ajkaikat, illetve ugyanezzel a tulajdonsággal rendelkező nyelveik az utolsó táncukat járva simogatták egymást. Harry kezeivel erősen markolta a másik derekát, míg Louis a herceg izzadt hajával tette ugyanezt.
 Hatalmas sóhaj hagyta el csókolt ajkaikat, amikor elváltak. Figyelték pár pillanatig egymás védjegyeit, s a végtelen univerzummal rendelkező íriszeiket magukba vésték örökre.
-- Ha lehetne, minden életemet veled élném le. Szeretlek, Lou -- suttogta a torkában hatalmas gumóval rendelkező herceg. Érzelemterhességében könnyek jelentek meg szemei sarkában, és azok a sós barátok egészen az álláig is lefolytak volna, hogy a piszkos padlóra essenek, mint minden elesett tárgy és személy a palotában; azonban ebben megállította őket a kiskirály. Leheletfinoman eldörzsölte őket hüvelykujjaival, és saját homlokát Harryjére helyezte. Szemeit lehunyta, és orrán kifújta a meleg levegőt, amelyet férje is megérzett. Harry pár pillanatig hunyorogva figyelte a másikat, megbabonázottan és szomorúsággal telve, majd követte a mozdulatait.
-- A szívem örökre a tiéd, Haz. Köszönöm, hogy megtapasztalhattam, milyen szeretni és szeretve lenni általad.
És mindketten sírva fakadtak. Szorították egymást, miközben körülöttük minden széthullani tűnt.
Aztán.
Harry rápillantott az eszeveszetten szikrázó gépezetre, amelyen az IDŐ hatalmas betűkkel díszelgett. Annak eddigi üres képernyőjén megjelent egy klasszikus betűstílussal ellátott szó: ÖRÖK.
És akkor a Kolozsvár erdejének hercege felfogta, hogy mit tett. Igen, valójában nem tehetett semmit fizikálisan avagy varázsigék mormolásával, esetleg kémiai italok kotyvasztásával. A túlvilág ereje erősebb.
Viszont az örök fogalma olyasmi, amely nem e világi. Az örök bármilyen fajta időnél erősebb, és egyenértékű a túlvilággal. Mondhatni beletartozik.
Az örök szó az, amely a jóságot nyújtja mindenki számára. Mindegy milyen vallású, bőrszínű, identitású vagy helyzetű az adott személy, avagy állat, növény, rovar akár. Az összes élőlénynek ez a megmenekülési -- avagy elátkozott útvonala:
Az örökké.
Így Harry herceg remegő ajkakkal, de kimondta, férjének jobb fülébe suttogva:
-- Örökké. -- A forró levegője köztük akképpen késztette őket, de leginkább Louist libabőrre, ahogyan az ezután bekövetkező esemény.
Megállt a földrengés. Megállt minden katasztrófa. A vérfagyasztó sikolyok elmúltak.
Azonban amikor Liam józan szavát meghallották mindketten, ahogyan ölelésük lazulni látszott a szokatlan események következményeként:
Elájultak. A feketeség öröksége elárasztotta elméjüket.
És így történt, hogy megmentette Kolozsvár erdejének királyi párja a Földet, s az univerzum összes bolygóját, galaxisát.
Hatalmasabb erőt nyertek -- hatalmasabbat, mint amilyen a leghatalmasabb erő birtokolt közöttük: a túlvilág. Pusztán a szerelem őszinte őrültsége kellett ahhoz, hogy a szívük teljességével ígéretet kössenek.
Ígéretet, amely őket tán megátkozta, de mindenki mást megmentett. Áldozatuk, akár Jézusé, úgy hagyta élni az összes, drága élőlényt.
 Az emberek sosem fogják fel igazán, mekkora erejük vannak a szavaknak. Minden egyes betű, hang, dallam, bármiféle zaj, amely elhagyja beszélőink két ajkát, befészkeli magát nemhogy agyunk legmélyebb sarkaiba, hanem abba a megmagyarázhatatlan körforgásba is fejünk fölött -- ott, hol az emberi elmének elképzelése sincs, micsoda és mi lehet az --, ezt pedig hétköznapi nyelven úgy ismerjük, hogy a Sors. 
A Sors, amelynek erőt adunk életünk irányítására, s annak útjaira.

2016. december 31., szombat

Salted wound (novel; Larry) X.

1980. augusztus 22.

 A hely koszos volt, és sötét. Leginkább a Pokol berendezéseihez hasonlított ott minden: az omladozó falak és plafon; penészrengeteg a sarkokban; patkányok, csótányok, pókok, szinte felsorolhatatlan élőlényeknek otthont szolgáló helyei, még a legapróbb résekben is. A hiányzó bútorok ürességet hagytak maguk után, egynek kivételével; ami maga az ágy volt -- s az szintén rothadozott. Az üvegablak pusztán szilánkokban állt a helyén, a parketta idejétmúlt és úszott a piszokban. Semmi sem volt már meg.
 És mégis minden: hiszen a kiskirály ugyan remegő, véres kezekkel, egyfajta védekező; összegömbölyödött módon üldögélt a koszos ablakpárkányon, mégis vele egy vonalban, csupán egy kis résben, de ott volt a fény. Kis jobbjában a füstölgő méreg, nevén említve a cigaretta ide-odajárt a fiú szájába, majd a levegőbe lógva szimplán.
 A Nap: ő még mindig látogatta Louist. Verő sugaraival, annak simogató tapintásaival lágyan vigasztalta a kékvérűt.
Ruháját egy kinyúlt, idegen foltokkal teli, fehér rövidujjú; illetve egy hasonló tulajdonságú, csupán farmernadrág tette ki. Fészekhaja zilált volt, arca nyúzott: fáradt.
Mégis az a különleges nikotin mosolyt varázsolt vörös, cserepes ajkaira, és elrepítette messze onnan, hogy szemei egy üvegre is hasonlítottak már.

 Felmerülhet a kérdés: Vajon miért kerül egy gazdag uralkodó e fajta helyzetbe? Az otthona, a cuccai és önmaga miért ilyen piszkos? A kezei miért véresek?
Mindezeken ő is elmélázott hirtelen. És tudta, hogy ez a nap szintén olyasfajta lesz, amikor újraemlékezni fog.
Homályosak voltak számára a régmúlt napok leginkább, viszont az érzelmek -- a szívszorító, gyomorforgató fájdalom -- igencsak intenzíven éltek még benne.
 Egyrészt mert ezt így akarta, szerette volna. Amikor az élet már nem kínál semmi kecsegtetőt, az ember erre asszociálódik: a fejében való elrepülésre. Ez több, mint puszta elvágyódás, mert az még a legnormálisabbnak tűnő személynél is jelen van. Ez már a lélek sikolya volt, amely segítséget kért, de nem kapott meg. Így őmaga cselekedett, s ekképp.
 Másrészt mintha az idő így bosszulta volna meg az egészet. Az összes tettet, amit ellene végeztek régmúlt szerelmével...
Felsóhajtott. A cigarettáról pár, elszürkült szem lehullott az ölébe, és a füst öt másodpercig, ha nem ténfergett arca körül. Frissítőnek érezte a gyorsan jött, gyorsan ment új levegőt, amely a törött ablakon át vándorolt be hozzá. Ez is hiányzott neki. Valami új, a poshadton kívül.


1978.

 Két év. Csupán két, teljes, pimasz év kellett ahhoz, hogy a pusztulás bekövetkezzen és örökké kitartson.
Hogyan is kezdődött?
Ezen esztendő októberében -- a természetfeletti lények kedvenc napján: Halloweenkor megnyílt a kapu is. Az a bizonyos láthatatlan, de minden erőnél hatalmasabb fajta kapu volt, amely lehetővé tette az élők és a halottak közötti átjárást. Még az idő birtokosa is irigyelte ezt. Úgy vélte, hogy valamiféle kompromisszumot kereshet annak tulajdonosával -- ha úgy adódott volna a helyzet, még erőszakot is szemrebbenés nélkül közbevetett volna.
 A krónikák ekképp szóltak: a Világkerekség központja; a hely, ahol megszűnik minden földi törvény, az pontosan az a hely, mely a legveszélyesebb is, hisz a pusztítás a következménye.
Az idő fekete lordjaként asszociált fiatal férfi, apja akarata szerint kívánta megmenteni a világot, még ha ez a nanomásodpercek eltelte alatt más kaliberűvé vált mélylátó szemeiben.

 De nemcsak ő halott a mendemondákról. Harry herceghez is eljutott, aki rögtön felbuzdult: épphogy megfejtette az újonnan elterjedő vírus ellenszerét birodalmában, ekkora falatot vállalt önmagára. Louis kiskirály természetesen nem nézte ezt jó szemmel. Egyénéhez híven kívánta a figyelmet -- azt a fajtát pusztán, amely a kócos hajú férjében létezett, senki másban. Finom mézcsókokra vágyakozott, reggelente tűzforró testre ébredni maga alatt, hisz szokásaként az éjszaka lefolyása közben a másikat letaszítva kényelmesedett el. Az az utánozhatatlan illat: a levendula csodás aromája volt igazán a kedvence. Úgy érezte, másnál képtelen szimatolni többet -- azonban Harry kiléte nélkül, a másik őrült kísérletei miatt, egyre kevesebbszer tudta már érezni.
 Mekkora szégyen is a birodalom királyi párjának tönkre hullania?!
Viszont nem ilyen az élet? Egyszer jó, egyszer rossz, egyszer mindkettő. Fekete, fehér, majd szürke. Majd újra. Úgy, hogy az alapanyagok után meg lehessen festeni a képet: az emberek világát, telis-tele szenvedésekkel, kiderített puzzle darabokkal, később a pihenés gyönyörűségével.
Louis egy és ugyanannak definiálta magát: emberi lénynek. Már látta, hogy vörös vagy éppen kék színű vér nem különb egymástól. Hiába ellenkezik bárki is, minden élőlény a trombitáját addig fújja, amíg tele nem lesz nyállal, hogy ki kelljen tisztítania.
 A birodalom volt Louis trombitája. A zenei eszköz, amely akkor szólalt fel, ha a herceg mellette volt. Hiába próbálta már tisztítani, pucolni, törölgetni, bármit tenni vele: csak kifogyott a lélegzeteiből, és rettentő gyengévé változott. Egy megfáradt emberré.

***

 Liam Payne, a szerény, alighogy felnőtt fiú Harry herceggel is megismerkedett.
Ezen pusztító év októberének elején kezdődött, amikor az őrület még csak készülődőben, masnival a tetején utazott ajándékként hozzájuk, A Palotába.
 A hatalmas, gótikus stílusvédjegyekkel ellátott épületet imádkozó, térdepelő, vagy éppen mormogó mormoták vonták körbe. A birodalomban nem volt szabály arra, milyen vallást is gyakorolhatnak, nemhogy törvényben foglalták volna össze. Jópár bolond, akik zilált aurájukkal tátott szájjal meredtek a Királylakra, általában mindig elkerítették az egész helyet, leginkább a vaskos, aranyló rácsos kapu előtt tették emez procedúrájukat: a tisztelet megadását az önmaguk módján. Furcsa volt. Nem pusztán az, hogy különböző fajtájú lények, talán egy-egy odatévedt ember, legalábbis ahhoz hasonlító jószág odatévedt, hanem a tény maga, amely akképp szólt: ők különlegesek. Ők: mások. Nagyobbak. Tökéletesebbek.
Mint valamiféle robotok.
Harry viselte a szívén elsősorban ezt. És a Nap, amelyet a vörösvérűek Fekete Pénteknek neveznek, a kékvérűek körében ismerten az a fajta időszak volt, amikor a palotájuk körül még az átlagnál is jobban elhatárolódtak az élőfallal. Ilyenkor a loboncos, rugószerű hajjal rendelkező herceg csak ült a leghatalmasabb ablakuk előtt a palotában -- az előtt, amely pontosan a hálószobájukban helyezkedett el... Ironikus módon, tekintve a privátszférát, amelyet annyira hősiesen védtek. (Vastag függönyökkel, redőnyökkel... Sikertelenül.) Az ablak előtti puhapárnás, kiálló részen, az ablakpárkány alatt ült a Göndör, állkapcsát olyan szorosan passzírozta össze, hogy a kiskirály sokszor úgy látta: nem fogja bírni tovább, és ripityára töri azt. De csupán annyi következett be, hogy Harry bal szeme mindannyiszor rángani kezdett. Orrát nagy elánnal vakargatta mérgében, és a forróság csakúgy áradt belőle mindinkább. Őszinte, nagy smaragdszemeivel szúrta a kint letelepedett tömeget -- hisz lehet, hogy a hálószobájuk ablaka a hátsóudvarra nézett, de jónéhány ember pofátlanul oda is betolakodott.
 Harry herceg számtalanszor rákérdezett:
-- Miért olyan különleges ez a nap nekik?
Amire Louis kiskirály pusztán mindig vállat vont, éppoly tanácstalanul:
-- Talán korán ünneplik a Halloweent, igazi középkori jobbágy módra; és ajándékuk jeléül megszentelnek. -- Ekkor jelent meg aznap először a varázslón egy mosoly, és még ha félszeg is volt, legalább Louis tudta, hogy ez az egész helyzet ideiglenes. Nem tart örökké.

Aztán... Egy nap kopogtak ekkor. Ez sosem fordult még elő ezeken a napokon: senki sem közlekedett a palota falaiból ki, s be az épületbe sem. Innen tudta a törékenylelkű kiskirály, hogy valami nem stimmel. Valami történni fog -- az élet kiszúr rajtuk, szólt belső jósa.
 Egy fémruhás katonájuk hatalmas alázattal fejet hajtott, amikor betessékelték hangjukkal. Mellette a kicsinyre összehúzódott fiatal férfi állt: Liam. Louis rögtön felismerte, még hogyha pusztán egyszer is találkozott vele. Rögtön el is terült a kiskirályon egy lágy mosoly.
Odasietett a megérkezettekhez, a hű katonájának biccentve köszöntött -- ő ki is vonult a szobából, maga után hangtalanul csukta be az aranymintákkal díszített, hófehér ajtót --, míg a másik személyt melegen magához húzta. Érezte feloldódni az ölelésük melegségében őt:
-- Liam! De jó téged újralátni! Mesélj, hogy vagy mostanság? -- zaklatta izgatottan Louis a pirospozsgás tinédzsert.
Viszont mielőtt válaszolt volna, egy mély köhintés hangzott fel. Mindketten felkapták a fejüket, és a fehér fényáradat csúcspontjába néztek: a túldíszített üvegablak előtt ez esetben a herceg nem kifelé figyelt már. Sokkalta inkább befelé, homloka ráncosan bonyolódott össze a két szemöldökkel szemei fölött. Azok az íriszek fölött, amelyek libabőrözésre kényszerítették az ajtóban állókat... Természetesen Louisnak másmilyen okból, mint Liamnek.
-- Bemutatsz, Kedves? -- Mindinkább Liamen tartotta a szemeit, karjait pedig összehajtotta maga előtt, mintha valamifajta mérget próbált volna elfojtani.
Louisban felmerült a kérdés ekkor: Miből táplálódik dühe jobban e helyzet miatt, mint a kintitől? A világ sorsa kevésbé foglalkoztatja, mint az otthon melegé?
Rögtön el is öntötte a forróság még jobban a kiskirályt. Apró testével -- nem törődve a paradicsom vörös Liammel -- odasietett férjéhez, és az orrára lehelt egy csókot.
Azt suttogta:
-- Szeretlek.
Harry herceg pedig reagált is, hisz az állkapcsa nem feszült többé, legalábbis kevésbé, s izmai teste tájain alacsonyabb minőségben szolgáltatták számukra erőjük fitogtatását. De ettől függetlenül Liamről nem vette le a szemét, és várakozóan viszonyult a szituációhoz. Még mindig. Várt s várt.
 Az idő szaladt.

***

 Szó szerint, hiszen az Idő éppen Kolozsvár legsötétebb erdejében rohant, olyan gyorsan, ahogyan csak tudott. Ridegkék palástját a szél erősen lobogtatta, mélyfekete hajával együttesen.  A levegő csípős volt, és valamiféle ellenállással teli: az idő istene önkéntelenül könnyezni kezdett, résnyire nyitott száján bejutott az, és megfájdította torkát. Kreolbőre pirospozsgássá vált, illetve olyan szélsebesen jártak lábai, mint még sohasem. Hiába a rezgő, igencsak jól hallható szavak: katonáinak és védőinek kiáltása mögötte nem hatotta meg őt. Ő csak szaladt és szaladt. Körülötte kíváncsi lények, akik zöldellő fák, bokrok mögül lestek ki, azzal hitegetve magukat: nem látja őket senki. Azonban Zayn érezte a jelenlétüket, és a suta bújócskájukon apró mosoly jelent meg arcán.
Viszont most nem emiatt jött -- siettette önmagát. Nagyobb feladat vár őrá.

És akkor odaért. A helyre, ahol a fekete mágia olyan utánozhatatlan aromája terjeng, mint sehol máshol a Földön. A puszta úgy nézett ki, mint a többi: zöldellő, szokatlanul színesen virágzó álcát vetett magára. Azonban egy részét sohasem tudta igazán betakarni -- a kellős közepét, ahol egy két méter átmérőjű kör helyezkedett el. Nem nőtt rajta semmilyen növényzet, csakis a föld porló, fekete színe uralkodott ott. Zayn rögtön térdre ereszkedett, és az éppen fekete páncélban beérkező katonáit figyelmen kívül hagyva imára emelte a kezeit. Hallotta még alattvalóinak lihegéseit, azoknak mélyről jövő rezgéseit, de a következő pillanatban már transz alatt állt: szemei szorosan lehunytan szerepeltek, de a gyűrődött szemhéjai alatt a szemgolyója mozogni látszott, mint amikor az ember túl nagy álomban szenved.
S habár az Idő ezt mormolta mindinkább brácsa hangján, amely kétségbeeséssel volt teli:
-- Hagyd a sebet sósan. Hagyd a sebet sósan. Hagyd a sebet sósan.
... Mégis a következő pillanatban mondataiban szereplő utasítások az ellenkezőjükre kezdtek átfordulni.
Először térdein, másodszor imába hajló hátán, illetve a magasba emelt, ölelkező kézfejein jelentek meg a sebek: s égni, sziporkázni kezdett a kék, nemes vértől. Védői rögtön utána ugrottak, a hatalmas erőtaszítás ellenére felemelték térdepelő helyzetéből. Egyikük a vállára kapta, és már szaladtak is újra -- vissza, az otthonukba, ahol uralkodójuk gyógyítást kaphat. Mindeközben, a villámként asszociált pillanat alatt az idő istene ugyan majdhogynem ájultan hevert, mint egy szerencsétlen bábu egyik alattvalójának erős vállán, és aligha lélegzett, mégis volt ideje utoljára elmondani ugyanazt, a számára helyes mondatot:
-- Hagyd a sebet sósan -- suttogta nagy elánnal. Majd egy "Kérlek." fejében végképp beszippantotta a sötétség őt: az Időt.

Harry herceg gépe, amelyre az "IDŐ" szó nyomtatott betűkkel rá volt vésve, megremegett. Pöfékelni kezdett füstöt az egyik nyílásából, amely először koromfeketeként, később tiszta, nemesi kékként ragyogott.
 Többé nem az idő istene uralta a világ rendjét. Hiába minden meghajlás, imádkozás, kérés. Az egyetlen dolog, amely nem birtokol istent: kiszabadulni látszott, önállóan kezdte kicsikarni szabadságát, mindenféle vezető nélkül. Hogy mi volt ez a dolog?
Minden kapu, minden átjáró és minden kis rés is, ahol az élet szabályai nem működnek.
Ez a túlvilág.

2016. május 3., kedd

Őszintén

Hello!
 
 Őszinte leszek: fogalmam sincs, hogyan kezdjek bele. Az elmúlt hónapok... Pontosabban az elmúlt, néma, aligha írásokkal teli hónapjaim a blogon igen siralmasok voltak, bevallom. Tudom, hogy ez unalmas, sokszor olvasott kifogás; de tényleg minden összejött. Az iskola, azonbelül is a tanulás, a saját magam hülyeségei... Egyszóval az élet. Az inspirációt, magát a kedvet a fansztorik iránt is kezdtem elveszíteni.
 Szerintem észrevettétek, hogy a "wonderland." sosem volt igazán népszerű, sosem rendelkeztem sok kommentelővel, vagy olvasóval, mint például Becca bármilyen blogján (ez csak egy példa!!), és még sorolhatnám. És ne értsetek félre, ez rendben van. Megtanultam ezt kezelni: hiába alkottam sok, vagy éppen kevés, de hosszú sztorit, az érdeklődés kevesebbnek mutatkozik. Voltak pillanatok ugyan - csakhogy még őszintébbek legyünk -, amikor ez kikészített, hiszen nem értettem, mi a hiba. Viszont, ahogyan ezt már említettem: teljesen és tökéletesen elfogadtam.
 A LÉNYEG. Szóval azért írom ezt a kis fölösleges, semmilyen bejegyzést, hogy tájékoztassalak titeket; azokat az olvasóimat, akik szeretik és követik az én furcsa történeteimet.
 
 Sajnálom ezt leírni, de ennek a blognak le fognak zárulni kapui. (Ezt milyen drámaian fogalmaztam meg, haha.)
 
Már régóta nem érzem a magaménak, tényleg sajnálom. Mindenképp be szeretném fejezni, amiket elkezdtem, és amiket megígértem nektek. Vannak sztorik, mint például a Salted wound, vagy a "kívánságként" asszociált one shotok is, amiket még nem teljesítettem - de itt és most megígérem, hogy amit elkezdtem, be is fejezem. Ezt még százszor is leírom, ha kell.
 
 Hogy mi a jelenlegi helyzetem? Vizsgák tömkelege. Ezért is kérek mindenkit, hogy azt a csepp türelmet, amely irántam egyre fogyóban van, még raktározgassa tovább. Ha mindennek az őrületnek vége szakad, lesz időm írni, és a történeteket folytatni vagy éppen megalkotni.
 
 Szóval, ha legközelebb jelentkezem, már a sztorikkal foglak titeket megbombázni sorjában. Remélem felkészültetek, haha!
 
 Amit még ki szeretnék emelni, az a hálám azok iránt, akik az idiótaságaim ellenére itt voltak; a hosszú, sokszor előforduló szüneteim ellenére. Ronda egy korszak volt ez számomra, de próbálok jobb lenni. És köszönök minden támogatást, szép szót. Ez a blog egy igen nagy részét veszi majd ki mindig is az életemnek, bármennyire is furcsának vagy gyerekesnek tűnik ez. Hála ennek a weboldalnak, és elsősorban a kedvenc bandánknak megtanultam írni, és felfedezhettem annak csodálatos élményét. Ezért soha nem tudok elég köszönömöt elmormogni.
 
 Legyen klassz napjaitok, élvezzétek ki a nyári szünet kezdődő fuvallatait! Már csak egy kicsit kell gürizni...
 
 
 
All the love as always,
Naomi Greg.

2016. április 14., csütörtök

I write sins not tragedies (one shot; Ziall) - Free

 Ezt a sztorit Freenek írtam - remélem nem haragszol, hogy kívánságod csak ennyi idő múlva teljesült. :) És ne haragudj, de a 18+ hangulat nem az én stílusom, van benne arra hajazó rész, de annyi a max, amely telik tőlem.
Ettől függetlenül remélem tetszik. És a többi olvasómnak is.

N. G. xx


 Bájcsevejek zaja töltötte be a gótikus stílusokkal ellátott termet. Ez a hatalmas helyiség, egy még hatalmasabb palota szeme fénye volt - természetesen a túldíszített templomon kívül, amely az egész világkerekségen híres és neves volt.
 A műemberek csupa műruhában, műmosollyal iszogatták édes pezsgőjüket - gazdag márkájú is volt természetesen amaz, mi más. A kacskaringós, vallási mintákkal ellátott kupolafedő alatt, annak csúcsával egy vonalban helyezkedett el egy titokzatos asztal, rajta vörös palásttal, amely csillogásával is tükrözte ennek az egésznek a felhivalkodását.
A két szélen kígyósoros, fehér terítővel ellátott téglaasztalok helyezkedtek el, rajtuk ínyenc ételek Franciaország legjobb tájairól.

 De a sok hófehér parókával ellátott emberek mellett egy mégis különbözött tőlük - nemcsak a kinézetével, amely a többiekével ellentétben csupa fekete volt, semmi fals-tisztaság; hanem az aura. Az aura körülötte csakhogynem olyan ködös volt, és misztikus, hogy a gazdag gyülekezet felháborodva fordult utána, amint a személye öles léptekkel, céltudatos pillantással, fennhordott állal haladt egyenesen és előre.
 Nem máshoz, mint a saját édesapjához, aki mintsem különbözött a többitől; neki háttal hahotázott valamin Anglia patkányfejű politikusával. Amint megállt előtte, nem is finomkodott; jobb vállát erősen megpaskolta, ekképp jelezte ottlétét:
- Ezt maga sem gondolta komolyan, Apám! - utolsó szavát erősen megnyomta, miközben a férfi, aki vagy húsz éve neveli, erősen kihúzott, íves szemöldökeit felkerekítve fordult meg tengelye körül, a fia érintése után.
- Bocsássanak meg, Uraim! - Egy újabb műmosoly, különböző országok fontos emberei felé, s már húzta is el onnan jövőbeli örökösét, a mellettük lévő, zárt szobába.
Oda csak azon különleges emberek mehettek be, mint a király vagy a herceg.
Csakhogynem mindkettő, személyesen merészkedett is be ekkor.
 A fegyveres, előreszegezett pillantású őröket kizárva csapta be a kétajtós, csupa-dísz ajtót; homlokán egy ér erősen lüktetett mérgének elfojtásában.

 Lángoló szemekkel fordult a laza tartású személy felé - amaz zsebekben pihentetett kezekkel, unott fejjel meredt apjára.
- Fiam, mégis mit képzelsz?! Pusztán Anglia kormányzójával, Svédország királyi követével, a Német-Római Birodalom császárával egyezkedtünk, amikor te, a szószátyár száddal bekotnyeleskedtél pimasz mondandóddal!! - Egy paradicsomra emlékeztette a fiatalt az uralkodó feje; és még fel is kuncogott ennek gondolatára - természetesen élvezte, hogy erre apja arca még inkább eltorzult a méregtől.
- Ó, Apám! Hacsak látná magát! - kacarászott önfeledten, hasát fogva.
- Zayn Jawaad Léonard Edmond Malik!!! - dörögte a király, s a kisterem összes üvegszemcséje megremegett ettől.
De Zayn nem üvegből volt.
- Ugyan már! Csak felnagyítja az egészet! Azok a műszobrok nem érnek még egy maréknyi borsót sem - féloldalas mosoly tarkította büszke tartását, amint kiejtette komótos szavait.
I. Malik uralkodó tajtékzott, egy-két izzadtságcsepp elhagyta homlokát. Száját ezután összepréselte, orrán keresztül vett egy mély lélegzetet és bólintott egyet.
Annyiban hagyta - egyelőre.
- Azt áruld el inkább nekem, te anyámasszonykatonája, hogy mi volt olyan halaszthatatlan, amiért megzavartál dolgomban.
 A fekete egyből elkomolyult.
Összeszorított fogakkal és sötét szemekkel erőltette ki a szavait ajkain:
- Tudja jól, Apám, hogy Angela kisasszonyt mennyire ki nem állhatom, mégis hozzáerőltet esküvő keretében méghozzá! - Már fordult a kocka: Zaynt őrölte fel az értelmetlen düh, a mögötte lévő színfehér zongoráról pedig a tárva nyitott kottát leverte, és fordult el a király sötétbarna íriszei elől.
 A fess uralkodó rögtön megenyhült; arca kevesebb ráncot tükrözött ezúttal.
A felhúzott, kemény vállra helyezte két tenyerét, amint két lépéssel átszelte közöttük a távolságot. Zayn szemeiből kibukó könnyeket ugyan nem látta arctalansága miatt, de érezte elgyengültségét ennek hiányában is.
- Ó, Zayn! Tudom, hogy a mai világ elvárásai milyen kegyetlenek is tudnak lenni a fiatalokkal; de ez a dolgom. Szeretlek, és csakis a legpazarabb bánásmódot próbálom neked megadni - mézlágyságú hangja berezignálta fia két hallóját, és ekkor már nem takarta el tovább kövér könnycseppjeit; egy gyors száznyolcvan fokos fordulattal már a fehér személy védelmébe bújva ölelt; és úgy érezte, soha nem volt életében kétségbeesettebb és tehetetlenebb.
Apró simogatásokat küldött I. Malik fia hátára, és suttogva ejtette ki szavait száján, hogy csak a herceg hallhatta azokat:
- Ne félj, Fiam; minden rendben lesz! Hidd el egy olyan megélttől, mint amilyen én is vagyok.
- De, Apám! Én más vagyok, mint a többiek... - berregte be alig-alig meglévő hangja felháborodott emócióját, de az idősebb férfi közbevágott.
- Pontosan ezért leszel Te a király, Fiam. Magasabb leszel, mint bárki eddig a történelem során, meglásd!

 Zayn pár pillanat után kibújt a meleg karok közül, és az otthon illatából: egy mély levegőt vett, s egy nagy bólintást küldött a másiknak, miközben annak íriszei közé nézett.
 Kész volt feláldozni valamit azért, hogy egy másikat megmentsen.
 Még pedig feláldozta a szerelmét, illetve megmentette a sikerességét.
 Még ha mindez nem is volt egyelőre meg; most az egyszer felelősségteljesen viselkedett.
Mint egy igazi uralkodó és felnőtt.


***

  Mindenki észrevette őt: szépsége vonzotta emberek íriszeit, sóhajait. Mindenki felfigyelt szokatlanul angyali vonásaira, szelíd és szerény tekintetére, bizonytalan lépteire lengő szoknyája alatt. Selyem szalag hajában még ártatlanabb külsőt adott neki, a tejszőke tincsekkel és feltűnő szeplőivel együtt. Szemei kéken ragyogtak, orcái babarózsaszínben pirultak. Cipellői kopogtak volna, de ültében csupán pompáztak vékony bokái alatt, amely lábrészén kívül semmi sem volt látható habos-babos ruhája alatt. Az említett ruhadarab finoman simult testére, kiemelte vékony derekát, és a színe - a gyönyörű pasztell rózsaszín mintha csak összebeszélt volna a tulajdonosával. Mintha együtt születtek volna - együtt, egy ártatlan, szelíd világ reményében.
 Mindenki csodálkozva tekintett arra, miképp magányosan üldögél a sarokban. Az emberek vígan, hangosan táncoltak a felkért párjukkal. A zene hangos volt, szinte fülsüketítő; a levegő drága bortól, illetve márkás parfümtől bűzlött. Némi izzadság és magának, annak a különleges, vadászathoz hasonló keserűség is megjelent a helységben.
 Nem volt óriási az ünnepséget helyszínt adó épület. Egy gótikus stílusú, túldíszített fajta volt, és Niallt csupán azért nem taszította el a sok cicomáz, mert imádta a művészetet. És a sok minta, alakzat elkápráztatta.
 Habár jelenleg nem tudott azokra koncentrálni. Hiába próbált csakugyan.
Érezte mindenki pillantását, és gyomra, izma teste összes táján olyan keménnyé vált, mint a kő. A jógalégzés sem hatott, amelyet más helyzetben igazán profin alkalmazott eddig.

 Szépnek érezte magát. Végre annak, aki igazán önmaga - nem holmi férfinemű, akinek lábai között furcsa, undorító pénisz él. Taszította az a testrésze, hiszen pusztán arra emlékeztette, ami miatt dilemmában él: hogy ő nem nőnek született.
 Egy szempár szintén figyelte őt. De ő nemcsak pár pillanatig: csodálkozóan és vágyakozóan. Nem, ő igazán látta őt. Nézte, ahogyan a szöszi lányos zavarában hosszú, hullámos hajának végét piszkálta, vagy éppen nőies kezeit babrálta. Arca piroslott, Zayn pedig gyönyörűnek tartotta mindinkább, a percek múltának elteltével ez fokozódott.
De valami mégis csak furcsa volt számára. Ahogyan pontosan a vele szembeni falnál álldogált, drága Chanel öltönyében, annak selyemanyagú gatyájának zsebeibe bújtatott kezekkel; a temérdek mű és táncoló ember között, nem bírta levenni szemét a tündöklőről. Egy megérzése azonban csak nem hagyta nyugodni - az a fajta hatodik érzék súgott neki: valahonnan ismerős neki az idegen.

 Hogy mit keresett ott? Fogalma sem volt.
Annyit fogott fel csupán a történtekből, hogy elmenekül a sznob királyi partiról, és a sötét utcákat róva az első, publikus partira téved. Ide.
Szóval azt tette, amit kellett, amit mindenkinek tennie kéne saját életében: mert. Bátorságot csepegtetett éhes szívébe, erősen megdobogtatta ugyan maga a tette, maga a gyönyörű személy, de mégis megemberelte magát. Csupán ösztönzésül végigsimított öltönyén, éjfekete haját megbabrálta, ajkait megnyalta. Nagy levegőt vett, és megindult.
Szemét nem vette le a lehajtott fejjel ülő rózsaorcásról, úgy kerülgette az ünneplő népét, mint aki erre született. Még a dallamra is lépkedett, hegyes orrú, fényes, nem mellesleg drága cipője csakúgy olvadt a sok láb közé, a tömegbe, hogy el is tűnt jópár pillanatra. Ha Zayn őszinte akart lenni; nagyon is élvezte a procedúrát.
 De amikor nagy sóhajjal a szeplős elé került; az a két, csodaszép gyémánt szempár az ő csokoládéi közé nézett, azt méginkább preferálta, még a lélegzete is elakadt. Gyomra egyfajta furcsa, égő érzést produkált - talán ezek lennének a pillangók? Kérdezte magában elveszetten.
Nem, nem lehet - tagadta makacsul, de közben már lágy mosollyal nyújtotta férfias jobb kezét. A tejfehér, csodaszép, nőies kéz pedig, a tulajdonosának elbűvölő mosolyával szívesen fogadta el a kérést.

***

 Hangos cuppogások hangja hallatszott a homályban - hét gyertyafény világította meg csupán a kettő, csupasz személyt. Giccses ruhák a márványpadlón sírva hevertek; a hatalmas és széles ágy, hófehér függönyén elbújtatva mutatta az ifjú, frissen koronázott feketét, akinek ezegyszer aurája rózsaszínben fürdött.
 Lihegve vált el a puha, simogató ajkaktól, és a kettő gyémántkékségbe nézve lehelte el szavait:
- Soha nem éreztem magam akképp, mint Veled.
Az ír herceg, jövőbeli király-örökös őszinte mosolyt villantott hófehér arcán, világos tincsei laposan hevertek a homlokán - és mindez a látvány; a teljes ellentét magához képest elcsodálkoztatta a feketét.
Mily' gyönyörű teremtés! - gondolkozott el, miközben erős hangja fejében ezt hangoztatta; addig kívül megduzzadt és vörös ajkai - a sok használattól - elnyíltak. Szemei csillogtak, mint a palota minden korán reggel.
- Én sem vagyok másként, frissen koronázott Szerelmem - vörös rózsás arccal, de kimondta, amit gondolt, hiszen megfogadták egymásnak, hogy semmit sem fojtanak el egymás között; hisz elvégre az életük minden más pontján ezt teszik.
Zayn a levegőt enyhén kifújta az orrán, és újra hozzásimult a szőrös és mezítelen mellkashoz alatta; először az orcájuk kapcsolódott össze pár másodpercig, miközben behunyt szemekkel sóhajtoztak az utánozhatatlan érintések gyanánt; majd ajkaik puha lágyságát kóstolgatták meg finoman.
Egymásuk íze a Mennyországra emlékeztette őket, még ha el is felejtették ezt a születésük előtti időszakukból.

 A következő másodpercek, percek, tán órák is ekképp teltek el: finom bőrök összesimulásában; lágy és méz ízű csókokban, amelyek leforgása alatt nyelvek masszírozták egymást; forró melegségben körülöttük, miközben a két fiatal élvezkedett.
Azt tették, amit mindig is együtt: elfelejtették a világ minden gondját és kötelességét; messze a világból, illetve közel az otthonukból. Amikor kettejük társaságában fürödhettek, mindez egyértelmű volt, nem erőltetett.
Azonban most, a sok mámoros sóhaj, majd kétségbeesett szorítás végén... Zayn számára leginkább ez múlni látszott. Ahogyan izzadtan és kimerülten hevertek selyempaplanjaikon, a fekete a fehér mellkasán pihegve, miközben Niall köröket írt le kidolgozott hátán - a kusza gondolatgomolyag ellepte agya nagy részét. Ugyan az aznapi koronázást - a hatalmas nagy tündöklést és ragyogást mind-mind élvezte és szerette, azonban a másnapi esküvő mégis aggódásra késztette.
Helyesbítve rettegett.
Rettegett a jövőtől; a tény, hogy egy nőnemű emberhez erőltették hozzá, méginkább elkeserítette. Őt nem vonzotta a hosszú haj, a kiszélesedő csípő és a kerek kebel - és ugyan pár éve még gyűlölte ezért magát; ezért a másságért, de amint megismerte Niallt, mindez múlni látszott.
Mostanáig.

 Zayn a szőke csupasz és puha szőrös mellkasát simogatta, miközben összehúzott szemöldökkel, ezáltal ráncos homlokkal arra gondolt, mennyire is vonzóbb számára ez, mint két mell. Aztán újra elkezdte magában lefolytatni a holnap eseményeit (műmosoly, egyenes tartás - tökéletes felszín, összetört lélek... Niall fájdalmas, mégis erős tekintete).
Óriási sóhaj hagyta el duzzadt száját, forró lehelete a másikat libabőrre késztette:
- Nem tudom, hogy tényleg képes leszek-e erre.
A fehér rögtön tudta, mire gondolt. Szívét neki is önkéntelenül egy késfájdalom lepte el.
- Nem is tudja sokszor az ember, hogy mennyi mindenre képes.

Ezután csak a néma csönd beszélt a hálószobában; míg a gyémántkék komótosan simogatta a másik karját, addig ugyanezt a mogyoróbarna egy mellkason végezte.
A Szerelme mellkasán.

***


 Másnap a korán reggeli harangozásra már kómásan, keserű szájízzel itta ínyenc fekete kávéját. Szobája ablakában üldögélt, a térdein pihentetett, forró italt úgy szorította kezei között, hogy ujjai elfehéredtek.
 Alig aludt pár órát az éj lezajlása alatt. Pusztán feküdt a hátán, miután Niall végül az ő mellkasán kötött ki, úgy szorítva őt, mintha bármikor elporladhatna gyönyörű kezei között. Túl békésnek és csendesnek ítélt mindent körülötte, hiszen belül tombolt, mint egy vörös posztót látó bika; sikított, de a valóságban csupán ajkait rágcsálta véresre, és mélyfekete haját túrta mindinkább.
Figyelte a letisztult, túlságosan fehér plafont; szorította kedvese túlságosan, számára szívet dobogtató kezeit. A levegőt vagy túl melegnek, vagy túl lehűltnek vélte, de nem mozdult.
 Egész éjjel mozdulatlan volt. Akár egy szobor, amelyet búslakodó mimikákkal formálnak, majd keményen vésnek meg.
Emlékezett. Arra, miképp mondta szüleinek öt évesen, hatalmas nagy csillogó szemekkel, hogy ő lesz a következő, történelmet író király. Ahogyan kilenc évesen már úgy forgatta a kardot, mint egy hadvezér; vagy éppen amikor tizenöt évesen valamiféle különleges szikra reményében megcsókolta az egyik szolgalányt. Mindent már csak semmiségnek, egy homálynak érzett ahhoz képest, amely történetet a vele egy ágyban fekvővel élt át. A legelső pillanatot, amikor a húsvéti nagy lakomán kézen fogva vonultak az asztalhoz - fejébe örökre belevésődött öreg nagyapja csalódott tekintete, meg persze a Zaynt minden alkalommal nevetésre gerjesztő emóciókat is az olasz hercegnőtől: a szája és szemei olyan o-alakot formáltak, hogy akkor a fiatal férfinak hirtelen minden geometriai tudása eszébe jutott. Amely nem éppen egy hétköznapi dolog tőle természetesen.
Aztán hagyta magát elrepülni a szöszivel való ismerkedés időszakára: a szíve lassan lenyugodott, egy lusta mosoly is elterült ajkain. Hiszen az otthonára gondolt, akit azokban a percekben is karjai között szoríthatott.

 Majd itt kötött ki. Az elmaradhatatlan, hozzá hasonló, szívós mélyfeketéjével kedvenc bögréjében. Ablaka párkányán unalmasnak vélte látni az ébredező, szép tájat; hiszen a saját gyönyörűsége ott feküdt a királyi paplanjai között. Nézte, ahogyan édesen szuszog, a fekete selyemtakaró kiemelte szűzies mivoltát, illetve minden, enyhe mozdulatát. Finoman lélegzett, kecses bal keze borotvált mellkasán pihent.
Zaynt aztán hirtelen valami elérte. Óvatosan felállt a helyéről, a tőle pár lépésre, míg az ággyal pedig szemben lévő márvány íróasztalához lépett. Niall imádta azt a bútort; annak különleges szürkés-fehéres színe, de leginkább annak barokk mintái miatt. Kedvese rajongása a művészet iránt a feketét csak nagyobb szerelemre gerjesztette, akárhányszor erre gondolt.
 Amikor eléért, halkan kihúzta egyik fiókját, és amint az feltárult előtte, elmosolyodott. Kivette a már régen nem használt, de kemény időket is megélt, csapzott bőrkönyvét. Először hosszú ujjaival végigsimított annak feliratán, amely bevésett módon szerepelt ott: "BŰNÖK".
Ez egy metafora volt a részéről, és egy embereket elijesztő cím is egyben - a bűnök a rendkívül vallásos környezetében nem megengedtek. De ő sosem hagyta magát elsodorni a hullám által.
 Megfogta agyonhasznált réztollát, visszaült az ablakhoz, majd felsóhajtott. Egy pár pillanatig kinézett az egyre forgalmasabb várudvarra, viszont íriszei ezután rögtön a babarózsaszín orcájút figyelték. A selymes és szeplős bőrt, a tejszőke hajat, hosszú szempillákat tanulmányozva arra gondolt: bármi is történik azon a napon, ketten ezen is túlesnek.
 Egy újabb sóhajjal kinyitotta kissé meggyűrött lapjait könyvének, még egy utolsó pillantást intézett kedvese felé, majd határozottan bólintott egyet. Tollával csupán ennyit írt fel nagy betűkkel, középre:

BŰNÖKET ÍROK, NEM TRAGÉDIÁKAT
 
 És csak írt.
Addig, amíg történetének főszereplője személyesen nem szakította meg ízletes csókjával ajkain. Nem félt attól, aki volt, van és lesz. Mert az élet erről szól: akadályokról, nehézségekről, összeszorított fogakról, elrévedő tekintetekről. De ha ott a szeretet - mindez nem számít. Akkor mindene megvan az embernek.
És Zaynnek ott volt. Látta.
Látta.