Human (novel; Larry) II.

Hello!

 Nem tudom, mennyien pártoltak, vagy nem pártoltak el a blogomtól; a héten nyújtott furcsa tetteimért. Nem tudom, de nem rég sikerült fényt deríteni egy hatalmas hibámra, mely nem csak itt, bloggeren az, hanem sajnos a való életemben is. Túlságosan és görcsösen próbálok megfelelni. 

Szóval most próbálom összerakni a kirakósom darabjait; hisz' ezeknek hiánya befolyással van az írásaimra is. Sajnálom, ha valakinek túl sok az, amit nyújtok. Ha túl sok az érzelem, és ezt nem bírjátok.

Próbálkozom, igazán.

 Jó olvasást kívánok a Human c. novellám második, azaz utolsó részéhez. Enjoy. xxx


 A srác házába; igaz nehezen, de odaértünk. A kocsiból kiszállva is, a vállát átkarolva támogatott; ha ki akart csúszni alólam a talaj; ő segített, hogy ez ne történjen meg. Ha nem lettem volna olyan kába, biztosan nem győztem volna köszöngetni és hálás lenni a sok segítségéért - bár, ha a drog nem ütött volna ki, nem is szorultam volna segítségre. Elgondolkodtató ez a kusza ördögi kör.

 A lépcsőkön felfelé haladva még nehezebb dolgunk ( dolga ) volt. Mint egy igazi, kis pólyás gyerek; úgy nyafogtam, miközben ő biztatott a következő, a következő és a következő lépcsőfok leküzdésére.
Végül az ő türelmi határa is eltört; egy nagy sóhajjal felkapott a karjaiba, amit apró sikkantással jutalmaztam, később nevetéssel. A nyakába kapaszkodva figyeltem, a kis erősségű lámpa által megvilágított arcát; minden vonását alaposan átnézve.
 A hálószobájába érve lefektetett az ágyra; fel akart egyenesedni görnyedt testtartásából, azonban én makacsul ott tartottam, nyakánál fogva. Egy fáradt sóhaj hagyta el a száját; az azon kijövő meleg, mentolos levegő csiklandozott, és jó érzést éreztetett velem. Ezután, az igen közel lévő szemeit belém fúrta, én is hasonlóan cselekedtem.
Percekig ez procedúra folyt köztünk, amikor is eszembe jutott. Elakadt lélegzettel mértem végig arcát, hogy biztos legyek benne. És igen, az voltam.
Kiszáradt, repedezett számon halkan, suttogva mondtam ki azt a mondatot:
- Tudom, ki vagy.
Tisztán láttam, ahogy az ő lélegzete is elakad, majd zihálni kezd. Nagyot nyelve fordította el a fejét, de úgy éreztem; muszáj elmondanom neki az igazságot. Az igazságot, amit mai napig hihetetlenül bánok; amit legszívesebben megváltoztatnék, ha képes lennék rá.
- Harry... - ahogy kiejtettem a nevét, szemeit szorosan lehunyta. - Sajnálom.
Könnyes íriszei kipattantak, ajkaival együtt. Fürkésző szemei az enyém és szám között ugrándozott. Meg akart csókolni, biztos voltam ebben is. Már régóta.
 Arcán, majd haján gyengéden végigsimítottam, szemeit jólesően hunyta le, zihálni kezdett.
- Harry, tudom, hogy már régóta erre vágysz. Csókolj meg - suttogtam.
 Kissé félve hajolt egyre és egyre közelebb felém, de én türelmesen vártam. Vártam, vártam, míg nem már nem kellett.
Puhán, simogatva találkoztak ajkaink egymással; a csókunk ily' gyengéden kezdődött. Aztán az egymás felé való éhségérzet felülkerekedett rajtunk. Szenvedélyesen téptük egymás száját, nyelveink szikrázó táncot játszottak; testeink egymásra hangolódtak.

***

 Borzalmasan lüktető fejjel ébredtem, az ablakból bejövő napfény sugarakra. Melegem volt, szomjas voltam. Még mindig csukott szemekkel rántottam le magamról a takarót; azonban ekkor megéreztem. Megtapintottam egy test csupasz és selymes bőrét.
 Erre hiper-gyorsasággal pattantak ki szemeim, majd ültem fel; balra fordítva a fejemet megláttam egy csupasz hátat, csípőt, feneket, lábakat. Bevallom, nem volt egy szörnyű látvány; kifejezetten kívánatos volt, de mégis bennem volt egyfajta tartás. Hogy a francba kerültem ide? Hol vagyok? Mit csináltam tegnap éjszaka? Ki ez a srác? Kérdések hada sorakozott fel a fejemben, ezzel még nagyobb lüktetésre ítélve azt.

 A mellettem alvó fiú hirtelen mozgolódni kezdett, amitől lélegzetem elakadt. Bal, izmos karjával az ágyon kezdett el tapogatózni, biztosan a takaró után; a levegő ekkor a tüdőmben rekedt. Mikor nem találta meg azt, amit keresett; mérgesen morgott egyet, és hátára fordult. Szemeit dörzsölni kezdte, majd csukott szemmel nyújtózkodott egyet; csupán ekkor nyitotta fel íriszeit.
Nagyokat pislogva mért végig, arcán először egy kellemes, boldog mosoly, később viszont, mikor meglátta arcomat; az övé is komoly, ijedt lett.
Egyáltalán nem szégyenlősködve ült fel, majd közelebb csúszott hozzám.
- Nem emlékszel semmire a tegnap éjszakából, ugye? - szemeiben egyfajta remény csillogott, ahogy belém fúrta azt.
Csak ekkor fújtam ki a benntartott levegőmet.
- N-nem, sajnálom... - hebegtem.
Lelkiismeret furdalás kapott el, mikor megláttam a csalódottságot végigsuhanni az arcán.
- Sajnálom - ismételtem meg.
A fejét rázva, legyintett egyet.
- Semmi baj - hangja azonban elárulta őt; amaz elcsuklott.

***

 Éltem tovább a normális, átlagos életemet, azt hiszem. Igaz, azóta az eset óta nem buliztam, drogoztam, piáltam, vagy hasonló; valamilyen furcsa érzés megakadályozott benne. A göndör srác csalódott arca újra meg újra megjelent lelki szemeim előtt; és nem értettem, hogy a gyomrom miért szűkül össze ettől. Az a még szokatlanabb; hogy nem is gondoltam annyit a szüleimre, mint eddig. Reméltem, hogy sikerült túllépnem és elfogadnom a halálukat. Úgy sem lehetett más választásom.
AZ az éjszaka viszont, akárhogyan is próbáltam felidézni, visszaemlékezni rá; nem ment. Valamilyen erős, nehezen áttörhető fal a memóriámban, nem engedte.

Azonban egy nap...

- Akkor holnap, Josh! - a munkatársamtól elköszönve léptem ki a sötét, alig-alig sétáló emberrel teli utcákra.
Farmerkabátom zsebeibe dugott kézzel haladtam, fejemet lehajtva siettem, hisz' nem szerettem ilyenkor kint járkálgatni. Mindig szitkozódtam azért, hogy nem volt jogsim. Helyesbítve volt, csupán egy szintén furcsa éjszakának hála elveszítettem azt. A drog és pia bármire képes késztetni az embert. Bármire.
 Ahogy elhaladtam egy sikátor mellett, meghallottam valamit. Pontosabban valakit.
Egy nő segítségért kiáltását.
Pár pillanatig csak álltam ott, a teljesen sötétbe burkolózó, kis lyukat nézve; mely a sikátor volt. Ziháltam, és tehetetlenül lépegettem előre-hátra, majd megint előre-hátra.
Még egy kiáltás hallatszott, én már bátorkodtam volna bemenni, mikor hirtelen valami bekattant. Az agyam mintha hirtelen reagált volna.
 Összegörnyedve támaszkodtam meg a piszkos falnak; úgy éreztem, mintha memóriámat feltöltenék azokkal a képekkel, amiket eddig homály fedett. Minden, drog vagy/és pia által elfelejtett éjszaka beugrott. Minden.
Ahogy nőkkel és férfiakkal egyaránt szorosan táncolok; ahogy száguldozok az autópályákon; ahogy az utcákon támolygok; ahogy különböző emberekkel szexelek; és végül az, amitől úgy éreztem, a tüdőm is összeszűkül, nem csak a gyomrom.

- Szeretlek Louis - a rekedtes, bágyadt hang elégedettnek hangzott.
Egy izzadt, meztelen test simult a hátamhoz; sóhaja általi, meleg lehelet csapódott nyakam alsó részéhez, melytől libabőrös lettem lábujjtól, fejem búbjáig.
- Szeretlek Harry - ismételtem meg, és így is gondoltam, őszintén.
- Én már több, mint tíz éve - hezitálva mondta ki azt, amit tudtam már; félt a reakciómtól, hisz' Ő még csak nem is sejtette, hogy láttam. Hogy láttam mindent.
- Tudom, Harry. Tudom - azon a karján újra, meg újra végigsimítottam, mellyel átkarolt; tudtam azt is, hogy jól esik neki.
- Tudom - ismételtem meg suttogva, alig hallhatóan. Szemeim lecsukódtak, számon apró mosoly csücsült; és ez nagyobbra nőtt, mikor megéreztem a leheletnyi csókot, amit nyakamra kaptam.

 Az a bizonyos fal, mely eddig minden egyes, homályos emlékemet elzárta; ledőlt. Ledőlt, hatalmas zajjal puffant memóriám könyvtárának padlóján.
Felmerült bennem újra és újra az a kérdés; hogy vajon az ember, hogyan képes ennyi súlyos és lehúzó bőröndöt cipelni egész életében? Hisz' mi mind csupán emberek vagyunk; azonban úgy tűnik, számunkra nincs lehetetlen, vagy elviselhetetlen.
Az élet nehéz, de nem elviselhetetlen.

Christina Perri - Human