Ten feet tall (novel; Ziall) VI.

 Hello!

 Meg is hoztam a hatodik fejezetet. Meg jelenik benne egy új főfőfőszereplő, de nem az, akire számítanátok. Nem is tudok sokat írni erről. Vannak benne komolyabb mondatok - természetesen -, vannak benne nehezen kiejthető és olvasható falu nevek, melyek tényleg léteznek Tiree-ön, csak hogy tudjátok.

 Nos, remélem nem tartjátok unalmasnak, vagy egyszerűen csak rossznak ezt a részt sem, és nagyon remélem, hogy tetszeni fog!

Jó olvasást kívánok, és kérlek; bátran osszátok meg véleményeteket velem! Enjoy. xxx

Ui.: Valami meglepetés készül jelenleg...

 Mikor az ember álmodozik, egy olyan helyről teszi azt, melyre nagyon vágyik. Egy olyan helyre képzeli magát, hol boldog, önfeledt és szabad. Nincsenek akadályok, nincsenek korlátok, nincsenek problémák, nincsenek gondok. Nincsenek rosszakaró emberek.
 Amikor én álmodoztam, legtöbbször egy olyan helyre képzeltem magamat, mint Tiree. Tengerpart, homok, nap, bungalók, kis, nádtetővel takart házak, kedves emberek, szörfösök. Barátok. Szerelem.
 Egyszerűen lehetetlennek tartottam, hogy ez az egész megelevenedjen. Többször meg kellett csípnem magamat, mikor körbevezettek egy kicsit, azon a környéken, hol megszálltam.

Tiree délnyugati csücskében elhelyezkedő Kenavara-ban volt az a kis, nádtetővel borított ház, melyben John Perk élt. John volt szüleim összehozója, az, aki nélkül akkor nem élhettem volna.
 Mikor leszálltunk a repülővel Harry-ékkel, hirtelen mintha egy óriás hangyabolyba kerültem volna.
- Csak nyáron ilyen forgalmas ez a hely - tájékoztatott nagy meglepetésemre Louis. Igen, Louis.
 Kissé kikerekedett szemekkel néztem rá, de ő csak amolyan "mi van?" nézéssel nézett szemembe, majd vállat rántott, és elindult egy irányba. Harry egy szelíd mosolyt küldött még felém, majd követte őt. Egy hátamra érkezett lökés miatt, én is elindultam; hiszen útban lehettem a mögöttem leszálló utasoknak.
 Sas szemekkel kellett követnem Őket, bőröndömre pedig nagyon odafigyelni, hiszen nem egyszer mentem neki az embereknek. Mikor elértem Őket az egyik fekete, műanyag ülőkénél, fekete színű csomagot, és barna színű bőrtáskámat, mely eddig a vállamon pihent, csak ledobtam, majd Louis mellé ültem. Mikor kilihegtem magamat, akkor vettem csak észre, ahogyan Harry körülbelül tőlünk egy méterre beszélt valakivel a telefonon. Ekkor jutott eszembe az az ember, akiről szüleim beszéltek. Fogalmam sem volt, hogyan nézett ki, annyit tudtam, hogy valami John a neve. Mikor idegesen kérdeztem anyáéktól, még indulás előtt, hogy honnan a francból fogom tudni, hogy ki ő, akkor szüleim egy igen értékes információval áldottak meg; vörös színű a haja.
- Mi Balephuil Bay-en élünk, Te hol fogsz megszállni? - megint csak meglepetten tekintettem Louis-ra, akin semmi flegmaság, vagy rosszindulatúság nem látszott. Tényleg kíváncsi volt.
Nem tudom, hogy mit csinált Harry a repülőn vele, de úgy tűnik, már nem neheztel rám annyira, mint pár órával ezelőtt.
- Azt hiszem valami... - gondolkoztam el egy darabig, összeráncolt szemöldökkel próbáltam visszaemlékezni a nevére. - ... Valami... Kena...Kenava...
- Kenavara - bólintott, egy kedves mosollyal a mellettem ülő fiú, én pedig felvilágosodva bólintottam, egy "á!" kíséretében, hiszen tényleg ez volt annak a falunak a neve. - Akkor közel leszünk egymáshoz. Balephul Bay tőle keletre van, pár mérföld kocsival.
Bólintva, felcsillanó szemekkel reagáltam, magamban ujjongtam. Úgy tűnik mégis csak lettek barátaim, akikkel a nyár hátralévő részében "lógni" tudok.
 Hirtelen jelent meg előttünk Harry, egy kis mosollyal a száján.
- Liam és Niall mindjárt itt vannak, azt mondták tíz perc, esetleg tizenöt... - bólintva reagált Louis.
Harry ekkor rám tekintett, majd rákérdezett:
- És érted ki jön, vagy kik jönnek? Csak mert ha gondolod, eldobhatunk a szállásodra...
 Ez igazán kedves volt Tőle, Tőlük, és igazán kíváncsi voltam a többiekre is; de tudtam, hogy most mással kell megismerkednem.
- A szüleim egyik ismerőse, valami John a neve... Nem ismerem, annyit tudok, hogy anyáék életében fontosak voltak, hiszen Ő hozta össze Őket... - mondtam őszintén.
Bólintva reagáltak, Louis pedig egy megjegyzést is hozzátett:
- Milyen aranyos.

***

 Amikor először megláttam John Perk-öt, egy vidám, boldog és szabad embert láttam benne. Egy olyan embert, kire mindig is hasonlítani akartam.
 Vörös haja volt, ténylegesen. Szeplők helyezkedtek el orra körül, fehér bőrén, mely valamennyire le volt barnulva; hiszen mégis csak egy napsütötte szigeten él. Kék, pontosabban szürkés-kék színű szeme volt, mely mikor megpillantott; mosolygóssá, csillogóvá vált, a felismerés szikrája is meggyulladt bennük. Vékonyan metszett ajkai voltak, melyen kedves, szelíd mosoly égett, ahogy közeledtem felé.
 Mikor megálltam előtte, és a Zayn Jawaad Malik-os, fehér, nagy táblája előtt, melyet kezében tartott - így tudtam őt észrevenni -, zavarban voltam. Nem ismertem, nem tudtam, hogyan kéne álljak hozzá, nem tudtam mit kéne tennem és mondanom, mégis csak egy idegen volt. Én pedig soha nem voltam jó ismerkedésben.
 Egy torokköszörüléssel nyújtottam éppen felé jobb kezemet, hogy így köszöntsem őt, hogy így mutatkozzak be, mert gondoltam mégis csak valahogy így illene tennem, mikor meglepő dolgot tett.
Karjai között leengedte a táblát, és meleg ölelésbe vont. Olyan meleg, biztonságot nyújtó ölelésbe, melybe az ember beleremeg. Úgy éreztem akkor magamat, mint egy kisgyerek, akit apja ölel meg. Annyi gyengédség és szelídség mutatkozott ölelésébe, hogy szemeimet muszáj volt lehunynom, majd viszonozni azt.
- Sokat meséltek rólad szüleid, Zayn - gyengéden tolt el magától, és ahogy meghallottam a hangját, ugyanolyan érzés fogott el, mint az ölelésénél.
 Már az első pillanattól kezdve tudtam, hogy milyen csodálatos ember John.
- I-igen? - dadogtam, zavartan. Az járt a fejemben, hogy vajon mit mondhattak rólam.
- Igen, és egy az egyben olyan vagy, mint akinek leírtak - kedves mosollyal meredt mélyen szemembe, én pedig nem tudtam mit tegyek, s mondjak. Ugyan már nem voltam ideges, de még mindig zavarban voltam. Régen kaptam már annyi szeretet, mint a napokban. - Remélem nem bánod, hogy egy olyan öreg embernél kell töltened a nyarad hátralévő idejét, mint én - jegyezte meg kacsintva, vicceskedve.
Ahogy elnéztem, lehetett a harmincas éveiben, amit egyáltalán nem gondoltam öregnek, de nem akartam szólni erről, inkább csendben maradtam.
- Dehogy! Erről szó sincs... - hebegtem, fejet rázva.
 Apró nevetés hagyta el a száját, amire mosollyal reagáltam.
- Nos, remélem élvezni fogod ezt a kis kiruccanást - karolta át vállaimat azzal a karjával, melyben nem a tábla volt. Így kezdett el húzni, a kijárat felé, én pedig kissé zavarban voltam, hogy egy emberrel ilyen közelségbe vagyok.
Már sok ideje éltem magányosságban, és nem is nagyon hagytam, még a szüleimnek sem, hogy ilyen közel kerüljenek hozzám.
 Annak ellenére mennyire furcsa volt; nagyon is jólesett. Jólesett ez a gyengédség és melegség; azt kívántam bár ezt érezném folyton, és olyan emberek vennének körül folyton, akik ezt éreztetik velem.
 Nem is gondoltam volna, mennyire más lesz életem ezen szakasza. Soha.