Ten feet tall (novel; Ziall) XV.

 Hiiii!:)

 Nos, tudjátok, gondolkoztam... és egy nehéz döntést hoztam. Még pedig azt, hogy az All of the stars c. történetemet addig szüneteltetem, míg ezt be nem fejezem. Sajnos, én túl kevés vagyok ahhoz, hogy ennyi történetet frissítsek minden hétvégén. Sajnálom. Mindenesetre legalább egy kis kóstolót kaphattatok abból a sztorimból. Valószínűleg, mire ezt befejezem; mindenki el fogja azt felejteni, így le fogom venni a blogról, azaz nem lesz elérhető. Majd mikor újrakezdem, újra fel fogom tölteni.

És igen, jól látjátok; megjött a Ten feet tall c. sztorim új része. Nem nagy durranás, azért reménykedek pár kedves szóban.

Jó olvasást kívánok, és kitartást a következő héthez!!!! Ne feledjétek: smile! Enjoy. xxx

Ui.: Sikerült eljutni a moziba, a Where We Are filmet megnézni?:) Remélem, hogy sokatoknak sikerült; akiknek pedig nem, azok se szomorkodjanak, később DVD-n, vagy akár az interneten is meg tudjátok nézni. Annyit szerintem nyugodtan állíthatok; hogy tökéletes lett. Egyszerűen csak... wow. 

 Nagy átbeszélések árán - persze csak nélkülem - a fiúk megegyeztek abban, hogy Liam visz haza. Szerintem is ez volt a legjobb megoldás, tekintve azt, hogy neki nem volt alkohol a szervezetében. Bár, valamiért így is csalódott voltam... Nem is tudom mi vagy ki miatt...

 Egy alapos arcmosás, meg persze felöltözés után késznek nyilvánítottuk magunkat. Az előszobában pár pillanatig kettesben voltunk Liam-mel; amit vagy óráknak éreztem. Nálam van ez az egyfajta kínos érzet, ha kettesben kell lennem egy újonnan megismert emberrel. És ő is ez volt. Egy újonnan megismert ember.

A fejem égett, fejemet erősen lehajtva, a cipőm bekötözésével próbáltam ezt palástolni; azonban észrevette. Kit álltatok, persze, hogy észrevette. Ki ne venné észre a hirtelen hangulatváltozást? Legfeljebb valaki magasról leszarja.

- Hé, Zayn! - pillantásomat felkaptam a már készen álló és rám váró srácra; zsebre tett kezekkel állt, szemeiben kedvesség csillogása tükröződött. Amint belenéztem a szemébe; amolyan kedvesen és bátorítóan elmosolyodott, ezzel azt üzenve; hogy nincs és nem is lesz semmi gáz. Nem kell kínosan éreznem magamat a közelében.

 És ekkor, pontosan ebben a pillanatban történt az, mikor szívverésem lelassult, fejem kitisztult, arcom normális színébe váltott át. Megnyugodtam. Liam volt az első, aki elérte, hogy a kusza, furcsa, kellemetlen érzésemtől megszabaduljak a közelében.

 Viszonozva a mosolyát, bólintottam egyet, majd az eddigi guggoló pózból felálltam; a kissé lejjebb csúszott nadrágomat feljebb húztam, azonban ekkor eszembe jutottak a nem régi események. Viszont elvörösödni nem volt időm újra; a többiek is csatlakoztak társaságunkhoz. Harry és Louis nevetve tért be, a göndör kezében egy díszzacskó volt, mely igen felhívta figyelmemet. Niall engem fürkészve dőlt neki a falnak, mellkasa előtt karjait összefonta; így karizmai kidülledtek. Elakadt a szavam ettől. Ajkain pimasz mosoly lapult, ahogy észrevette a ráirányuló figyelmemet.

 Harry rekedtes, ki-kijózanodó hangja térített észhez:

- Z, mivel egy olyan király baráti társaságod lett, mint mi... - kérkedve, egoistán és csipkelődve kezdte; erre fejemet hitetlenkedve megrázva felnevettem. A többiek egyetértően bólogattak és nevettek. - Szóval arra gondoltunk, meglepünk egy kis aprósággal - és az eddig hatalmas kezében tartott, kis díszzacskót felém nyújtotta. Ekkor arra gondoltam, mennyire mókásan mutat a kezében az.

 Meglepve mértem végig jobban a zacskót, és a többieket is. Mindenkinek a szeme kedvességtől és egy kis izgatottságtól csillogott. Tényleg sikerült volna egy nap, azaz huszonnégy óra alatt ilyen jó barátokat szereznem? Képtelenség.

  Elnyílt ajkakkal és csillogó szemekkel nyújtottam afelé kezemet; majd óvatosan megragadtam. Mielőtt még megnézhettem volna, mi van benne; Harry megint megszólalt:

- Oh, és még valami! Ha lehet, majd egyedül, otthon nézd meg - ezer wattos vigyort villantott, mondandójával összezavart. Mi olyan titkos és különleges, hogy így kell tennem?

 Még mindig zavart arccal ránéztem a kezemben lógó tárgyra; egyszerű, világoskék színe volt, semmi minta, vagy írás rajta. Nekem mégis így volt tökéletes; így tetszett. 

Ezután gondosan ügyeltem arra, hogy mindegyiküket "megajándékozzam" egy-egy hálás pillantással és mosollyal. Kedvesen rám mosolyogtak mindannyian.

- E-ez nagyon kedves, köszönöm - hebegve hozzáfűztem.

Liam kivételével, mindenkit megöleltem; Niall-t különösen sokáig. Olyan finom illat és melegség áradt belőle, legszívesebben soha nem engedtem volna el.

 Az ajtóból integettek, míg el nem hagytuk a fekete, nagy kocsival az utcát. Jó volt végignézni rajtuk.

***

 Az autó egyenletes motorzaja, az ablakon be-befújó szél hangja; ezek sarkalltak arra, hogy elálmosodjak. Ekkor éreztem meg igazán, az egész éjszakás virrasztásnak való hátrányát. Hirtelen fogott el a mély és intenzív fáradtság, a szemeim le-lecsukódva akarták megadni magukat, viszont tartani akartam magamat még hazáig - a nyár végéig otthonnak és hazának fogom nevezni azt a kis házat; erre jutottam, miután Harry is annak nevezte azt, annak az ajándéknak az átadása után, amit jelenleg is rongyosra szorongatok kezeimmel, miközben a kinti tájat figyelem. Nincs feszélyezett, vagy kínos érzésem Liam mellett; annak ellenére sem, hogy nem sokat beszéltünk az út alatt. 

- Álmos vagy, igaz? - mosolyogva nézett egy pillanatra rám, de utána megint az utat figyelte.

Ebben a pillanatban éreztem meg azt, ahogyan az elmém szépen, lassan kitisztul. Visszazökkentett a valóságba.

 Krákogva, rekedtes és álmos hanggal válaszoltam:

- A-azt hiszem.

- Még egy óra, mire beérünk a városba; addig aludhatsz, ha szeretnél. - Olyan rég találkoztam olyan emberekkel, a családomon kívül, akik ennyire kedvesen beszéltek volna velem. Ilyen kedvesen és... törődően. 

Kómásan bólintottam egyet, szemeim ebben a pillanatban leragadtak; másodpercek töredéke volt csupán, hogy bealudjak. Tényleg nagyon fáradt lehettem.

 Félálomban még hallottam Liam halk dúdolását; ez lökött be még jobban álmaim birodalmába, amit csak is én irányítok, semmi és senki más.