Ten feet tall (novel; Ziall) VII.

 Bonjour!

 Gondolom csodálkoztatok tegnap azon, hogy nem volt új rész.

Nem szeretnék hosszas magyarázkodásokba fogni; a lényeg az, hogy ténylegesen egész napos programom volt. Egy percre nem jutottam, egy laptophoz se, nemhogy még a sajátomhoz.

 De most itt vagyok, és jelentkezem. Ez egy viszonylag rövidebb rész, de nem akartam már továbbírni; hiszen ahol abbahagytam, ott tartottam jónak abbahagyni.

 Azért sem erőltettem még hozzá pár sort, mondatot, stb.-t; mert nagy - vagy nem nagy - örömötökre; ma hozok még egy részt. Este felé lesz az, és az oka az, hogy tegnap nem tudtam hozni, és hogy ez rövidebb rész lett, mint a többi. És ha majd végigolvassátok, meg lesz a harmadik oka is. Majd meglátjátok.

 Kezd izgalmassá válni, és beindulni a történet.

Jó olvasást kívánok, és próbáljátok még kihasználni ezt a pár napot a nyárból; én is ezt teszem! Enjoy. xxx

Ui.: Érdeklődnék, hogy mennyire vagytok kíváncsiak az elérhetőségeimre? Gondolok itt facebook, twitter, tumblr, instagram fiókra. Ha érdekelnek az elérhetőségeim, akkor jelezzétek valahogy, és én a modulsávba kiteszem őket.

 Kenavara felé haladva elgondolkoztam az életemen.

Ahogy az autó ablakán hangosan suhogva, szinte fülsüketítően haladt el mellettünk a szellő, akkor kevésbé lágy fuvallata; én pedig ahogy meredtem kifelé az ablakon, a gyönyörű, zöld, virágokkal teli tájat figyelve; egyszerűen megjelentek a régmúlt fájdalmai.

 Elhagyott barátok, kiközösítések vagy a bőröm színe, vagy a túl vékonyságom, vagy éppen túl csendességem miatt, vagy éppen azért, mert a családom nem egy milliárdos énekes, színész, modell, vagy bárki más rokonságában álltak. Csak egy egyszerű család voltunk, és ugyan nem mindig volt gondunk a pénzzel; voltak nehéz idők, mikor ott kellett nekem is állnom szüleim mellett. Mindig is anya volt a legérzékenyebb - nő létére fogható ez -, talán Tőle örökölhettem. Emlékszem mennyiszer találtam rá a konyhában, vagy a hálójukban, ahogyan sírt; legtöbbször apa karjaiban. Nem értettem kiskoromban, hogy mi történt Vele, egyszerűen nem tudtam felfogni, még akkor sem, mikor apa nagyvonalúan megfogalmazta nekem. És ahogy kezdek felnőni, úgy kezdem el jobban megérteni a szüleimet, úgy kezdem el jobban átérezni problémájukat. 

 Megfogadtam, hogy ha felnőtt koromban sikerül a nagybetűs életet megszerezni; minden erőmmel segítek nekik. Sőt, az lesz az első dolgom, hogy veszek nekik egy hatalmas házat, és biztosan nem New York-ban, vagy az USA-ban. Megérdemlik.

 Arra is emlékszek, hogy a régi barátaim legtöbbször milyen okot, s ürügyet találtak arra, hogy engem faképnél hagyjanak. 

" Unalmas. "

" Komoly. "

 Általában ezekkel hozakodtak elő. 

És ekkor mindig feltettem magamban a kérdést. Vajon tényleg túl komoly és unalmas vagyok?

 Majd mindig arra jutottam, hogy igen. Unalmas és komoly vagyok. 

De ez tényleg ennyire rossz lenne?

- Hé, Zayn! Minden rendben? - John lágy hangjára eszméltem fel, akár egy ezer évig tartó álomból.

Kába voltam, homályosan láttam először, tekintve, hogy elbambultam, miközben emlékeimben járkáltam.

 Hümmögve, kissé ijedten fordítottam John felé fejemet, aki néha az utat, néha engem figyelt érdeklődve.

- Tessék? - kérdeztem vissza, a nagy szélben, mely a kocsiban uralkodott - tekintve a lehúzott ablakokat - hangosabban kellett beszélnem, a kelleténél.

- Azt kérdeztem, hogy jól vagy-e - ordított vissza, majd az útról egyszer rám pillantott eközben.

 És ekkor feltettem magamban a kérdést.

Vajon tényleg jól vagyok jelenleg?

 És arra jutottam, hogy igen. Most, ebben a jelenlegi pillanatomban teljesen rendben vagyok, sőt. Jobban vagyok, mint valaha az életemben.

- Igen - válaszoltam, egy kis mosollyal; és végre, évek múltán őszintén válaszolhattam erre a kérdésre.

***

 Miután körbejártam a nádtetővel takart házat, mely pont olyan volt, mint amiről mindig is képzelődtem, és John segítségével kipakoltam, a kis szobámban; megkértem John-t, hogy mutassa meg a közeli partot.

 Elkísért odáig, mely körülbelül száz-kétszáz méterre lehetett csak. Ekkor mintha a Sors közbeavatkozott volna, szemmel láthatóan; John egy hívást kapott.

 Mesélt arról nekem, miközben pakoltunk, hogy egy állatorvosi rendelőben dolgozik, mint orvos. Ugyan nem a legnagyobb és nincsenek a legújabb kütyükkel ellátva; azt mondta, szeretett ott dolgozni. Szeretett állatorvos lenni. Még ha néha el is ment egy-egy állat, műtétek közbe. 

 Még egy plusz dolog miatt kezdtem el csodálni. Ahogyan csillogó szemekkel, csilingelő hanggal mesélt nekem különböző esetekről; szinte tátott szájjal hallgathattam Őt. Csodálatos egy ember volt, akire tényleg szerettem volna hasonlítani.

 Szóval mikor odaértünk a partra, és sétálhattunk ott vagy tíz percet, ha nem többet; John egy hívást kapott. Egy mostanában súlyosan beteg labrador volt az, akihez sietnie kellett; ezt sűrű bocsánatkérésekkel tette.

 De én csak legyintve sietettem Őt inkább arra, hogy menjen, ott nagyobb szükség van rá; meg leszek egyedül is. És tényleg, őszintén így gondoltam, s éreztem.

 Éveken keresztül egyedül voltam, gondoltam nem most fog engem zavarni az egyedüllét.

 Így hozta a Sors azt, hogy találkozzak Vele. Vele, a maga angyalos kinézetével, és mint később megtapasztaltam; angyali szívével. Úgy éreztem, végre megtaláltam azt, akit évek óta keresgéltem.

A szerelmet, Niall James Horan személyében.