Ten feet tall (novel; Ziall) VIII.

 Ciao!

 Oké, itt is lenne a következő fejezet. Nem is tudom mit kéne írjak még. Semmit nem tudok.

Talán annyit említenék meg, hogy nagyon furcsálltam azt a két darab kommentet, amik összesen érkeztek az előzőhöz. Ráfogtam arra, hogy ma még egyet hozok, és páran fölöslegesnek gondoltok oda is kommentelni, de nem is tudom. Remélem így van. Csupán kissé elbizonytalanított ez, mert tudom, hogy többen is olvassátok a blogomat. 

 Mindegy is.

Jó olvasást kívánok ehhez, holnap jön a kövi, és ne felejtsétek; komizni ér! Enjoy. xxx

Ui.: Továbbra is érdeklődnék afelől, hogy kíváncsiak vagytok-e az elérhetőségeimre.

 Ahogy ott ültem, reggel kilenc óra harminc perckor, úgy hogy egy szemhunyásnyit nem aludtam - ennek ellenére nem voltam álmos, tekintve, hogy a repülőn aludtam egy keveset, és az időeltolódást -, egyedül a homokos partszakaszon, csak meredni tudtam arra a gyönyörű tájra, mely elém tárult. Kékellő víz, mely olyan tiszta volt, hogy át lehetett látni rajta; még a legapróbb halakat, s növényeket is meg lehetett tekinteni. A friss szellő fújta fekete hajamat; és úgy éreztem ez a kis szél kitisztítja elmémet, s lelkemet. Sokkal szabadabbnak éreztem magamat, ténylegesen. A nap pont kellően sütött engem, és akkor bántam meg, hogy fekete, tapadós farmert vettem föl. Messzebbről odahallatszott pár kisgyerek nevetése, melyeknek gondolom egy forgalmasabb partszakaszon volt a forrása. Madarak szálltak az égen, szárnyaikkal magasat csapva haladtak előre, biztosan, szabadon.

 Sokszor kívántam életemben azt, hogy bárcsak madár lehetnék. Egy madár, aki szabad, önfeledt, oda repül, ahova csak szeretne; az izmos szárnyával bármire képes. Gyönyörű tollaik vannak, és az összes ember gyönyörködik bennük. 

 És hogy akkor mi járt a fejemben, mikor megláttam azokat? Semmi. Az égvilágon semmi, mely igen jó haladásnak volt vehető. Csak gyönyörködtem bennük, mint minden normális ember.

Csukott szemekkel feküdtem le az aranyló homokba, karjaimat fejem alá téve, és élvezve a napsütést. Jelenleg csak a lábfejeimre - melyek meztelenül voltak -, a karjaimra - egy zöld, bő trikó helyezkedett el felsőtestemen - és természetesen az arcomra tudtak jótékony hatást tenni a napsugarak; de nem bántam. 

 Nem voltak azon a kis partszakaszon túl sokan, körülbelül ötven méterre láttam csak egy családot.

 Csak feküdtem, csukott szemekkel, egy méterre a víz mellett, mely egyszer-egyszer ringatózva nyúlt ki a homokos partra. Élveztem az óceán hullámzásainak a hangját, a nap sütését, a madarak csicsergését, a szél lágy fuvallatát.

 Úgy éreztem, hogy végre hazaértem. Hazaértem az álmaim helyére.

Már csak azok az emberek és érzések hiányoztak, akik, s amik kitöltenék azt.

***

  Nem sokkal később egy telefon csörgése térített észhez. Pontosabban felébresztett.
Mikor eljutott agyamig, hogy én bizony elaludtam a parton, elsőnek az fordult meg fejemben, hogy nem-e égtem le. Bár, fogalmam sem volt, mennyi ideje aludhattam, ugyanúgy nézett ki minden, mikor először pillantottam meg ezt a partszakaszt.
 A telefonom még mindig csörgött a zsebemben, hatalmas hangerővel, melyre pár madár úgy reagált, hogy hatalmas szárnycsapkodásokkal elszállt. Sóhajtva bányásztam ki jobb zsebemből a fekete színű telefont, és mikor megláttam ki hív, megcsillantak szemeim.
 Harry Styles volt az. Az, akivel összebarátkoztam a repülőn. A legelső barátom, évek óta.
Bevallom, izgultam. A szívem hevesen lüktetett, de nem értettem miért. Elvégre nem voltam szerelmes Harry-be, ez csupán annak volt köszönhető, hogy féltem, helyesbítve izgultam. Mindig is úgy voltam vele, hogy teljesen más telefonon beszélni valakivel, mint személyesen.
 Nem tudtam mire számítsak.
Nagyot nyelve húztam el a zöld nyilat, ezzel pedig felvettem azt.
- Halló? - hangom halkan, kissé még rekedtesebben csengett - tekintve azt, hogy akkor ébredtem föl.
- Halló, Zayn? - Ez nem Harry hangja volt, ezt totálisan ki tudtam venni. Nem volt annyira rekedtes és mély, lágyabban csengett.
Összehúzott szemöldökkel meredtem előre, arcomról lesütött, mennyire zavart vagyok. A telefon képernyőjét a biztonság kedvéért még egyszer megnéztem; Harry volt ott.
- Halló? - ijedten helyeztem vissza a jobb fülemre újból a telefont, majd torkot köszörülve szólaltam meg.
- Öhmm... Igen, én vagyok az - dadogva, de sikerült válaszolnom nemrég feltett, egyszerű kérdésére.
- Á! Szia! - sokkal lelkesebben csengett már az a lágy hang, egész aranyos volt. Egy apró mosoly önkénytelenül is felkúszott ajkaimra.
- Szia.
- Öhmm... - hirtelen nem találta a szavakat, de aztán biztosabban folytatta. - Szóval, te nem ismersz engem... Niall vagyok. Harry haverja.
 Rögtön eszembe jutott, amit Harry mesélt róla, a repülőn. Szőke hajú, mely nem az eredeti színe, hanem csak tizenkét éves kora óta festi. Nagyon pozitív személyiség, a kisugárzása hatalmas, ha nevet, vagy mosolyog, a körülötte lévő emberek is kedvre derülnek; önkénytelenül is.
 Amikor ezt elmondta nekem, az a gondolat suhant át rajtam, hogy mennyire más, mint én; szöges ellentétem. Olyan, akire legszívesebben hasonlítanék.
- Oh... - csak ennyi tudtam kinyögni, semmi másra nem voltam képes.
Nem tudtam, mit kéne mondjak, soha nem voltam a szavak embere.
- Igen, és Ő kért meg rá, hogy menjek el érted most, hogy átgyere hozzánk, meg lóghassunk, ilyenek... Szóval hol vagy most? - ezzel szemben Ő nagyon is beszédesnek tűnt, egyáltalán nem volt zavarban; nem zavarta, hogy nem ismert.
Bent rekedt a levegőm, tátott szájjal meredtem előre. Engem elhívnak hozzájuk? Engem, a kis, senki Zayn Malik-ot?
- Oh... - megint ez jött ki csak ajkaim közül, amire meghallottam egy apró kuncogást. Ez térített vissza a valóságba, és minden erőmet összeszedve válaszoltam, rendesen. - Oké, ez... khmm... nem hangzik rosszul, sőt. Jelenleg a... - ekkor döbbentem rá, hogy nem tudom a nevét, hol vagyok. - Uhm, nem tudom, hol vagyok.
 Megint kuncogás, amire paradicsom vörössé váltam. Ez de gáz.
- No para, annyit mondott nekem Hazz, hogy Kenavara-ban szállsz meg valakinél, ott pedig egyetlenegy partoldal van, hol lehet fürdeni, a többi strand. Szóval most azon a partoldalon vagy?
- Uhm... - dadogtam. - Igen, igen. Ott.
- Remek! - hirtelen lepődtem meg az izgatott, hangos hangjára, melyből tényleges öröm hallatszott. - Melyik oldalához vagy közelebb? A nyugati, vagy a keleti?
 Könnyű kérdésnek tűnt. De csak tűnt.
Az akkori zavart elmémben még ez is túl nehéznek bizonyult.
- Uhmm... - dadogva ráncoltam össze szemöldököm, így próbálva rájönni a válaszra. Majd sikerült. - A keleti.
- Remek! Akkor én szépen, lassan elkezdek besétálni a part keleti végéből, és valószínűleg összefutunk. Akkor később, Zayn! - ezzel le is tette a telefont.
- Később... - motyogtam, leginkább már csak magamnak.
Majd megnéztem időt, mely tíz óra tizenegyet mutatott. Fél órát sem aludtam. Ezek szerint biztosan nem éghettem le, bár nem is éreztem fájdalmat sehol sem.
 Még egyszer ránéztem a gyönyörű tájra, majd elmosolyodtam. Akkor sokkal szebb volt a hely, mint hajnalban, mikor megérkeztem John-hoz. Pedig azt hittem, hogy akkor volt nagyon gyönyörű.
 De jelenleg annál is szebb volt.