Black widow (Zouis Malikson Fanfiction): Part I.

Jó estét mindenkinek!!! (Pontosabban jó éjt...)

MEGLEPETÉÉÉÉS!!!!! - Soha nem hoztam még ilyen későn, ráadásul hétköznap, legfőképpen egy ilyen hosszú sztorit.

 Mint írtam is; meglepetésnek szántam, még csak azt a bizonyos "Trailer bejegyzést" sem hoztam ezelőtt, pontosan ennek okáért.

 Szóval. Nagyon sokáig vacilláltam azon, hogy ezt mikor tegyem közzé; hogy ezt is részekre osszam, akár a Spider-Man - Larry Stylinson version c. regényemet, melynek - reményeim szerint - meg fog érkezni az utolsó része az őszi szünetben. De gondoltam, miért ne?! Csinálok valami szokatlant. Már csak a történet alapsztoriját nézve is valami teljesen újat hoztam.......... Nos, remélem tetszeni fog nektek!!! Őszintén remélem.

 Jó éjszakát kívánok; és akármennyi nap is van hátra nektek a szünetig; bírjátok ki!!! Én mindenesetre igen; itt leszek. :) Nem fejezem be az írást. Nem érdekelnek az elvárások; többé már nem érdekel semmi. Csak azt fogom tenni, amit szeretnék, és őszintén; írni.

Jó olvasást kívánok; enjoy!!! xxx

Iggy Azalea - Black Widow ft. Rita Ora

"Az emberi élet szenvedés." - állította Buddha, a buddhizmus alapítója. Ezen vallásban fontos szerepet vesz ki az erkölcs, a fegyelmezettség; annak, hogy megtalálják hívői a Nirvana-t, a vágy nélküliség állapotát. Azt tartják; az ok, amiért Mi, mindannyian szenvedünk, az a vágyás. Vágyás például álmaink megvalósítására, vagy akár egy olyan apróbb dologra; mint vágyni egy finom, habos kakaóra, egy téli, fázós estén.
Vajon tényleg ez lenne a titok, boldogságunk megtalálásához? 
Louis is erre a kérdésre kereste a választ.
És meg is találta.

01.

 A kihalt, városszéli, kis kávézóban alig volt vendég. Ez megszokott volt, azon a kihalt, poshadt környéken, aligha mászkál valaki. Általában utcazenészek, kamionosok, vagy éppen utazó emberek szoktak csak betérni; ezért is volt igen szokatlan, mikor egy, a külsőjéről is meghatározható gazdag, sörhasú pasas tért be; szemén egy barna napszemüveg, haja a hajzselétől tocsogott, illetve izzadságtól gyöngyöző homloka arról is árulkodott, mennyire is meleg, napsütéses idő van odakint. Ez pedig Georgia államban megszokott tény, avagy információ volt; ha beköszöntött a nyár, a hőmérséklet a fellegekbe repülve készítette ki, az ottani lakókat.
Az idősödő, pénzes pasas mellett, egy kirívó, feszülő, vörös ruhás, fiatal nő lépkedett; mozdulatai éppoly' kecsesek voltak, mint ahogy a derékig érő, mélyfekete haja lengedezett, egy kis szellő hatására. Szemét neki is egy napszemüveg takarta, szájában lévő, rózsaszín rágót hatalmasra fújva pukkasztotta ki. Vérvörös rúzsa vonzotta, az egyébként is dús ajkaira az emberek szemét.
 Egy undorodó arckifejezéssel néztek körbe a helyen, nem ehhez voltak szokva; de ide kellett jönniük, iderendeltették őket, ez van. Pár ember bátorkodott rajtuk tartani a szemüket, és végignézni minden mozdulatukat; ahogy oly' kecsesen és fennhordott orral lépkednek egy viszonylag tisztábbnak tűnő asztalhoz, mintha ők szarták volna a spanyol viaszt; és ahogy titokzatosan, bizalmasan elkezdenek kommunikálni, még egy apró hangot sem lehetett kivenni a beszélgetésükből.
 Azonban mikor a nő mondott valamit - arca persze, mint az acél; olyan kemény volt -, és a férfi bólintott rá; az eddigi nyugalmi hangulatnak vége szakadt.
A szél kint feltámadt, a rádióban szóló, eddig halk zene is, mintha felerősödött volna. Az idős férfi izzadt öltönye zsebéből kirántotta fegyverét; annak a pár vendégnek feleszmélnie sem volt ideje. Kegyetlenül lőtt agyon mindenkit; természetesen pontosan célozva.
 Az erősen sminkelt, középkorú pincérnő tátott szájjal, elálló lélegzettel, kitágult szemekkel meredt a két tettesre; remegő kezei közül az egyikben, egy csésze kávé helyezkedett el; a benne lévő forró ital ki-kilottyant onnan. A gyerekeire gondolt, kik pár órával később miatta ki fognak készülni; hisz' biztos volt abban, hogy ő sem éli túl ezt az incidenst.
 A férfi ízes, undorító hahotázással nézte, az egész testében remegő nőt; majd társához fordulva megszólalt:
- Mit gondolsz, hasznos lehet számunkra? - A fiatal nő is felnevetett, hangja éppoly' gonoszan csengett, mint amire számítanánk egy ilyen kegyetlen embertől. Még a vér is megfagyott az egyetlen pincérnőben, aki még mindig ugyanúgy állt, ahogyan egy perccel ezelőtt is.
- Hmm... - a vérvörös ajkú nő úgy tett, mintha valóban elgondolkodott volna. De persze nem így volt; ők ketten mindent előre terveznek. - John, amondó vagyok, hogy talán tudna nekünk segíteni... - majd cinkosan elvigyorodott, John-nal együtt.
Az egyre jobban izzadó pasas alsó ajkán végignyalva, bólintott egyet; az eddig a középkorú pincérnőre fogott fegyvert kissé leengedte.
- De - éjfekete haján végigsimított, nyelvével alsó ajkát végigszántva, vészjósló vigyor jelent meg arcán; mikor mondandóját folytatta. Az éppen már kissé megnyugodó pincér újra megmerevedett; jobb kezében lévő csészét úgy szorongatta, hogy az bármelyik percben szétrobbanhatott volna ott. - a mi szótárunkban nem létezik a talán szó, nem igaz John?
Az említett ízesen felnevetett, a fegyvert újra a remegő középkorú nőre szegezte.
- Ez így van, Mary - majd lőtt.
A pincérnő felsikoltott, kezében lévő csésze hatalmas ricsajjal találkozott a köves padlóval, de a fegyverből kijövő hangtól mérföldekre volt; az elnyomta a hangját.
 A rádióban szóló zene, mintha gyászolta volna a kávézó padlóján, vérben úszó halottakat.

02.

 A szűk, kis helyiséget kitöltötte a cigi, gomolygó füstje és orrfacsaró szaga. Az állott szagú helyiség közepén elhelyezkedő póker asztal körül öreg, ráncos, elhízott férfiak ültek; szájuk a sok piától bűzlött, nem beszélve a normális, vagy éppen füves cigiről, melyek közül mindenkinek lógott valamelyik a szájában, miközben kezükben pár kártyalap volt.
 Minden este összegyűlik ez a mocskos, bűnözőnek is kinéző társaság; és minden éjszaka kitör a káosz, valamilyen ürügynél fogva.
Ki gondolná, hogy egy fiatal fiú, kinek előtte áll még az egész élet, bemerészkedik erre a helyre, meg egyáltalán bemer ide bejönni? Egy kis pisisnek nézték a legeslegelején, de kivívta magának a tiszteletet.
 Ő Zayn Jawaad Malik volt; apja ennek a kócerájnak a tulajdonosa, vezetője, góréja. Nevezzük akárhogy.
A srác húsz éves létére, sorra nyeri el ezeket a pókerjátszmákat, amik vérre menően húzódnak el, a sötét éjszakába. Volt, hogy egész éjszaka ment a játék. De nem bánta. Az évek alatt rászokott erre, akárcsak a cigire, jelenleg is egy normál cigi lógott ki száján, afölött, mellett és alatt a kis borostája arról árulkodott, hogy elhanyagolja magát. Kezdett rabjává válni ennek a pókernek; az élete lett.
- Uraim - mély, zengő hangja bejárta a szobát, hangja merő gúnyosságtól tocsogott, ajkán gonosz vigyor jelent meg. - Royal flösh, én nyertem ma is - undorítóan kárörvendő volt, a kerekasztal közepén lévő, vagy milliókat érő pénzt maga felé húzta.
 Az egyik, vagy ötvenes éveiben járó pasas felhorkantott, dús bajusza követte szájának mozgását, homloka izzadságtól gyöngyözött, és természetesen bűzlött a piától, illetve a cigitől.
- Ésszel, kis pöcs, ésszel! - hangja figyelmeztetően félelmetes volt, azonban Zayn-nek meg sem kottyant ez. Ízesen felnevetett, de úgy igazán. Azt gondolta, rég nevetett ilyen jót.
- Persze, Mark, persze... - fejet rázva röhögött tovább; arra gondolt, hogy ez a fószer mindennap elmondja ezt, mégsem cselekszik soha. Puhány, vén trotty.
 Azonban ahogy Mark, alias " a puhány, vén trotty " bámult a fiúra; valami elpattant benne. Az a sok-sok éve való megalázkodás ez ellen, a kis szaros ellen - magában csak így nevezte, vagy kis pöcsnek -, akit félkézzel lebírna nyomni; kikészítette, és úgy gondolta, most telt be az a bizonyos pohár.
Agyát ellepte a vörös köd, és gyorsan, ráerősen állt fel helyéről; széke így hátraborulva találkozott a koszos padlóval. Zayn abbahagyta a nevetést, de az az idegesítő, önelégült vigyor rajta maradt.
- Mark, haver; nyugi van, öreg vagy már a sok stresszeléshez - tette maga elé, védekező pózba két tenyerét, habár úgy érezte nincs erre szüksége; nem vette komolyan az öreg férfit.
Amaz mérgesen felhorkantott, és pontosan ekkor nem volt többé ura magának. Nagy, izzadt, elhízott testével az asztalon keresztül átugorva akart Zayn-nek támadni, de csak addig jutott el, hogy felmászott az asztalra; ennek következményeképpen a rajta lévő pénzek és kártyák leestek a padlóra.
A kreol bőrű fiú ugyan kissé meglepődött, de ezt nem mutatta. Még mindig nem vette komolyan Mark-ot.
- Istenem, fejezzétek már be!!! - Zayn apja, Fred csak fáradtan felsóhajtott, ahogy benyitva a szobába, meglátta a két, összetűzésbe kerülő párost. - És ti meg csak nézitek, ahogy ez a két idióta összeverekszik? - pillantott a többi, öregkorú férfira, akik csak üveges tekintettel meredtek előre; a füves cigi elvette az eszüket. Mikor felfogta ezt Fred, még egyszer felsóhajtott. Nem volt ínyére az, hogy az étterme hátsórészén ilyen illegális dolgokat műveljenek, egykor még jó barátai, és egy szem fia is. Sokszor érzi azt, hogy valamit, de nagyon elrontott, Zayn nevelésében. Mióta meghalt a felesége, próbált mindent úgy tenni, ahogy azt ő is, viszont ő nem volt ő. Ő csak Fred volt, egy szakács, a saját, már lepukkant éttermében.
- Ugyan, apa, csak szórakozunk egy kicsit! - Zayn játékosan meredt apjára, vigyora majdnem elért a füléig.
  Fred csak egy fejrázással és egy csalódott pillantással reagált fia, hozzá intézett mondatára, majd a felforrt agyú Mark Tomlinson-hoz sietett.
- Nyugalom, tudod milyenek a fiatalok... Mi is voltunk egykor azok. - Zayn-t ekkor kapta el valami furcsa érzés, melyet persze nem mutatott ki. Soha nem mutatott ki semmilyen, gyengéd, vagy kedves érzelmet, anyja halála óta.
Úgy érezte, apja csalódott pillantása alatt, mintha egy hiba lenne, egy senki. Tudta jól, mennyire más lett, mennyire az ellentéte régi énjének.
 Nagyot nyelve vállat vont, és felállt; a megnyert pénzből pár menyiséget összeszedett, majd mélyen zsebébe tette. A rozoga ajtó, koszos kilincsére tette a kezét, így nézett vissza egy pillanatig, az ott lévő emberekre és szituációkra. Mark-on és apján kívül senki sem volt ura önmagának; a füves cigi elvette eszüket, és Zayn, ha a régi énjével látná így azokat az embereket, még meg is ijedne. De már nem . Már nem fél. Az ő szótárában már nem létezik a "fél" szó. Az csak a gyengéknek való - vélte így.
 Sóhajtva fordította el pillantását, az apja nyugtatólag kiadott próbálkozásairól Mark fele; a kilincset lenyomva lépett ki a folyosóra, mely végén van az étterem rész.
 Felhorkant arra a gondolatra, amint eljutott elméje érzelmetlen részébe az észrevétele, mely a nem régi, furcsa érzésre vonatkozott. Nem gyengülhet el!

03.

  Csend volt. Az a fülsüketítő, megnyugtató csend, melyet érezve az ember, vérének lüktetése alábbhagy; feje kitisztul.
 A buddhista kolostor udvarán egy új növendék érkezett egy éve. Ez a növendék abban tért el a többi szerzetestől és egyéb rangú embertől; hogy angol vér forrt ereiben. Nem indiai, vagy egyáltalán ázsiai. Európai volt, aki csupán el akart menekülni élete elől, mely megszűnt létezni, mielőtt eljött volna otthonából. Nem volt többé senkije, nem volt többé miért élnie. És a depresszió helyett inkább ezt választotta.
 A lelkének szárnyalását, helyrejöttét, megnyugvását. Ahol csakis a lelki békéjére koncentrálhat, semmi másra.
 Mikor idekerült, halvány vonalak voltak fejében a buddhista vallásról, melyet történelem órán tanult meg, még az iskolában. Azonban azok a kis információk sem voltak már élesek agyában, hisz' hat éve végezte ki a középiskolát, mikor eljött ebbe; a hegyekkel és völgyekkel teli Bhutánba, Taglung kolostorába. Nem gondolkodott, végre csupán cselekedett, és azóta sem bánta meg.

 A napsütésben fürödve meditált, a kolostor udvarának külön erre kialakított részén. Lelke nem itt járt, valahol a fellegekben, a magasban, hol repülhet és szabad lehet. Amilyen eddig sosem volt, pedig mindig vágyott rá. Úgy tartotta, nincs is nagyobb erény annál, ha az ember megtalálja önmagát, főleg a mai, zűrzavaros világban, hol mindenki csak siet valahova, és soha nem néz körbe, nem élvezi az eddig elért, múltban túlélt és átélt történéseket; az élete kilátását.
  Jondon láma büszke volt ifjú növendékére, egy év alatt annyi fejlődést mutatott, mely példára eddig soha nem volt alkalom, mióta csak kolostorban tengeti napjait - és az igen sok ideje volt már. Azonban tudta, hogy el kell engednie őt, nem volt választása. Tudta, tisztában volt vele, hogy milyen okból jött el ide hozzájuk; a boldogsága megtalálásának reményében. De hogy boldog legyen, megtette azt a sok lépést itt, ebben a kolostorban. Már csak egy lépés maradt hátra, hogy elérje a célját; és ez a lépés ugyan hatalmas lesz és a legnehezebb, mégis megéri. Viszont ennek a lépésnek nem itt kell történnie.
- Fiam, nagy utat tettél meg - öreg, zengő hangja végigszántotta az udvart, és a fiú lelke visszatért testébe, szemeit felnyitotta. - Azonban a szerény kolostorunkban vége van az utadnak. Többé nem itt kell keresned a boldogságod.
 A fiú zavart volt, értetlen és kissé csalódott is. Szerette itt tengetni napjait; de ha Jondon láma így véli életét, akkor az így is van. Szavai drága kincseket érnek; és ha ő azt mondja, boldogságát többé nem itt kell keresnie, az így is van.
 Louis ezalatt az egy év alatt sokat változott. Nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, türelmesebb, önfegyelmezettebb lett. Merő ellentéte régi mivoltának.
- Köszönöm, Jondon láma. Hálás vagyok mindenért - hajtott fejet az említettnek.
Amaz kedvesen elmosolyodott, és elismételte Louis mozdulatait. A fiúnak elakadt a szava. Ritka, mikor ő fejet hajt valakinek; csak is akkor teszi azt, ha megérdemli az adott személy. Okkal teszi.
 Úgy érezte kezd igazán boldog lenni. De valami hiányzott.
Még valami hiányzott, és pontosan ezért is kellett elmennie. Meg kellett találnia azt az apró darabkát.

04.

- Ne, kérem ne... - a középkorú férfi elhalt hanggal próbált még az utolsó erejével is küzdeni, láthatatlanban csupán; annak következményeképpen, hogy össze volt kötözve.

 John gonoszan elvigyorodott, látva annak az összetört, véres, meggyötört képét. Egy szadistának ez maga a mámor, a Mennyország. Látni mások szenvedését, könyörgését, maga a gyönyör volt számára.

- Nocsak, még könyörög is - mondta ki a nyilvánvalót Mary. 

Egy elhagyatott épületben voltak jelenleg; mélyen egy erdő kellős közepén. A fehér vakolat az épületről felismerhetetlen volt; tekintve a sok piszkot és egyéb dolgot, mely rajta foltozott, nem beszélve arról, hogy az hullott is. 

Egy mocskos, büdös, elhagyatott hely a legtökéletesebb kínozva kihallgatni egy embert, nem igaz?! John és Mary így vélte.

- Rendben van - John fegyverét beizzította, majd a remegő férfi fejéhez emelte. - Háromig számolok, ha nem mondod el azalatt, hogy hol a fekete özvegy, kinyírlak. - Az áldozat még jobban remegni kezdett, lélegzete pedig elakadt, de nem volt ideje reagálni, John számolni kezdett. - 1...- még tartotta magát és becsületét. - 2... - és ekkor feladta. A feleségére gondolt, aki mit sem sejtve erről, éppen őt várja haza. Rágondolt, mikor kimondta; így kevésbé érzett lelkiismeret furdalást.

- Fred Malik.

A hajzselétől tocsogó férfi abbahagyta a számolást, a fegyvert még jobban odaszorította az áldozat homlokához, mire amaz szorosan behunyta szemét. 

John undorítóan közel hajolt hozzá, és kegyetlenül rákérdezett:

- Fred Malik, mi???

- Fred Malik... - hebegve próbált válaszolni, szíve dübörgött. - Fred Malik-nál van. 

John arcán hatalmas vigyor terült szét, majd ránézett Mary-re. A nő cinkosan viszonozta azt.

 Viszont nem volt elég információ még.

- Hol találom meg? - megint undorítóan közel hajolt áldozata arcához, miközben a hideg, fémből készült fegyver fájdalmasan feszült annak homlokához.

 Nagyot nyelve válaszolt:

- Santa Johanson-ban él, a Fort Washington Terrace 17.-ben. És... - egy pillanatra cserbenhagyta a hangja, de sikerült folytatnia. - És van egy étterme... A neve... a neve - nagyot nyelve kimondta: - Black widow (Fekete özvegy).

Mindketten felhúzták szemöldöküket; ilyen könnyű préda lenne?! Némán néztek egymásra pár pillanatig, így is képesek voltak kommunikálni, az együtt töltött idők alatt megedződtek. John bólintva vetett véget ennek.

- Rendben van - a férfi épp fellélegzett, ahogy John kissé elemelte homlokától a fegyvert; mikor hirtelen undorítóan és gúnyosan hozzátette: - De sajnos nem maradhatsz életben, sajnáljuk. - Persze, hogy nem sajnálták.

 A fegyver nagy zajú hangjára, az erdő fáiról madarak szálltak fel; szárnysusogásukkal mintha gyászolták volna a halottat.

***

 Louis-nak egyetlenegy esélye volt, egy személyben bízhatott csupán, hogy őt befogadja. Mark Tomlinson volt az ő, régen nem látott nagyapja. Bár nehezen tudja úgy nevezni, hiszen cserbenhagyta őt, és a már nem létező családját is, akkor, mikor a legnagyobb szükség lett volna rá.
De nem volt más választása. El kellett utaznia hozzá, az USA-ba, azon belül is Santa Johanson-ba.
 Nem volt más választása - hajtogatta egyfolytában magának. Mert így is volt.

 Nem volt ínyére a majdnem másfél napot kitevő repülőút; a testében a rég nem érzett fájdalmat érzett, nyakában és vállaiban. Az édes, drága elaludt testrészek. Egyáltalán nem hiányoztak neki.

 Ahogy ott állt, a nagyapjának nem méltó házának bejárati ajtaja előtt; elbizonytalanodott. Este volt, a nap narancssárgás fénnyel kúszott lejjebb és lejjebb az ég hálóján; ő maga pedig ott állt, könnyű és kis bőrönddel a jobb kezében - tekintve, hogy a kolostorban nem kellett túl sok cucc -, fancsali képpel. Többször is fel-felemelte a kezét, hogy a csengőre nyomjon, de valahogy mindig elbizonytalanodott.
~ Menni fog, gyerünk! Ha valakinek szégyenkeznie kell kettőtök közül, az ő, nem te!!! - Ebből a gondolatából merített erőt. Hatalmasat sóhajtott, majd újult erővel nyomta le a csengőt, és ezúttal nem gondolta meg az utolsó pillanatban magát.
Eltelt először egy, majd öt, végül tíz perc is; közben többször is megnyomta azt, de senki nem nyitott ajtót. Végül is, lehetséges az az opció, hogy nincs itthon; tekintve postaládájának telítettségét. De akkor hol lehet? Mark-nak nem voltak barátai - legalábbis nem tudott róla. Ha jobban belegondol; nem is tud róla semmit. Már évek óta nem beszéltek egymással.
 Nem akart pimasz vagy betolakodó lenni; de nem volt más választása.
 Benyitott.
Benyitott, a kiskorában oly' imádott személynek házába; melyben vagy tíz éve nem járt, ha nem több ideje. Ahogy belépett; az ismerős illat, az ismerős tárgyak, könnyeket csaltak a szemébe. Önkénytelenül is felelevenedtek benne a régi, szép emlékek; mikor még minden rendben volt, mikor még boldog volt.
 Milyen régen is volt az.

 Hatalmas sóhajjal, szorosan hunyta le a szemeit pár pillanatig; így gyűjtött erőt, hogy beljebb merészkedjen. Mikor feltárta íriszeit; azokban az ismerős merész, bátor érzelmek tükröződtek; és sikerült.
Bátorkodott beljebb menni.
 Minden ugyanúgy maradt, mint régen, semmi sem változott meg - állapította meg, ahogy jobban körülnézett. Családi fotók lógtak, a halvány színű, mintás tapétával fedett falakon; és a nappaliban elhelyezkedő fotelre hirtelen szűkült össze a gyomra és torka egyaránt. Az a nagymamája fotelje volt. Amiben ülve olvasgatott, nézte a televíziót, rejtvényt fejtett, teázott... Az a nagymamája tulajdona volt.
 Összeszorította ajkait, később erősen alsó ajkába harapott. És nem tudta féken tartani azt a pár, sós könnycseppet, melyek lefolytak egészen álláig, onnan pedig a virágos mintájú szőnyegre csöppentek.
 A kolostorban töltött egy év alatt úgy próbálta megtalálni boldogságát, hogy múltját elfeledte. De rájött, hogy nem ez a megoldás. Csupán úgy lehet boldog, hogy elraktározza jó mélyen emlékeit - legyen az jó vagy éppen rossz -; és azokon túllépve építi fel jövőjét. Nem kell egy új embernek lennie, csupán hűnek saját magához.
 Ez a titok. Ő, saját maga.