2016. december 31., szombat

Salted wound (novel; Larry) X.

1980. augusztus 22.

 A hely koszos volt, és sötét. Leginkább a Pokol berendezéseihez hasonlított ott minden: az omladozó falak és plafon; penészrengeteg a sarkokban; patkányok, csótányok, pókok, szinte felsorolhatatlan élőlényeknek otthont szolgáló helyei, még a legapróbb résekben is. A hiányzó bútorok ürességet hagytak maguk után, egynek kivételével; ami maga az ágy volt -- s az szintén rothadozott. Az üvegablak pusztán szilánkokban állt a helyén, a parketta idejétmúlt és úszott a piszokban. Semmi sem volt már meg.
 És mégis minden: hiszen a kiskirály ugyan remegő, véres kezekkel, egyfajta védekező; összegömbölyödött módon üldögélt a koszos ablakpárkányon, mégis vele egy vonalban, csupán egy kis résben, de ott volt a fény. Kis jobbjában a füstölgő méreg, nevén említve a cigaretta ide-odajárt a fiú szájába, majd a levegőbe lógva szimplán.
 A Nap: ő még mindig látogatta Louist. Verő sugaraival, annak simogató tapintásaival lágyan vigasztalta a kékvérűt.
Ruháját egy kinyúlt, idegen foltokkal teli, fehér rövidujjú; illetve egy hasonló tulajdonságú, csupán farmernadrág tette ki. Fészekhaja zilált volt, arca nyúzott: fáradt.
Mégis az a különleges nikotin mosolyt varázsolt vörös, cserepes ajkaira, és elrepítette messze onnan, hogy szemei egy üvegre is hasonlítottak már.

 Felmerülhet a kérdés: Vajon miért kerül egy gazdag uralkodó e fajta helyzetbe? Az otthona, a cuccai és önmaga miért ilyen piszkos? A kezei miért véresek?
Mindezeken ő is elmélázott hirtelen. És tudta, hogy ez a nap szintén olyasfajta lesz, amikor újraemlékezni fog.
Homályosak voltak számára a régmúlt napok leginkább, viszont az érzelmek -- a szívszorító, gyomorforgató fájdalom -- igencsak intenzíven éltek még benne.
 Egyrészt mert ezt így akarta, szerette volna. Amikor az élet már nem kínál semmi kecsegtetőt, az ember erre asszociálódik: a fejében való elrepülésre. Ez több, mint puszta elvágyódás, mert az még a legnormálisabbnak tűnő személynél is jelen van. Ez már a lélek sikolya volt, amely segítséget kért, de nem kapott meg. Így őmaga cselekedett, s ekképp.
 Másrészt mintha az idő így bosszulta volna meg az egészet. Az összes tettet, amit ellene végeztek régmúlt szerelmével...
Felsóhajtott. A cigarettáról pár, elszürkült szem lehullott az ölébe, és a füst öt másodpercig, ha nem ténfergett arca körül. Frissítőnek érezte a gyorsan jött, gyorsan ment új levegőt, amely a törött ablakon át vándorolt be hozzá. Ez is hiányzott neki. Valami új, a poshadton kívül.


1978.

 Két év. Csupán két, teljes, pimasz év kellett ahhoz, hogy a pusztulás bekövetkezzen és örökké kitartson.
Hogyan is kezdődött?
Ezen esztendő októberében -- a természetfeletti lények kedvenc napján: Halloweenkor megnyílt a kapu is. Az a bizonyos láthatatlan, de minden erőnél hatalmasabb fajta kapu volt, amely lehetővé tette az élők és a halottak közötti átjárást. Még az idő birtokosa is irigyelte ezt. Úgy vélte, hogy valamiféle kompromisszumot kereshet annak tulajdonosával -- ha úgy adódott volna a helyzet, még erőszakot is szemrebbenés nélkül közbevetett volna.
 A krónikák ekképp szóltak: a Világkerekség központja; a hely, ahol megszűnik minden földi törvény, az pontosan az a hely, mely a legveszélyesebb is, hisz a pusztítás a következménye.
Az idő fekete lordjaként asszociált fiatal férfi, apja akarata szerint kívánta megmenteni a világot, még ha ez a nanomásodpercek eltelte alatt más kaliberűvé vált mélylátó szemeiben.

 De nemcsak ő halott a mendemondákról. Harry herceghez is eljutott, aki rögtön felbuzdult: épphogy megfejtette az újonnan elterjedő vírus ellenszerét birodalmában, ekkora falatot vállalt önmagára. Louis kiskirály természetesen nem nézte ezt jó szemmel. Egyénéhez híven kívánta a figyelmet -- azt a fajtát pusztán, amely a kócos hajú férjében létezett, senki másban. Finom mézcsókokra vágyakozott, reggelente tűzforró testre ébredni maga alatt, hisz szokásaként az éjszaka lefolyása közben a másikat letaszítva kényelmesedett el. Az az utánozhatatlan illat: a levendula csodás aromája volt igazán a kedvence. Úgy érezte, másnál képtelen szimatolni többet -- azonban Harry kiléte nélkül, a másik őrült kísérletei miatt, egyre kevesebbszer tudta már érezni.
 Mekkora szégyen is a birodalom királyi párjának tönkre hullania?!
Viszont nem ilyen az élet? Egyszer jó, egyszer rossz, egyszer mindkettő. Fekete, fehér, majd szürke. Majd újra. Úgy, hogy az alapanyagok után meg lehessen festeni a képet: az emberek világát, telis-tele szenvedésekkel, kiderített puzzle darabokkal, később a pihenés gyönyörűségével.
Louis egy és ugyanannak definiálta magát: emberi lénynek. Már látta, hogy vörös vagy éppen kék színű vér nem különb egymástól. Hiába ellenkezik bárki is, minden élőlény a trombitáját addig fújja, amíg tele nem lesz nyállal, hogy ki kelljen tisztítania.
 A birodalom volt Louis trombitája. A zenei eszköz, amely akkor szólalt fel, ha a herceg mellette volt. Hiába próbálta már tisztítani, pucolni, törölgetni, bármit tenni vele: csak kifogyott a lélegzeteiből, és rettentő gyengévé változott. Egy megfáradt emberré.

***

 Liam Payne, a szerény, alighogy felnőtt fiú Harry herceggel is megismerkedett.
Ezen pusztító év októberének elején kezdődött, amikor az őrület még csak készülődőben, masnival a tetején utazott ajándékként hozzájuk, A Palotába.
 A hatalmas, gótikus stílusvédjegyekkel ellátott épületet imádkozó, térdepelő, vagy éppen mormogó mormoták vonták körbe. A birodalomban nem volt szabály arra, milyen vallást is gyakorolhatnak, nemhogy törvényben foglalták volna össze. Jópár bolond, akik zilált aurájukkal tátott szájjal meredtek a Királylakra, általában mindig elkerítették az egész helyet, leginkább a vaskos, aranyló rácsos kapu előtt tették emez procedúrájukat: a tisztelet megadását az önmaguk módján. Furcsa volt. Nem pusztán az, hogy különböző fajtájú lények, talán egy-egy odatévedt ember, legalábbis ahhoz hasonlító jószág odatévedt, hanem a tény maga, amely akképp szólt: ők különlegesek. Ők: mások. Nagyobbak. Tökéletesebbek.
Mint valamiféle robotok.
Harry viselte a szívén elsősorban ezt. És a Nap, amelyet a vörösvérűek Fekete Pénteknek neveznek, a kékvérűek körében ismerten az a fajta időszak volt, amikor a palotájuk körül még az átlagnál is jobban elhatárolódtak az élőfallal. Ilyenkor a loboncos, rugószerű hajjal rendelkező herceg csak ült a leghatalmasabb ablakuk előtt a palotában -- az előtt, amely pontosan a hálószobájukban helyezkedett el... Ironikus módon, tekintve a privátszférát, amelyet annyira hősiesen védtek. (Vastag függönyökkel, redőnyökkel... Sikertelenül.) Az ablak előtti puhapárnás, kiálló részen, az ablakpárkány alatt ült a Göndör, állkapcsát olyan szorosan passzírozta össze, hogy a kiskirály sokszor úgy látta: nem fogja bírni tovább, és ripityára töri azt. De csupán annyi következett be, hogy Harry bal szeme mindannyiszor rángani kezdett. Orrát nagy elánnal vakargatta mérgében, és a forróság csakúgy áradt belőle mindinkább. Őszinte, nagy smaragdszemeivel szúrta a kint letelepedett tömeget -- hisz lehet, hogy a hálószobájuk ablaka a hátsóudvarra nézett, de jónéhány ember pofátlanul oda is betolakodott.
 Harry herceg számtalanszor rákérdezett:
-- Miért olyan különleges ez a nap nekik?
Amire Louis kiskirály pusztán mindig vállat vont, éppoly tanácstalanul:
-- Talán korán ünneplik a Halloweent, igazi középkori jobbágy módra; és ajándékuk jeléül megszentelnek. -- Ekkor jelent meg aznap először a varázslón egy mosoly, és még ha félszeg is volt, legalább Louis tudta, hogy ez az egész helyzet ideiglenes. Nem tart örökké.

Aztán... Egy nap kopogtak ekkor. Ez sosem fordult még elő ezeken a napokon: senki sem közlekedett a palota falaiból ki, s be az épületbe sem. Innen tudta a törékenylelkű kiskirály, hogy valami nem stimmel. Valami történni fog -- az élet kiszúr rajtuk, szólt belső jósa.
 Egy fémruhás katonájuk hatalmas alázattal fejet hajtott, amikor betessékelték hangjukkal. Mellette a kicsinyre összehúzódott fiatal férfi állt: Liam. Louis rögtön felismerte, még hogyha pusztán egyszer is találkozott vele. Rögtön el is terült a kiskirályon egy lágy mosoly.
Odasietett a megérkezettekhez, a hű katonájának biccentve köszöntött -- ő ki is vonult a szobából, maga után hangtalanul csukta be az aranymintákkal díszített, hófehér ajtót --, míg a másik személyt melegen magához húzta. Érezte feloldódni az ölelésük melegségében őt:
-- Liam! De jó téged újralátni! Mesélj, hogy vagy mostanság? -- zaklatta izgatottan Louis a pirospozsgás tinédzsert.
Viszont mielőtt válaszolt volna, egy mély köhintés hangzott fel. Mindketten felkapták a fejüket, és a fehér fényáradat csúcspontjába néztek: a túldíszített üvegablak előtt ez esetben a herceg nem kifelé figyelt már. Sokkalta inkább befelé, homloka ráncosan bonyolódott össze a két szemöldökkel szemei fölött. Azok az íriszek fölött, amelyek libabőrözésre kényszerítették az ajtóban állókat... Természetesen Louisnak másmilyen okból, mint Liamnek.
-- Bemutatsz, Kedves? -- Mindinkább Liamen tartotta a szemeit, karjait pedig összehajtotta maga előtt, mintha valamifajta mérget próbált volna elfojtani.
Louisban felmerült a kérdés ekkor: Miből táplálódik dühe jobban e helyzet miatt, mint a kintitől? A világ sorsa kevésbé foglalkoztatja, mint az otthon melegé?
Rögtön el is öntötte a forróság még jobban a kiskirályt. Apró testével -- nem törődve a paradicsom vörös Liammel -- odasietett férjéhez, és az orrára lehelt egy csókot.
Azt suttogta:
-- Szeretlek.
Harry herceg pedig reagált is, hisz az állkapcsa nem feszült többé, legalábbis kevésbé, s izmai teste tájain alacsonyabb minőségben szolgáltatták számukra erőjük fitogtatását. De ettől függetlenül Liamről nem vette le a szemét, és várakozóan viszonyult a szituációhoz. Még mindig. Várt s várt.
 Az idő szaladt.

***

 Szó szerint, hiszen az Idő éppen Kolozsvár legsötétebb erdejében rohant, olyan gyorsan, ahogyan csak tudott. Ridegkék palástját a szél erősen lobogtatta, mélyfekete hajával együttesen.  A levegő csípős volt, és valamiféle ellenállással teli: az idő istene önkéntelenül könnyezni kezdett, résnyire nyitott száján bejutott az, és megfájdította torkát. Kreolbőre pirospozsgássá vált, illetve olyan szélsebesen jártak lábai, mint még sohasem. Hiába a rezgő, igencsak jól hallható szavak: katonáinak és védőinek kiáltása mögötte nem hatotta meg őt. Ő csak szaladt és szaladt. Körülötte kíváncsi lények, akik zöldellő fák, bokrok mögül lestek ki, azzal hitegetve magukat: nem látja őket senki. Azonban Zayn érezte a jelenlétüket, és a suta bújócskájukon apró mosoly jelent meg arcán.
Viszont most nem emiatt jött -- siettette önmagát. Nagyobb feladat vár őrá.

És akkor odaért. A helyre, ahol a fekete mágia olyan utánozhatatlan aromája terjeng, mint sehol máshol a Földön. A puszta úgy nézett ki, mint a többi: zöldellő, szokatlanul színesen virágzó álcát vetett magára. Azonban egy részét sohasem tudta igazán betakarni -- a kellős közepét, ahol egy két méter átmérőjű kör helyezkedett el. Nem nőtt rajta semmilyen növényzet, csakis a föld porló, fekete színe uralkodott ott. Zayn rögtön térdre ereszkedett, és az éppen fekete páncélban beérkező katonáit figyelmen kívül hagyva imára emelte a kezeit. Hallotta még alattvalóinak lihegéseit, azoknak mélyről jövő rezgéseit, de a következő pillanatban már transz alatt állt: szemei szorosan lehunytan szerepeltek, de a gyűrődött szemhéjai alatt a szemgolyója mozogni látszott, mint amikor az ember túl nagy álomban szenved.
S habár az Idő ezt mormolta mindinkább brácsa hangján, amely kétségbeeséssel volt teli:
-- Hagyd a sebet sósan. Hagyd a sebet sósan. Hagyd a sebet sósan.
... Mégis a következő pillanatban mondataiban szereplő utasítások az ellenkezőjükre kezdtek átfordulni.
Először térdein, másodszor imába hajló hátán, illetve a magasba emelt, ölelkező kézfejein jelentek meg a sebek: s égni, sziporkázni kezdett a kék, nemes vértől. Védői rögtön utána ugrottak, a hatalmas erőtaszítás ellenére felemelték térdepelő helyzetéből. Egyikük a vállára kapta, és már szaladtak is újra -- vissza, az otthonukba, ahol uralkodójuk gyógyítást kaphat. Mindeközben, a villámként asszociált pillanat alatt az idő istene ugyan majdhogynem ájultan hevert, mint egy szerencsétlen bábu egyik alattvalójának erős vállán, és aligha lélegzett, mégis volt ideje utoljára elmondani ugyanazt, a számára helyes mondatot:
-- Hagyd a sebet sósan -- suttogta nagy elánnal. Majd egy "Kérlek." fejében végképp beszippantotta a sötétség őt: az Időt.

Harry herceg gépe, amelyre az "IDŐ" szó nyomtatott betűkkel rá volt vésve, megremegett. Pöfékelni kezdett füstöt az egyik nyílásából, amely először koromfeketeként, később tiszta, nemesi kékként ragyogott.
 Többé nem az idő istene uralta a világ rendjét. Hiába minden meghajlás, imádkozás, kérés. Az egyetlen dolog, amely nem birtokol istent: kiszabadulni látszott, önállóan kezdte kicsikarni szabadságát, mindenféle vezető nélkül. Hogy mi volt ez a dolog?
Minden kapu, minden átjáró és minden kis rés is, ahol az élet szabályai nem működnek.
Ez a túlvilág.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése