Ten feet tall (novel; Ziall) XI.

 Halihó! :)

 Hogy nekem mennyire hiányzott ez a blog. Hihetetlenül. Nagyon-nagyon. Rettentően. Szavakkal nem lehet megfogalmazni mennyire.

 Megint aranyat érnek számunkra a péntekek és hétvégi napok. Nem csak azért, mert pihenhetünk, pontosabban a hét fáradalmait kipihenhetjük, hanem - az én esetemben - írhatunk a blogunkba. Annyira szeretek írni, és az, hogy egy hétig ezt hanyagolnom kellett; szinte fájdalmas élmény volt számomra.

 Szóval itt vagyok, a tizenegyedig résszel. Ez a rész főleg filozofikus tartalmú, mely igaz, hogy minden részre valamennyire igaz; de ezt tényleg majd nem az telíti ki. 

Sajnálom, ha túl unalmas lett, vagy slampos, és ha esetleg nem vagytok megelégedve vele. 

Túl éltünk egy hetet az iskolából, persze én is... Nekem személy szerint katasztrófa egy hetem volt. Minden értelemben. De (!) végre itt a hétvége, és végre pihenhetünk, én írhatok... 

 Remélem Veletek azért minden rendben van, jól vagytok és boldogok vagytok. Mosolyogjatok, mert az élet rövid! 

Ennyit az előszóban lévő bölcs mondataimról... Jöjjenek a történetbeliek.

 Jó olvasást kívánok Nektek, remélem tetszeni fog!

Kérlek, írjátok le véleményeteket, mert nekem tényleg nagyon sokat jelentene. Enjoy. xxx

 Vannak apróságok az életben. Apróságok, melyek valahogy elkerülik figyelmünket, nem tudjuk eléggé értékelni őket. Amelyek kialakítják a mindennapi életünket.
Ezek az apróságok lehetnek jók, rosszak, szokatlanok, váratlanok, hihetetlenek, meghittek. Sőt, milliónyi és milliónyi fajta apróság létezik életünkben, melyek kihatnak ránk és a körülöttünk lévő emberekre egyaránt.
 Soha nem tudtam rendesen értékelni az apró boldog pillanatokat, mielőtt a rosszabb éveim kezdődtek volna. Aztán, amikor hirtelen minden baljósra és búsra fordult; visszasírtam ezeket. Szó szerint.

 Emlékszem, tizennégy éves voltam, mikor olyan tipikus, filmbéli pillanatot éltem át.
Elkezdődött a középiskola, és én az előtt a nyár előtt próbáltam kirázni magamból a negatív dolgokat, akár egy rongyot. Sokat változtam akkor. Nagyon sokat.
De mégis, az első középiskolai napom előtt úgy éreztem; még nem eléggé. Még nem eléggé változtam, még nem vagyok elég jó.
 És akkor elkezdődött. Elkezdődött a gimi, én pedig megint egyedül voltam. Barátok nélkül, önbecsülés nélkül, az öngyilkolás gondolataival. Egyedül az tetszett, de az igazán; hogy ott mindenki érettebben viselkedett a másikkal. A tanárok velünk; és igaz, hogy voltak beszólások, persze rám is nézve; mégsem olyan szintű, mint az általánosban.
 De az én agyam mindig egy kusza háló volt, melyben a negatív gondolatok végtelenjei voltak beleakadva, keményen odaragadva.
 Az első héten estem túl, péntek délután volt. Fáradt voltam, álmos, kimerült. Mondhatnám, attól, hogy keveset aludtam, hogy aznap sok órám volt, hogy fájt és zsongott a fejem, hogy az utolsó óra testnevelés volt, melyen jól leizzasztottak minket. De nem, nem ettől voltam mind az, amiket előbb felsoroltam.
 Elegem volt. Elegem volt abból, hogy nincs barátom; hogy egyedül vagyok; hogy mindenki csak azt tudja nekem hajtogatni, hogy csak is én vagyok a hibás ezek miatt. Szüleim előszeretettel hajtogatták nekem azt, mennyire is el van rontva az agyam, és hogy ott rendet kéne tenni. És hogy minden rajtam múlik. Hogy lesznek barátaim, hogy egyedül és magányos vagyok, és hogy szeretem magamat, s életemet.
 Elmondtak minden tanácsot, amit ilyenkor kell mondani egy olyan embernek, amilyen én vagyok.
Vagyis egyes emberek szerint.
 De azt kevesen tudják, mennyire is fölöslegesen teszik mindezt. Persze, egy depressziós és magányos ember valamennyire értékeli ezeket, sőt, van, hogy úgy érzi; új erőre kapott. De aztán ennek vége szakad, és megint visszaesik. A röhej az; hogy tudja, mi lenne a helyes, melyik úton kéne haladnia tovább az életben. Tudja, melyik úton haladva lenne képes kiérni a magány dzsungeléből; még sincs ereje. Nincs már ereje, sőt, már kedve sincs.
És kétségbeesik.
 Ezen érzések tömkelege engem, aznap délután is elért. Könnyes szemekkel haladtam hazafelé az úton, próbálva visszafogni a keserves, szánalmas sírást, mely egy fiútól, még szánalmasabb. Nagy nehezen, de sikerült kinyitnom kulccsal a bejárati ajtónkat, és belépnem a házunkba, melyben akkor rajtam kívül nem volt senki. A vállamat erősen nyomó válltáskát ledobtam az előszoba, kövezett padlójára, az ajtót becsaptam, aztán csak meredtem a ledobott cuccokra. És ekkor keservesen előtört belőlem.
 Fulladozva kezdtem el sírni, majd lerogytam az ajtó mellé, hátamat annak támasztva. Olyan hangok törtek elő belőlem, melyek igen megdöbbentettek. Éreztem a gyomromban szúró fájdalmat, melytől úgy éreztem; menten megfulladok. Úgy éreztem, mintha a testemben lenne egy fekete lyuk, és az be akarna szippantani. Keservesen bőgtem, fulladoztam, téptem a hajamat, a fejemet az ajtónak ütögettem.
 De ez egy pillanat alatt elmúlt, hirtelen hagytam abba azt, és üveges tekintettel meredtem magam elé; a maradék sós könnyeim pedig lefolytak arcomon.
És ekkor tudtam meg, milyen érzés lehetett azoknak a fiataloknak, kik a filmekben ugyanígy sírtak. Csak annyi hatalmas különbség volt a kettő között, hogy ez a valóság volt. A valóság, mely olyan kusza és értelmetlen, hogy ritkán jut ki onnan élve az ember.

 És most itt voltam. Itt, kezdetleges barátokkal körülvéve, egy sötétebb szobában, melyben csak a tv adott valamennyi fényt. A  vígjáték után, egy horror filmet raktak be, amit a többiek ugyan férfiasan próbáltak kibírni, de nem sokáig tudták. Folyton a szemük elé tették a kezüket, vagy azt kiabálták, hogy "ne menj be oda,  ne!!!", meg hasonlók. Néhányan közben popcornt is ettek.
És hogy mit csináltam én? Mosolyogva élveztem azt az apró, jó, meghitt pillanatot, mely ekkor körbelengett. Ittam magamba azt a látványt, melyről akkor tudtam; egy nap kincset fog érni számomra.
 Furcsa, bugyuta mosolyomat és gondolkozásomat egy férfias tenyér szakította félbe. Niall hirtelen tette rá, majd szorította meg erősen jobb karomat, amikor a horror filmben lévő főszereplő lány sikoltott egy hatalmasat. Bevallom, fájt, ahogy szorított, ijedelmében és persze nem szándékosan. De nem bántam. Tőle még a fájdalom is jólesett.
Mosolyogva figyeltem izgatott, ámbár ijedt arcmimikáit, és még a szegényes fényben is észrevett, kékellő szemeit. Akkor is gyönyörűnek találtam.

***

- És hogy érzed magad, Kicsim? - anya kellemes hangja körbeutazta testemet, és szívemben állapodott meg. Olyan jó volt újra hallani hangját, még ha csak egy napig nem hallottam azt.
 Jelenleg hajnali három volt. Éjszaka. Pontosabban nyári éjszaka.
Harry házának kertjében álltam, szemem pedig a csillagos eget pásztázta. Bizsergető és meghitt érzés kerített hatalmába, újra. Olyan régen éreztem ezeket, hogy igazán jólestek mind.
Hogy hogy éreztem magam?
Úgy, ahogyan már régen nem.
- Szuperül, anya. Szeretlek.

 Mikor letettem a telefont, majd mosolyogva helyeztem bal zsebembe azt, még egyszer felnéztem az égre. Arra az égre, melyre évekig pillantottam, s kívántam azt, hogy bárcsak boldog lehetnék. Arra az égre, mely mindig reménnyel ihletett meg, mely mindig azt éreztette velem, hogy élek. Hogy élek, és mások is, rosszabb és keservesebb problémákkal, mégis boldogulni tudnak életükben.
Akkor én miért ne lennék rá képes?
 Ijedten rándultam össze, mikor egy puha anyagot éreztem meg nyakamnál, hátamnál és karjaimnál. Fejemet, az ekkor mellém álló, szelíden mosolygó Niall-re szegeztem, majd én is elmosolyodtam. Mikor megnéztem, mi van rajtam; meleg érzés terjedt szét bennem; hisz' egy takaró éktelenkedett ott.
Ahogy jobban megnéztem Niall takaróját; észrevettem, hogy az övé is olyan, mint az enyém. Lehet, hogy butaságnak tűnik, de nekem még ez az apróság is sokat jelentett.
- Kezd hideg lenni, nem akartam, hogy megfázz  - hangja még nagyobb hatással volt rám, fejemet az ég felé fordítva, hunytam le szemeimet. Olyan lágy volt, melyet legszívesebben örökké hallgattam volna. Mondandójára pedig újabb melegség robbant szét bennem, amitől nem is éreztem már azt, ahogyan fázom. De annyira jólesett az a takaró a hátamon, karjaimon és nyakamon; legfőképpen azért, mert Ő adta rám, ezért nem akartam le venni.
- Köszönöm - őszinte hála csengett hangomban, mely kissé rekedtes volt, fogalmam sem volt, milyen okból.
 Együtt néztük, vagy percekig a csillagos eget. Azt, amely a mentsváram volt évekig. Az a mentsvár, mely eddig magányosan, üresen tátongott. De pontosan ekkor biztos voltam abban, hogy megtaláltam ennek a várnak a lovagját, ki megment engem, s magát a váramat.
 Ekkor pedig azt kívántam, bár tudná Niall Horan, hogy egy másodperc sem kellett ahhoz, hogy beleszeressek.
Azt hittem, ilyenek a valóságban nem történnek. Sokan hitették el ezt velem, életemben.
 De az ember csak saját kárán, s dicsőségén tud tanulni. Ezt egyszer mindenki megtanulja.
Még mindig hihetetlen volt számomra, hogy én, egy srác, egy hasonló - igaz; idősebb - srácba szerettem bele. Nagyon új volt nekem és szokatlan. Viszont ezek ellenére nem rossz, sőt! Először éreztem azt, hogy élek, s van is értelme annak.