Ten feet tall (novel; Ziall) V.

 Hola!

 Itt is lenne a következő fejezet. Ez kicsit lightosabb, komolyabb hangulatú rész, de persze ne ijedjetek meg; van benne Harry pimaszság és Louis flegmaság is. ;)

Még mindig hihetetlen számomra,, hogy ennyire tetszik néhányotoknak ez a történet, nem gondoltam volna tényleg, hogy ekkora sikere lesz. Számomra ez nagy dolog, és sokat jelent, bármennyire is nevetségesnek tűnik. :)

Azonban szomorú voltam tegnap, hiszen a háttérbe húzódó emberkék nem teljesítették kérésemet, miszerint őszintén írják le véleményüket. De ha nem, hát nem, a régi kommentelőket is tárt karokkal fogadtam, és hálás vagyok, hogy mindig itt vannak, és leírják véleményüket. :)

Szóval köszönöm. Mindenkinek köszönöm, aki olvassa a blogomat.

 Nem is tudok többet írni erről.

Jó olvasást kívánok, és próbáljátok még kihasználni ezt a kevéske időt a nyárból! Enjoy. xxx

 Magányosnak lenni nem túl jó dolog. Persze, van, hogy az ember egyedül szeretne lenni; de az egyedüllét és a magányosság között mérföld távolságok vannak. Mikor a magányosság beköszönt az ember életében, kiakad. Kétségbeesik, nem érti mit tett rosszul, amiért ezt érdemli. Fáj neki, legszívesebben ordítana, sikítana, hogy valaki segítsen neki. De aztán elér egy olyan szakaszt, hogy már megszokja. Megszokja, és már teljesen természetesnek érzi ezt.
 Egyedül otthon ülni, a szobádban, még nyáron is; többé ez átlagos, hétköznapi dolog lesz számodra. Az iskolában egyedül álldogálni, s sétálni a folyosókon, ebédlőben egyedül enni egy üres asztalnál; természetes. Tesi órán egyedül futni, esetleg ha bármilyen más órán párt kell alkotni valamilyen feladathoz; egyedül megcsinálni azt.
 Az egész hirtelen... Normálisnak tűnik, hétköznapinak, és többé nem bánod, hogy magányos vagy. Lehet, hogy néha az emberre ilyenkor rátör a sok képzelődés és vágyakozás egy jobb, s szebb élet után; de aztán végül semmi sem marad. Nem fog többé vágyakozni semmire, nem akar majd semmit.
 Csak az üresség marad. Egy tátongó üresség, melyben szintén egyedül van, egyesegyedül.
És senki sem segít.

 Ekkor jönnek a tanácsok, pár sajnálkozó embertől:
"Légy pozitív!"
"Add önmagad, és akkor az igaz barátok, illetve az igaz szerelem is rád talál!"
"Ne gondolj negatív dolgokra!"
"Mozdulj ki otthonról!"
 És napokig lehetne még sorolni.
De ezek mind semmit sem használnak. Mert az ilyen emberek elfelejtik azt, hogy egy magányos, szomorú ember nagyon is tudja, mit kéne tennie azért, hogy szebb élete legyen. Viszont feladja. Nem reménykedik semmiben, úgy érzi; már mindent megtett, nincs több ereje.

 Egy sokáig magányban élő ember, egy apró simogatástól is már megijed. Minden gyengédségben keresi a rosszat, a csapdát, mely még jobban lesüllyeszti a mélybe.
 Én is így voltam vele.
Nagyon furcsa volt végre egy barátot kapni. Egy idősebb, kedves, néha nagyon nyomulós barátot, ki eszméletlenül jól nézett ki, és el akart csábítani.
Harry színes egyéniség volt, ez az első percekben megtudtam róla állapítani. Kétségbeesetten kereste a szerelmet, de nem találta; ezért nyomult rá ennyi emberre, hisz' abban reménykedett, valamelyikük lehet a Nagy Ő számára. Viszont mindketten tudtuk, hogy én nem voltam az, szóval ekkor még mindig nem találta meg. Nem volt meg az a pillanat a kezdetekkor, sőt később sem, mikor úgy éreztük volna, hogy megvesznénk egymás csókjáért. Persze jól nézett ki, sőt... Magamról nem tudok nyilatkozni, de tudtuk, ez csak is barátság lehet.
 Ez eszméletlenül nyálasan hangzott, de legalább tudom már, hogy meleg vagyok. Lehet, hogy ez nem mentség az érzékenységemre, habár sok szűk látókörű embernek az lenne.
De én nem tartoztam ezek közé az emberek közé - szerencsére.

 Mikor megérkeztünk végre Glasgow-ba, már este volt. Pontosabban nyolc óra huszonöt perc.
A telefonom képernyője ezt mutatta, amikor Harry-ékkel beültünk egy gyors kajáldába, hiszen éhesek voltunk, habár a repülőn ettünk ebédet, ekkor már a vacsoraidő érkezett el. A Tiree-be tartó járatra egy órát kellett várnunk, szóval ráértünk még.
- És Z, mond csak... Még szűz vagy? - Harry-ről azt is meg tudtam állapítani, hogy bármiről nyíltan tudott beszélni. Többek között a szüzességről is.
 Egy sajtburgert ettem, limonádémba pedig pontosan ekkor ittam bele, ennek következtében nagy pechemre, félre is nyeltem.
Louis is ott ült velünk, és ahogy észrevettem, meg amiket Harry mesélt róla a repülőn; ő sem volt egy szégyenlős személyiség. Elmondása szerint nem volt éhes, mert a repülőn agyonzabálta magát, ezért ő csak ült ott velünk. Pontosabban a két lábát felrakta az asztalra, szék támláján pedig kicsit lejjebb csúszott, kezében a telefont nyomogatta szakadatlanul.
Még mindig nem volt kibékülve velem, ez tisztán észrevehető volt. Vagy csak megszokta Harry ilyen, kicsit sem diszkrét kérdéseit, hiszen arca meg sem rezdült, szakadatlanul pötyögött folyton valamit telóján.

Szokás szerint paradicsom vörösre festette magát az arcom, és miközben próbáltam helyreállítani légzésemet, a félrenyelés általi köhögésemmel együtt, addig egy pillanatra kinéztem, a már sötétedő, skót utcákra. A repülőtér mellett volt ez a kis kajálda, így rá lehetett látni annak épületére, melyből hihetetlen fényerősségű lámpák fényét lehetett a legjobban kivenni. Az üvegablak mellett is ültünk, így még jobban ráláttam a kinti dolgokra.
 Mikor visszavezettem pillantásomat az előttem ülőkre, Harry ártatlan arckifejezésébe, és őszinte érdeklődésébe ütköztem, meg persze Louis érdektelenségébe, aki még mindig telefonozott.
Hirtelen eszembe jutott Louis reakciója, mikor megtudta, hogy egy szigeten fogok lenni Velük, a nyár végéig.
"- Oh, ne már! Ez komoly? Miért pont oda kell ennek a pisisnek mennie, ahol mi élünk?! Ekkora szívást!"
Bevallom, egy kicsit fájt, amit mondott, és ahogy nevezett; de ahogy Harry kiállt értem, azt szerintem soha életembe nem fogom elfelejteni.
"- Fejezd be, Tomlinson! Ne nevezd Őt ennek, hiszen Te vagy az, aki folyton azt hajtogatja; a kor csak egy szám. Ne közösítsd ki csak azért, mert fiatalabb nálunk!"
 Egy véleménnyel voltunk "Tomlinson-nal". Mindig is úgy voltam vele, hogy a kor csak egy szám, és nem ez határol be bennünket. Ez egy közös pont volt Louis-val, de nem akartam még a tudtára kötni. Még nem voltunk olyan helyzetbe.

Zavartan köhintve szólaltam meg, még mindig vörös képpel:
- Harry... - hebegtem, hitetlenkedve, aki erre felhúzta jobb szemöldökét. - Én... Nem gondolom, hogy ez rátok tartozna...
Hatalmas vigyor terült szét az arcán, olyan, mely majdnem elért a füléig is.
- Értem én - kacsintott.
Rájött, éreztem. Persze, hogy még szűz voltam, hisz' egész tinédzser koromban magányos voltam. Hogy a francba ne lettem volna még szűz?!
 Mikor egy pillanatra odanéztem a telefont pötyögő Louis-ra, észrevettem egy kis mosolyt szája szegletében, melyet próbált elrejteni.
Nagyon reméltem, hogy a mi kis beszélgetésünk váltotta ki ezt belőle.

***

 Mikor a második repülőn voltam, amin életemben utaztam, már sokkal jobban tudtam élvezni.
Csak ámulni tudtam az égen, mely már sötétségbe burkolózott, pár felhőt azonban még észre lehetett venni. Lentről, a városok fényeit lehetett látni, melyet egyenesen varázslatosnak gondoltam. Megint ablak mellett foglaltam helyet, azonban nagy pechemre nem egyedül ültem, hanem egy középkorú nővel. Tipikus dolgozó nőnek látszott, szoros kontyba fogott hajával és galléros ingével. De szerencsémre aludt, mikor utaztunk, szóval nem kellett egymáshoz szólnunk, és nem zavartuk egymást sem.
Harry-ék valahol elöl voltak, és elcsodálkoztam azon, hogy hogyan intézték el azt, hogy egymás mellett üljenek. Nem csak akkor, hanem még az előző repülőn is.
 A repülőgép csendbe burkolózva haladt a kis, skót sziget felé, melyre már hihetetlen kíváncsi voltam. Vajon tényleg olyan szép, mint a netre feltöltött képeken? És milyen lehet az a különleges ember, ki szüleimet összehozta?
 Izgultam, ez tagadhatatlan volt. Reméltem, hogy Louis-ékkal közel fogunk lenni egymáshoz, ha nem is egy városba leszünk majd, amik egyébként nem rendes város méretűek voltak, hanem mint egy falu, olyanok lehettek. Ezt anyáék mesélték.

 Izgatottságom ellenére iszonyatosan fáradt ás kába voltam. Rásegített az a nagy csend, melyben a hajtóművek hangját lehetett csak hallani kissé.
 Hosszú évek múltán mosolyogva, izgatottan hunytam le szemeimet, hogy álomba merülhessek, melyet akkor először éreztem kevésbé jónak, mint a valóságot. Akkor először akartam inkább a valóságban maradni, mint az általam irányított álmaimban.
 Azt hiszem, tényleg haladtam a boldogságom felé.
Szó szerint.