2017. április 4., kedd

Salted wound (novel; Larry) XI.

 1978. október 31.

 Elszabadult a pokol. Az Idő törvényei többé nem léteztek, ezzel szabadságot ajándékozva a Föld élőlényeinek. Kolozsvár erdejét érte el leginkább: óriási erejű remegés söpörte végig, és különböző fajta órák mutatói eszeveszett forgásba kezdtek egy ismeretlen erő hatására. Hatalmas, szőrös pókok nyüszögtek; háromszemű mókusok prüszköltek, és cincogó hangjukon kiáltoztak; két méteres, hegyes fogú, húsevő növények magukra húzták óriási zöld leveleiket. Összes élőlény rettegett.
Az Idő egyszer leállt, egyszer újraindult, egyszer pedig hipergyorsan száguldani kezdett.
A Palota kecses és díszes mintájú falain belül kiáltozások hangoztak fel; eddig egyenes háttal, szigorú katonák futkároztak pánikjukban -- az őrület ide is lecsapott. A kiskirály és herceg hálószobájukban tehetetlenül álldogáltak, miközben egymást ölelve figyelték a gyönyörű vakolatot lehullani, a drága ékszereket ripityára törni, és hirtelen minden olyan értéktelennek tűnt, egynek kivételével.
Egymás életénél semmi sem számított jobban abban a pillanatban számukra.
-- Mi történik? -- ordította a fülsüketítő zajba a szerencsétlenül fulladozó Liam. Pánikroham akart utat törni rajta.
Harry olyan gyorsan kapta felé a fejét, hogy a kócos, zilált haja az arcába csapott, ezért el kellett söpörnie szabad kezével, amely nem a rémült kiskirályt támogatta, erősen szorongatva. Hirtelen erősen tikkelni kezdett a bal szeme, így megdörzsölte, hogy fennmaradjon a józan esze. Egy tinédzser és a férje mellett muszájnak érezte, hogy fenntartsa a gondolatait, s azoknak útját.
-- Valami borzalmas -- vallotta be Harry, hiszen eddigi ittléte során nem fordult elő még ilyen vele, és ahogyan elnézte a reszkető kiskirályt, úgy vélte, hogy a másik felével sem. -- Viszont higgadtnak kell maradnunk. -- Ironikus módon ekkor a Palotán kívülről vérfagyasztó sikolyok hallatszottak fel végszóként.
Mindhármójuk hátán felállt a szőr, és az összes izmuk megdermedt. Harry zihálva folytatta mondandóját, hiszen még nem fejezte be:
-- Ehhez hasonló esetekre felkészültem. Tudtam, hogy átélhetünk egyszer ilyet, de ha őszinte leszek, sohasem tudatosult bennem igazán. Gyertek utánam! Gyorsan!

 Az emberek sosem fogják fel igazán, mekkora erejük vannak a szavaknak. Minden egyes betű, hang, dallam, bármiféle zaj, amely elhagyja beszélőink két ajkát, befészkeli magát nemhogy agyunk legmélyebb sarkaiba, hanem abba a megmagyarázhatatlan körforgásba is fejünk fölött -- ott, hol az emberi elmének elképzelése sincs, micsoda és mi lehet az --, ezt pedig hétköznapi nyelven úgy ismerjük, hogy a Sors. A Sors, amelynek erőt adunk életünk irányítására, s annak útjaira.
A szavak, az a sok, dallamos zaj, amely nélkül kommunikációnak helye nem akadna közöttünk, ekkor -- a túlvilág erőivel felszabadulván -- elképesztő mértékű egyveleget alkotott. A gravitációnak nyomása észrevehetetlenül, de nagyobb mértékben nehezedett rá a Föld élőlényeire.
Ez az érzés legintenzívebben Kolozsvár erdejében -- abban a csöpp, de mégis hatalmas birodalomban uralkodott.
 Ahogyan a herceg, a kiskirály és a véletlenszerűen hozzájuk csapódott tinédzser, Liam menekült a szétesett világban, azonbelül is fényes Palotájukban a lehulló tárgyak elől, megérezték elég kellemesen. Óriási migrén tört rájuk, és miközben a tíz elefánt méretűnek is kitett főtermen sprinteltek végig -- Louis és Harry szorosan összekulcsolt kezekkel --, hirtelen Liamnek meg kellett torpannia a kegyetlen, szúró fájdalom hatására fejében. Két tarkójára csapta két tenyerét, azzal a belénk ivódott, fals képzet gyanánt, miszerint ezen cselekedete enyhíti azt. Gyötrően felnyögött, és a kiskirály, illetve a herceg ugyan három méter után, de észrevette a fiatal harmadikat leállni csapatukban. Eközben egy öreg fa lombozatát is kitevő aranycsillár vinnyogó hangokat kiadva csúszott lejjebb és lejjebb fejük fölött, hiszen a Palota eget rengető remegésétől annak láncai szakadoztak el. Az aranykeretből visszaköszöntő alakok festményeken, a falakról nagy zajjal landoltak a drága padlóburkolaton, jelüket adva arról, miképpen törtek ripityára ott. A Kínából hozatott virágcserepek, s vázák eldőltek, így a bennük álló föld és növények összepiszkolták a padlót, hatalmas rendetlenséget okozva az eddig patyolat tiszta teremben. A palota főbejárata tárva nyitva állt, és annak giccses díszei ugyan makacsul kapaszkodtak helyükön, de egy idő után néhányuk, mint a terem többi tárgya, a koszos padlón találta magát. Kintről hangos sikolyok hallatszottak be, amelyek vérfagyasztóan hatottak a bent menekülő hármasra, attól függetlenül, hogy adódott más feladatuk is.
Hiszen Liam képtelen volt bírni a fájdalmat: a térdére esett, mint aki imádkozásra készül. Ez a feltevés nem is akadt messze az igazságtól; Liam ténylegesen istenük összes tagjához fohászkodott, hogy ne hagyják nemcsak őt, de uralkodóját és a herceget meghalni ezáltal a megmagyarázhatatlan esemény által, amelyet semelyikőjük sem igazán értett jelen pillanatban.
Harry és Louis eszeveszett gyorsasággal teremtek Liam mellett, és míg Louis a pániktól létrejött gumótól torkában, illetve összeszűkült légzőjáratának hála képtelen volt megszólalni, addig Harry ugyan akadozott szavakkal, s kiszáradt, rosszízű szájjal, de megszólalt:
-- Liam, m-mi tör-történt? Mi a ba-baj? -- Majd térdre ereszkedett, és az egy gomolyagba összehúzott fiú hátára helyezte az egyik lapátkezét.
A kiskirály és herceg aggódva figyelték az előttük fájdalmasan nyögdécselő, és önmagát szorosan ölelő fiatal srácot, aki ekkorra már arcára olyan erősen szorította két tenyerét, hogy látták ujjait elfehéredni. Épp kilátszott homlokának azon része tenyerei alól, ahol egy vastag ér kidülledni mutatkozott.
Amikor megérintette Harry őt, mintha egy villám csapott volna belé, úgy rezzent össze, és utána eszeveszett remegésbe kezdett. A felettük lazuló aranycsillár egyre közelebb került hozzájuk, és idő kérdése volt csupán, hogy mikor hullik rájuk, szilánkjait beléjük szúrva. Ezt érzékelve Louis még ennél is gyorsabban kezdte kapkodni a levegőt, és az eredeti hangjától magasabban szólalt fel:
-- Harry sietnünk kell! A csillár meg fog ölni mindannyiunkat, ha nem iparkodunk. -- Szavaira a herceg felkapta a fejét, pupillái pedig kitágultak a szituációjuk felfogásakor. Orrlyukai hatalmasra kerekedtek ki, ahogyan a hirtelen adrenalinlökettől megsokszorozódtak a lélegzetvételei. Őrülten pumpálta szívébe, illetve izomvázába vért, és valószínűleg ezért tudott gyorsan és hirtelen cselekedni.
Nem törődve Liam ellenállásával, a jobb vállára csapta a szenvedő, de élő testet, és nagy kezeivel erősen szorította lábait. Már csak a jobbjával tartotta helyén, amikor a másikkal a reszkető párja kezéhez nyúlt, és szorosan összekulcsolva ujjaikat indult futásnak.
Száguldottak a Palota drága falai között. A személyzetük tagjai fogyatkozni látszottak, nem csupán azért, mert kimenekültek az épületből, hanem mert egy-egy szerencsétlen eset folytán néhányuk egy-egy rájuk esett tárgytól a haláluk küszöbén találták önmagukat.
Louis fölsikított, amikor pontosan előttük egy kedves pincérjét -- Kevint, emlékezett vissza a kiskirály; aki mindig gondoskodott kisgyerek korában arról, hogy az apja ellenállását figyelmen kívül hagyva a flancos vacsorák után a zsebébe csúsztasson valami nyalánkságot -- egy ókori, antik, Egyiptomból hozatott szobor nyomta agyon. Vér fröccsent rá, Harryre is, illetve a gondosan tapétázott falakon is, és a még le nem esett, makacsul fennmaradt festményekre. A fészekhajú kiskirály pár pillanatra érezte az életet némán érzékelni, csupán a fülei sípoltak kegyetlenül közben. Mint egy rongybabát, úgy hagyta önmagát vonszolni Harry erős keze által. Szégyellte magát ilyen gyáván cselekedni, ezért ezután arra törekedett, hogy ne mindent a herceg tegyen. Próbált olyan sebességet felvenni, mint amilyet férje is produkált -- habár ez Louis rövidebb lábaival szinte lehetetlenségnek bizonyult.
 Haladtak és haladtak. Minden és mindenki szétesni tűnt körülöttük, de őket nem állította meg semmi és senki sem. Egyetlenegy cél lebegett szemeik előtt: Harry acélbiztos szobája, hol nemhogy biztonságban lehetnek, de az ott lévő, jelenleg őrülten szikrázó gépezethez férhetnek.
A herceg úgy gondolta, talán az az utolsó esélyük. Ez a Palota rájuk eshet másképp, és ha kiteszik a lábukat innen, a kinti világ sem segíthet. Harry gyanította, hogy ez nem egyszerű földrengés. Ez hatalmasabb erejű volt, és a levegőben benne rothadozott az fajta bűzlő, nem e világi szag, amely minden egyes sejtjét nemcsak félelemre, de méregre is ösztökélte. Hisz ez az ő birodalma. Az, amelyet éveken át megvédett és óvott szüntelen. Aztán hirtelen jön ez az idegen erő; ez a bepofátlankodott szörnyűség, és mindent kizárván nem érzett mást, pusztán lelkiismeret-furdalást. Talán még annál is több volt.
Nem járt más a fejében, csakhogy nem töltött elég időt azzal, aki a világot jelentette neki, még annál is többet. Mindezen sötét gondolatok hatására még csontropogtatóbban szorította a kis kezet baljában, és amikor megpillantotta a szürke, vastag ajtót a hosszú folyosón végén végre, megkönnyebbült érzés terjedt el testében hirtelen. Ugyan kismértékű volt, de frissítő a nagy zűrzavarban és pánikban.
A vöröslő, hosszú szőnyeg előttük, majd alattuk még úgy is királyin mutatott, hogy vérfoltokkal, élettelen testekkel, és lehullott vakolatokkal volt teli. Megint csak összetört vázákat, s festményeket kerültek ki, plusz akadálypályaként. Harry vállán Liam már ájultan hevert, és rongybábuként lógott ott.
 Pár méter volt hátra. Ekkor szűntek meg az áram által működtetett világítások, és bekapcsolt a tartalékreaktor. Annak zöldes fénye kísérteties légkört varázsolt az alapvetően hátborzongató szituációra.
Odaértek. A biztonságot nyújtó ajtóhoz. Lihegtek, lég- és rendes szomj uralkodott rajtuk; az izzadtságtól bűzlöttek, érzelmeik és gondolataik tornádóként keveredett össze. A herceg haja homlokához tapadt, szemeiben a pupillái aligha hagyták ott a smaragdzöld színt szeméből. A kiskirály nagyot nyelt, amikor mindezt érzékelte a másikon. Ekképp néztek pár másodpercig egymásra, önkéntelenül is úgy érezve, hogy utolsó pillanataik voltak ezek.
Csak még egy csókot.
Vágyakoztak mindketten. Így Harry remegő kezekkel bepötyögte a kódot, és az ajtó előttük kinyílt. A tágas szobában nem meglepő módon rendetlenség hevert. Gyorsan beszaladtak, s míg Louis rácsapott a gombra, amely bezárta az acélajtót, addig Harry óvatosan lehelyezte egy ottani bőrfotelbe Liamet. Egy pillanatig empátiával telített érzelemmel tekintett le a fiatal fiúra, önkéntelenül is arra gondolva, milyen keveset is élhetett meg a srác.
 Majd egyszerre tekintett egymásra a birodalom két vezetője. A két őrvédője, akik nem voltak és nem éreztek különb, mint mások szerte a világon. Dúlt bennük zavartság, félelem, tehetetlenség, de az az egy darab méginkább kitűnt a többi közül.
Méghozzá a kétségbeesésé.
Csak még egy csókot. Csak még egy ölelést. Csak még egy hosszú, hosszú pillanatot az életből annak karjaiban, aki mindkettejük számára az otthont jelenti.
Így hát ezt tették. Egyszerre mozdultak megint. Csontropogtató ölelésbe fonódtak, majd fájdalmasan egymásra szorították kiszáradt ajkaikat, illetve ugyanezzel a tulajdonsággal rendelkező nyelveik az utolsó táncukat járva simogatták egymást. Harry kezeivel erősen markolta a másik derekát, míg Louis a herceg izzadt hajával tette ugyanezt.
 Hatalmas sóhaj hagyta el csókolt ajkaikat, amikor elváltak. Figyelték pár pillanatig egymás védjegyeit, s a végtelen univerzummal rendelkező íriszeiket magukba vésték örökre.
-- Ha lehetne, minden életemet veled élném le. Szeretlek, Lou -- suttogta a torkában hatalmas gumóval rendelkező herceg. Érzelemterhességében könnyek jelentek meg szemei sarkában, és azok a sós barátok egészen az álláig is lefolytak volna, hogy a piszkos padlóra essenek, mint minden elesett tárgy és személy a palotában; azonban ebben megállította őket a kiskirály. Leheletfinoman eldörzsölte őket hüvelykujjaival, és saját homlokát Harryjére helyezte. Szemeit lehunyta, és orrán kifújta a meleg levegőt, amelyet férje is megérzett. Harry pár pillanatig hunyorogva figyelte a másikat, megbabonázottan és szomorúsággal telve, majd követte a mozdulatait.
-- A szívem örökre a tiéd, Haz. Köszönöm, hogy megtapasztalhattam, milyen szeretni és szeretve lenni általad.
És mindketten sírva fakadtak. Szorították egymást, miközben körülöttük minden széthullani tűnt.
Aztán.
Harry rápillantott az eszeveszetten szikrázó gépezetre, amelyen az IDŐ hatalmas betűkkel díszelgett. Annak eddigi üres képernyőjén megjelent egy klasszikus betűstílussal ellátott szó: ÖRÖK.
És akkor a Kolozsvár erdejének hercege felfogta, hogy mit tett. Igen, valójában nem tehetett semmit fizikálisan avagy varázsigék mormolásával, esetleg kémiai italok kotyvasztásával. A túlvilág ereje erősebb.
Viszont az örök fogalma olyasmi, amely nem e világi. Az örök bármilyen fajta időnél erősebb, és egyenértékű a túlvilággal. Mondhatni beletartozik.
Az örök szó az, amely a jóságot nyújtja mindenki számára. Mindegy milyen vallású, bőrszínű, identitású vagy helyzetű az adott személy, avagy állat, növény, rovar akár. Az összes élőlénynek ez a megmenekülési -- avagy elátkozott útvonala:
Az örökké.
Így Harry herceg remegő ajkakkal, de kimondta, férjének jobb fülébe suttogva:
-- Örökké. -- A forró levegője köztük akképpen késztette őket, de leginkább Louist libabőrre, ahogyan az ezután bekövetkező esemény.
Megállt a földrengés. Megállt minden katasztrófa. A vérfagyasztó sikolyok elmúltak.
Azonban amikor Liam józan szavát meghallották mindketten, ahogyan ölelésük lazulni látszott a szokatlan események következményeként:
Elájultak. A feketeség öröksége elárasztotta elméjüket.
És így történt, hogy megmentette Kolozsvár erdejének királyi párja a Földet, s az univerzum összes bolygóját, galaxisát.
Hatalmasabb erőt nyertek -- hatalmasabbat, mint amilyen a leghatalmasabb erő birtokolt közöttük: a túlvilág. Pusztán a szerelem őszinte őrültsége kellett ahhoz, hogy a szívük teljességével ígéretet kössenek.
Ígéretet, amely őket tán megátkozta, de mindenki mást megmentett. Áldozatuk, akár Jézusé, úgy hagyta élni az összes, drága élőlényt.
 Az emberek sosem fogják fel igazán, mekkora erejük vannak a szavaknak. Minden egyes betű, hang, dallam, bármiféle zaj, amely elhagyja beszélőink két ajkát, befészkeli magát nemhogy agyunk legmélyebb sarkaiba, hanem abba a megmagyarázhatatlan körforgásba is fejünk fölött -- ott, hol az emberi elmének elképzelése sincs, micsoda és mi lehet az --, ezt pedig hétköznapi nyelven úgy ismerjük, hogy a Sors. 
A Sors, amelynek erőt adunk életünk irányítására, s annak útjaira.

1 megjegyzés:

  1. Drága Naomi,
    Hűha, hol is kezdjem...
    Egyrészt muszáj kijelentenem, hogy ha a blogodról van szó, tükörbe sem merek nézni. Annyiszor feljöttem megnézni a blogot az elmúlt egy évben körülbelül, és el is olvastam az évzáró részt is, de valahogy a kommentet elhagytam út közben. Úgyhogy azzal kezdtem, hogy újraolvastam, hogy ne felejtsek el ahhoz sem véleményt alkotni, szóval ha nem bánnád, most azzal kezdeném:

    X. rész:
    Te lány. Mégis mi a fene volt ez? Első 5 perc és alig bírtam visszatartani a könnyeimet. Ne ábrázolj ilyen realisztikusan, mert a művészlelkemet megfojtogattad,nem is csöppet.❤❤ Olyan gyönyörűen írtad le a bevezetését és olyan szomorúan, hogy én belehaltam... úgy legalább százszor.
    És egyébként ezt még mindig ki kell emeljem, hogy a megfogalmazásod amivel írod ezt a történetet egyszerűen hűha. Minden kalapunkkal le előtted, mert egyrészt csodálatos, másrészt teljesen egyedi.
    Azt tudom még a tizedik részről, hogy félelemmel zártam az olvasást és nem feltétlenül voltam benne biztos, hogy el szeretném olvasni a következőt. Valahogy érzem, hogy ez megint egy olyan történet, ahol egy százas zsepit kell a végéhez készítsek.
    De hihetetlenül jó lett. Én imádom. És még plusz pont a hosszáért, mert hihetetlen, hogy olyan szép hosszú részeket írsz, önmagad ismétlése nélkül.

    És akkor érkezzünk hát meg ide is. Ehhez a részhez.
    Még így is le vagyok maradva, mert hónapokba telt, hogy eljussak oda, hogy itt legyek: elolvasva a részt, kommentet írva éppen.
    Ezt szörnyen röstellem. Minden bocsánatkérésem itt felsorakoztatom gondolatban, mert nem tudom hol csúszott ki a kezem közül a dolog, hogy figyeljek az új részekre.
    "Hatalmas, szőrös pókok nyüszögtek; háromszemű mókusok prüszköltek, és cincogó hangjukon kiáltoztak; két méteres, hegyes fogú, húsevő növények magukra húzták óriási zöld leveleiket." - ebbe a mondatba amúgy szerelmes vagyok, csak gondoltam szólok. Ne kérdezd, hogy miért, egyszerűen lebilincselődtem.
    Na meg a Sors leírása. Nem tudom miféle kapcsolatot tartasz fent a filozófiával, pszichológiával de a gondolatmeneteid újra és újra képesek ámulatba ejteni.
    Szóval akkor most normálisan: Háth te ÚR ISTEN. Nem tudok nyelni, pislogni, lélegezni szerintem már semmit sem tudok. Hihetetlenül csodálatos volt ez a történet és ha ez volt a vége, akkor nem szeretnék belegondolni, mert nagyon szeretném, ha még lenne folytatása a dolognak. Mert egyszerűen nem lehet így vége. Még annyi kérdés maradt bennem - igaz, a felére sem emlékszem mert a kiscica elvitte a nyelvem. De hűha. Szerintem megyek és lenyugszom. Előkerítek egy pohár forró teát és igyekszem nem sírni, miközben azon elmélkedem, hogy a parányi kis létem, aminek bármelyik pillanatban vége lehet mennyit is ér valójában... másoknak, nekem, a világnak...
    Nem szeretem mikor erre emlékeztetnek. Nem szeretek ezen elmélkedni. Általános alsóban gondoltam erre először, akkor kezdtem el mutatni a depresszió jeleit. Pedig csak logikusan végig gondoltam az életünket.
    Na mindegy. Szerintem legkésőbb napok múlva visszatérek, a blogra, hozzád - emailben, valahogy adok majd magamról jelet mindenképpen. De most mennem kell lecsendesíteni azt az érzelmi kavalkádot amit itt egyetlen résszel felkavartál bennem. Naomi Greg, te maga vagy a csoda. Nem tudom, hogy létezik -e csoda, de ha igen, akkor szerintem ez definiálhat téged.
    Hihetetlen volt. A rész, és igazából minden. Lehet, hogy a kommentemnek nem sok értelme lesz, ezért elnézést kérek - eléggé csapódtak a gondolataim. Még most sem találok igazán szavakat, szóval...
    Szeretlek❤ És köszönöm.:)
    Millió-millió puszi, Bogicca❤

    VálaszTörlés