Salted wound (novel; Larry) II.

Jó olvasást kívánok, remélem tetszeni fog! :)
És nyugodtan osszátok meg a véleményeteket ezzel kapcsolatban, hiszen nyitott vagyok bármilyenre!

N. G. xx

2012. május 13.

- H-hogy érted ezt? - kérdezte Harry rögtön; szemei már egészen könnybe lábadtak, még a kezei is remegni kezdtek, a szívét pedig a torkában érezte.

Köhögve várt a válaszra, miközben olyannyira meg kellett erőltetnie minden vezetés iránti képességét és ezzel együtt az agyát is, hogy egyből meg is fájdult a feje.

Vagy talán ez is az erdő hatása lett volna, mint a többi impulzus?!

 Louis némileg lesajnálóan meredt a másikra - sajnálta, hogy a mellette ülőnek ugyanezt kellett átélnie, mint neki a legelső alkalomkor, amikor nagy merészen besétált ide.

Ettől az emléktől a mai napig megsajdul a poros ketyegője a mellkasában.

Felsóhajtva válaszolt:

- Ahogy mondtam - hangja nyugodt volt, és zavartalan; annak ellenére, amilyen helyzetben voltak mindketten. - Ne aggódj, meg fogod szokni, higgy nekem.

A göndör zavartan összehúzta szemöldökeit, hogy homlokán száz ránc is megjelenhetett. Gondterheltnek tűnt az arckifejezése, de aztán beletörődően bólintott egyet, majd még egyet; és a számára igazán ismert légzési technikát alkalmazva sikerült is végül szívverését lelassítania.

 Ami az erdőt illeti; Harry nem látott mást, csak sötétséget és sötétséget, néha egy-egy fát. Ugyan a furgonjának elülső lámpája tökéletesen működött, még sem volt teljesen elég ahhoz, hogy a nagy feketeséget elüldözze.

Louis egy viszonylag nyugtató dallamot kezdett el dúdolni; s ez a zene mintha egy varázsige lett volna: rögtön elüldözte minden problémáját. Ami azt illeti, talán túlságosan is jó hatással volt rá.

Úgy érezte, mintha újra a régi, lázadó énje lenne, aki éppen pár másodperccel ezelőtt vett volna be két tablettát két pohár vodkához.

Szédítő élmény volt.

 És ez volt a pillanat, amikor Harry nem bírta tovább. Minden ereje elveszett; elpárolgott, mint egy csepp víz egy tűző, nyári napon.

Lihegve nyomta tövig a féket, és pár percig csak szorosan behunyt szemekkel, az autójának kormányát erősen markolva próbált meg lenyugodni.

 Hallotta a hirtelen felerősödő tücskök hegedűzenéjét, a baglyok libabőrt előhozó huhogását, a szél lenge fúvását.

Az a selymes kéz ért hozzá újra, amelyet fél órája, ha érezhetett:

- Harreh, erősnek kell lenned. - Ha lehet; szavaira - amelyek mintha egy vastag falon keresztül érkeztek volna meg hozzá - még szorosabbra hunyta le szemeit, amelytől arca egy olcsó grimaszba fordult.

Fejét untalanul rázta nemlegesen, mintha ekképp próbálta volna a bódító, de egyben fájdalmas érzést eltüntetni a testéből.

- Ne-nem megy - lihegte, de egészen úgy, mint azok a hatalmas bundákkal felszerelkező kutyák abban a fullasztó melegben.

- De - nyomta meg erősen a szót Louis - megy. Nincs olyan, hogy nem megy. Ezt felejtsd el örökre - nyomott meg egy újabb szót -, mert a legrosszabb, amit tehetsz, hogy behódolsz a sötét akaratának. Értsd meg; Ők akarják azt, hogy úgy érezd: nem fog sikerülni. De ez nincs így, tisztában kell lenned ezzel, és önmagaddal is, Harreh! Szóval gyerünk, küzdj!

Ezúttal folyamatos bólogatás vette át a fejrázások helyét: és a göndör összeszorított fogakkal próbálta ignorálni a ráirányuló csapásokat; erősnek lenni, ahogyan a mellette ülő mondta neki.

 Ilyenkor mi is történik általában a nagy, Hollywoody-i filmekben?

Lássuk csak: megvan a két főszereplőnk. Az ártatlan, szerencsétlen áldozat, aki véletlenül pontosan arra járt, amerre a már kevésbé tiszta szívű másik személyünk. Kedvesen segíteni próbál az ártatlannak és szerencsétlennek vélt félen.

Mily' nagylelkű!

De abba nem is gondolt bele, milyen slamasztikába is keverte így magát.

Örökre talán.

- Lou-Louis - szinte sipította elgyötörten, ahogyan minden impulzus felerősödött benne: mindene sajgott és égett.

A kék szemű sajnálkozva figyelte, és némi együttérzéssel a másik szenvedését, majd egy sóhajjal kicsatolta az övét, később a másikét is, minden különösebb probléma nélkül.

Mozdulatokat hajtott végre, amelyek a legtermészetesebbnek tűntek a számára: közelebb csúszott a mellette ülőhöz, amely következtében a bal lábát egészen nyomni kezdte a közéjük álló kuplung, s a göndör rózsaszín pólóját egyetlenegy mozdulattal szétszaggatta, amelyet valószínűleg, ha a másik érzékelt volna, mindene elcsodálkozott volna a meglepettségtől. A maradék részeit egy egyszerű mozdulattal eldobta egy irányba, és mindenféle bizonytalanság nélkül a másik ölébe huppant. Mindeközben hallgatta és figyelte a másik fuldoklását, és a néha fájdalmasnak hatott felkiáltásait is.

Összeszorított fogakkal meredt a másik elgyötört arcára, és egy pillantást követően a szorosan összefogott haját is szétengedte; amaz szabadon és lágyan hullott le a széles vállaira. Várt pár másodpercet; azután egy győzedelmes és apró mosoly terült szét az arcán; hiszen a megbízhatónak vélt procedúrája sikernek bizonyult.

 Harry-nek a fájdalmai lassan elpárologtak, amelynek köszönhetően oxigénhez is jutott.

Louis figyelte, ahogyan a másik apró pislantásokkal és hatalmas levegővételekkel a vezetőülés háttámlájára hajtja, izzadságtól gyöngyöző arcát. Képtelen volt elpillantani róla, pedig éppen bámulhatta volna a szépen kidolgozott izmokat is a felsőtestén: mégis szívesebben legeltette szép arcívein íriszeit.

- Jól vagy? - kérdezte őszinte aggódással a hangjában pár perc múlva, amikor Harry már csak lehunyt szemekkel pihent ugyanabban a pózban.

- A-azt hiszem - felelte szuszogva, majd szemeit lassan felnyitotta. Látása egy pillanatig homályos volt, de aztán fellélegezve könnyebbült meg, amikor újra éles lett minden számára. - M-mi a franc történt?

Louis kellemetlenül elnézett róla, a mellettük lévő üvegablakon egy másodpercre, majd újra visszanézett a másikra. Harry kíváncsian és lefáradtan, kicsiket pislantva meredt a másik hipnotizáló szemeibe, és úgy vélte, ha lehet, a kocsiban szörnyen rossz minőségű lámpa még kékebbre varázsolta azokat.

Azoknak tulajdonosa gondterhelt sóhajjal felelt, egy percre sem elpillantva a másik, smaragdzöldnek tűnő íriszeitől:

- Erős voltál - bólintott egy halvány mosollyal, amelyre Harry önkéntelenül is válaszolt saját szájával. - Felerősödtek benned az érzelmek, amelyeket egy nagyon rossz erő hajtott végre azzal, hogy az agyadban olyan lebenyeket piszkált meg, amelyek erre a fájdalmas dologra késztettek... - Harry zavartan figyelte, ahogyan az ölében ülő egy olyan hangszínt vesz fel, mint amit egy kisgyereknél alkalmazunk.

Még a két, a göndör fiúnál kisebb tenyerét is az arcára helyezte, miközben zavarba ejtően közel meredt a szemeibe. Nagyot nyelve, az egyik óceán kékségből a másik óceán kékségbe meredve tűrte, ahogyan simogatva nyugtatni próbálja, folyamatosan beszélve hozzá.

Aztán a lélegzete is elakadt, amikor az orra hegyére egy apró csókot adott: mintha csak a szellő fújta volna meg, olyan lágynak és simogatónak hatott. Harry szája kiszáradt, és már csak akkor eszmélt fel, amikor Louis övcsatja kattant egyet. 

Annak hangja józanította ki teljesen a mámorból, és hirtelen realizálta a tényt, hogy ő jelenleg bénultan és félmeztelenül ül, erősen szuszogva - amely látvány elég furcsának tűnhetett. Egy zavart köhintéssel követte a másik példáját, majd miután ő is biztonságosnak bizonyult, és még mielőtt beindította volna a kocsit, fejével enyhén a másikhoz fordulva kérdezte meg a következőt:

- Szóval mostantól csak csupaszon vagy félcsupaszon lehetek itt?

Louis egy kedves, Harry szerint elbűvölő mosollyal válaszolt:

- Ahogy szeretnéd, Harreh.

***

 A göndör fiú addig egészen ezen a furcsa eseményeken pörgött magában, amíg a nagy és a nyugtató csöndben el nem értek egy házhoz.

Egy házhoz?!

Hiszen ez egy hatalmas palota!

Telis-tele volt óriás üvegablakokkal; motívumokkal ellátott, apró és kiegészítő díszítésekkel, amelyek Harry-nek eléggé ismerősnek tűntek arról a gótikus stílusú templomról, amelybe régebben, még Angliában vasárnaponként misére járt.
Fából készült az egész, ez teljesen biztos volt; s ahogyan a furgonjának lámpája erősen megvilágította elülső részét, de leginkább a hatalmas, két ajtós bejáratának környékét; a göndör srác azon gondolkozott, vajon hogyan élhet az ember egy ilyen környéken.
- Nem szeretnél bejönni? - egy kedves, vékony hang szakította félbe ábrándozásából és a monstrum ház vizslatásából.
Tekintetét rögtön Louis szemeihez irányította, és nagyot nyelt, amikor realizálta az őszinte érdeklődését iránta - a tény, hogy valahogyan ennyire megkedveltette magát egy igen furcsa... ember személyében úgy, hogy nem is igazán mozdította meg még a kisujját sem; nagy csodálkozásra késztette a fiút.
- Sa-sajnálom, de most biztosan nem - figyelte, ahogyan erre Louis arcát szép lassan teríti el a csalódottság, aminek kiváltó okaként rögtön rávágta a következőt: - ... Viszont máskor szívesen találkoznék veled, egy kevésbé késői órában - hagyta, had terüljön magán szét egy álmosoly-vigyor.
 Amint azok a gyönyörű kékségek felcsillantak, muszáj volt végül őszintén elmosolyodnia - édesnek gondolta a mellette ülőt.
- Igen?! - kérdezte lelkesen, és a következő pillanatban már zavartalanul is lógott Harry nyakán, ignorálva a zavaró tényezőket, mint például az erősen az oldalába álló kuplungot. - Nagyon örülök, hogy megismerhettelek, Harreh. - Az említettnek újra egy pillanatra le kellett hunynia a szemeit; s ez a kiejtés sokkal rosszabb volt érzékelnie, egészen közel, a jobb füle mellett.
Louis csakugyan zavartalanul fúrta bele orrát a másik hajába, és annak tulajdonosa viszont zavartan fogadta megint csak a mozdulatát; érezte, ahogyan mélyen bele is szagol a kövér tincsei közé.
- Köszönöm, Harreh.

Még mindig bódultan figyelte és várta meg, amíg a szokatlan fiú(?) besétál a házába, önkéntelenül is gödröcskésen elmosolyodott, amikor a másik lelkesen integetett felé az ijesztő ház ajtajából.
 Furcsa látvány volt: egy kedves, édes srác egy hátborzongató, ronda erdő kellős közepén.

 Egészen addig járatta az agyát ezen az egész helyzeten, amíg a saját, otthonos, kevésbé ijesztő, kis lakásában, ahol anyjával közösen élt el nem ragadta az álom; puha ágyában feküdve.