2016. január 28., csütörtök

Salted wound (novel; Larry) VI.

1954.

Az idő egy elég szórakoztató teremtmény. Louis mindig is nagy beleéléssel figyelte annak technikáját, mozgását és figyelmét. Észrevette, már egészen apró korában, amikor még csak sírással, hisztizéssel és testi mozdulatokkal tudott kommunikálni az emberekkel; hogy milyen alattomos is az.
 A rácsos, puha paplannal teli kiságya előtti falon - a kék tapétán és a világító műcsillagokon túl - ott kattogott az első, csakis neki szánt faliórája. Emlékszik, hogy aranyos kis kölyök baglyokkal teli ketyegő volt az, ezért is figyelt fel arra. De ahogy teltek, múltak a hetek, a hónapok Louis-t elkezdte érdekelni, hogy pontosan mik is azok az egyenes valamik benne, és miért nem tudnak megállni a helyükön. Csak figyelte, ahogyan mindig ugyanabban az irányban haladnak, csodálatosan kacskaringós minták felett.
Azt is észrevette, hogy akárhányszor apja bejön hozzá, vagy néhány cseléd, vagy a kedves arcú néni, akit dadusnak hívtak; sokszor feltekintenek arra, mint valamiféle istenre. Úgy pásztázták azt, oly kíváncsisággal, mintha beszélt volna hozzájuk - egy olyan nyelven, amit Louis nem értett meg.

 A kissrác egy késő estén megragadta az alkalmat; amikor édesapja, a kemény vonásokkal teli, ekkor még csak borostás férfi nagy, mélyfekete szemeivel mosolyogva meredt a kisfiú, óriási és tiszta óceánkékjei közé. Louis gügyögött, kis kezeivel markolászott - ekképp próbálta a királynak megértésére hozni, mit is szeretne megtudni. De az uralkodó mintha nem értette volna meg... Babusgatni kezdte, simogatni, ahogyan azt rendszerint tette is. És habár a kicsi Louis-nak jólestek ezek a szeretgetések, ebben a pillanatban bizony elege lett.
 Ekkor történt meg az, hogy nagyereje először mutatkozott meg. Tomlinson király először csak elvörösödni és durcázni látta kisfiát - ahogyan száját csücsöríteni kezdte, apró kezeit összeszorította, nagy íriszeivel együtt -; de aztán arra lett figyelmes, hogy a palota enyhén remegni kezdett. Mint egy gyenge földrengésnél. A falak mozogtak szinte, és az ágy előtti falról leesett a kattogó falióra.
 Amikor Louis meghallotta annak hangját: a hangos, egy másodpercig tartó sikítását, abbahagyott mindent. Szemei kipattantak, és csupán sírni tudott. Kis kezeivel újra markolászni kezdett, a király pedig kezdte sejteni a problémát.
Az egyetlen tárgyat, amely ezzel az apró incidenssel bármiféle balesetet szenvedhetett, hosszú és izmos karjával felemelte - meglepődve vette viszont észre, hogy alig sérült meg az. Vörös palástján igazított egyet, szoros és kitűzőkkel teli egyenruháját is kisimította, amint visszasétált kisfia mellé.
Újra föléhajolt, és a kövér könnyekkel teli szem elé került végre, közelebbről is a hőn áhított óra. Megint markolászni kezdett a tárgy felé, az uralkodó egy lágy mosollyal és óvatosan megadta neki azt, amire vágyott. Louis csillogó szemekkel pásztázta végig, a még mindig működő szerkezetet, és végtelen babanevetésbe kezdett, tömzsi kis lábaival pedig rugdalózni.
Tomlinson uralkodó a kis fej búbjára helyezte hatalmas tenyerét, ahol alig nőtt ekkor még ki haj. Forróságával simogatni kezdte azt a helyet, és kisfiát ezt belül is melegségre késztette. Az otthon érzetére. Az édesapja éppolyan csodálattal méregette a kisördögöt, mint Louis a kattogó órát kis kezei közt.
- Mindig is tudtam, már a születésed előtt, hogy milyen különleges is leszel, Louis - suttogta a férfi.
Az említett nagy szemeivel felnézett rá, karjai között még mindig, a majdnem vele egy méretű órával; és göndör nevetésbe kezdett.

 De aztán hirtelen elcsendesedett, a tárgyra tekintett, amely dundi kis karjai között pihent; majd egy enyhe megrázással és nyögéssel az apja felé nyújtotta azt. Egy pár pillanat kellett a királynak ahhoz, hogy megértse, mit is szeretne tőle kisfia. Viszont mikor elérte a megvilágosodás szikrája, ráncos homloka az összehúzott szemöldökeitől sima lett, és egy, a kisfia mellett rendszerint megjelenő szelíd mosoly mutatkozott meg az arcán. Simogatni kezdte a finom bőrt Louis homlokán, és a kettő, az óra szélét erősen megmarkolt kézfej mellé tette egyik, nagy sajátját. A három rokonkéz furcsán, mégis édesen nézett ki egymás mellett. Aztán belenézett a két, kíváncsi és ragyogó szemekbe, amelyek veszélyesen hasonlítottak az elhunyt feleségének látóihoz, majd mesélni kezdett:
- Az idő egy elég szórakoztató teremtmény, Louis. Soha ne próbálj az útjába állni, vagy a titkát firtatni. Én, mint az édesapád kérlek arra, hogy ne tedd, mert akik eddig ezt megpróbálták, már nem láttuk többé. - Mintha csak értené a kisördög, sűrűn bólogatni és nyögdécselni kezdett. Tomlinson uralkodó felkuncogott, a nehéz köpenyét levette, és hagyta, hogy a szőnyegre essen. Tudta, hogy ez sokáig el fog tartani. Éppen ezért a kiságy mellé húzott egy dinós kisszéket, de előtte duplán bezárta a vastag ajtót, amely a hangszigetelt szoba teljes nyugalmát megadta nekik. Kényelmesen elhelyezkedett Louis mellett, és az alig kinőtt, szőkésbarna, pihehajakat kezdte el simogatni, miközben fia a szerkezettel játszadozott. Majd egy sóhajjal megszólalt újra, mély hangja berezignálta az óriási szoba minden szegletét: - Fiam, elértük a Földünk azt az időszakát, amikor nekünk, a nemesvérűeknek bujkálnunk kell a vörösvérűek elől. Hisz olyan titkokat, illetve olyan információkat tudunk meg mindennap, amelyek által mi is eféle élőlényekké váltunk: egy titokká. A vörösvérűek képtelenek megérteni azt, amit mi igen. - Itt egy apró szünetet hagyott, és egy-két sóhajjal figyelte az őt mustráló kisfiát, aki mintha minden szavát teljesen megértette volna. - De, Louis; van olyan teremtmény, amelyet még mi sem tudunk felülmúlni. - Lágy mosollyal és szemekkel, amelyek kissé el is sötétültek - Louis egy-egy fekete lyuknak érezte őket - nézte pár pillanatig őt a férfi. Aztán ajkai egy vonallá préselődtek, és foghegyről ejtette ki a szavait: - Ez pedig az idő. Annyi sok szerettünk, köztük édesanyád is ennek a gonosz erőnek hála veszítette el szívverését, hogy megszámolni sem tudom, kisfiam. Éppen ezért óvlak téged ettől: Soha ne firtasd annak technikáját, mozgását és figyelmét. Képes az egyik pillanatban elhitetni veled, hogy örökké él egy gyönyörű perc, de aztán egy mocskossal elrondítja azt.

Louis csak bámulta nagy tisztelettel ekkor édesapját - a férfit, aki ellen senki sem mert semmit elkövetni; az embert, akiről azt hitte: semmitől és senkitől sem félt. És ekkor jött rá először, hogy mindenkinek van gyenge pontja, hol gyáva és reszket.
Ő nem akart ilyen lenni. Soha.


1972.

 Ezen a napon mégis ezzé vált. Annyi sok ígérgetés után, amelyet néhol hangosan, néhol egészen némán tett meg édesapja felé és miatt. Mindent elveszni érzett.
Csak feküdt a drága ágyában, amelyet a legritkább anyagból készített, fehér paplanhuzattal borítottak be; nézte az aranytükörasztalát és a legtitkosabb, legnehezebben beszerezhető könyveit hatalmas könyvespolcain. Mindent annyira műnek érzett.
Aztán feltekintett a plafonra, ahol gótikus stílusra hajazó minták tekintettek vissza rá: az egyik csupasz babaangyal klarinétjával mintha egyenesen a veséjébe látott volna ekkor.
 Visszajátszotta újra és újra a nemrég megtörténteket. Ahogyan az a majdhogynem vele egyidős srác a drága, luxus autójából rápillantott - a könyörgő, segítségért kiáltó kiskirályra -, és szemében lenézést, illetve olyasfajta sajnálást látott, amelyről tudod, hogy örökre az is marad.
 Ez feldühítette.
Ahogyan mellette elsuhant az a pénzjárgány fényes felnijével, egy kis sárt fröcskölve kissé véres ruházatára; nos, ekkor veszítette el igazán a józan eszét.
Mit is ér a szerelem, ha soha sem ér el? Létezik egyáltalán?? Hisz folyvást kajtattam, az utóbbi évtizedekben mást se tettem? - Ilyen gondolatok csak még inkább uszították testében a vörös mérget: a haragot.

 A következő pillanatban pedig már csak arra eszmélt fel, hogy az az alattomos idő eljárt felette; és az ekkorra szakadt kinézetű újgazdag fiú könyörgött neki az életéért.
Louis nem bírta ezt tovább. Elgyengülni tűnt, hisz érezte magán a nagy fáradtság jeleit - egy olyan fajtának, amelyet nemigen könnyen lehet kipihenni. Ez szégyen a nemesvérűek körében: mindig, mindenhol, történjen bármi Földi élete szakaszában; nekik, az uralkodócsaládnak muszáj teljes energiával a nép pozitív, illetve felfrissülő forrásának lenni. Úgy érezte, szörnyen elbukott.
Keservesen.


2012.

Harry legelőször egy finom illatot érzett meg. Ijesztően hasonlított még egy gyerekkorában kellemesnek ítélt fajtájára - de nem emlékezett pontosan, hogy milyen emlék fűzte hozzá. Teletöltötte energiával, reménnyel, jó érzéssel. Olyasfajta édes és kecsegtető mézesmadzagot húzott el előtte, amelyet nemhogy követett, de egyenesen könyörgött azért, hogy megkaphassa, megízlelhesse.
 S habár nagy lökettel indult volna neki napjának, amikor felébredt, csupán aprókat pislantva tudott az illatra reagálni. Kómás tekintettel, kócos hajzuhataggal bámult a plafonra jó pár pillanatig - az ottani hatalmas, túldíszített tükör aranykerettel megjelenítette a személyét.
Amikor ráeszmélt arra, hogy anyaszült meztelenül, kikötözve és halálsápadtan tekint magára vissza onnan, apró nyikkanás hagyta el az ajkait. Nem volt erős a kötél, amelyet nemigazán nevezhetett annak - hisz selyemből készült anyagok voltak, csuklóit pedig kellemesen csiklandozták, amikor pánikolva megmozgatta azokat.
Minden egyes tényező a szobában mintha arra játszott volna, hogy ne pánikoljon. A gyönyörűen fényes, hófehér falakkal rendelkező helyiség tele volt szűzies tulajdonságokkal. Angyali mintákkal, szemet gyönyörködtető kézimunkákkal, amelyeket tehetséges kezek készíthettek el.
 És az az illat.
Az a mámoros, üdítő fajta önkéntelenül is a szívét lelassította, amint felgyorsulni készült; lélegzetvételeit mélyekre és oxigéndúsakra bővítette; és izmait pedig elengedésre. Úgy érezte kissé, mintha a teste maga ellen fordult volna; hiszen hogyan nyugodhatott meg egy olyan helyzetben, melyet ismeretlennek és idegennek realizált?

- Hé! Hahó! - Amilyen hangosan csak tudta, beleordított ebbe a Paradicsomba, amely leginkább a Pokolnak ért fel neki. - Valaki??
Végszóra kinyílt az aranykilincses márványajtó, nem nyikorgott, pusztán szelíden beengedte a mögötte álló személyt.
És hogy ki volt az?
A gomborrú, tejeskávé bőrű, égszínkék szemű gyönyörűség, akinek babarózsaszín ajkain kedves, mégis némileg félénk mosoly égett. Ruhája hófehér volt, és szűzies; kezében egy ezüsttálca díszelgett, rajta nyálcsorgató, friss reggelivel. Fészekhaja selymesnek tűnt, és tisztának; és Harry mérges volt testére újra, amiért cserbenhagyta.
Hiszen az ismerős, furcsa srácra a szíve hatalmasat dobbant, hogy utána szünetelve megálljon, majd olyan erővel pumpálja ereiben a vért, hogy minden végtagja égjen.
Hogy mitől is?
A vágytól, amely arra akarta késztetni őt, hogy megérinthesse, megkóstolhassa - egyszerűen csak szeresse az előtte álló illetőt.
 Nem értett semmit, össze volt zavarodva.
 Mintha több életet élt volna.



2 megjegyzés:

  1. Utolsó mondat: Nos Harry drágám, nagyon közel jársz a megoldáshoz.;)
    Drága Naomi,
    Ez hihetetlenül fantasztikus lett!!!
    Az egyik legkönnyebben érthető ez lett, talán mert már kezd letisztulni a kép, de még mindig annyi kérdésem van!:DD
    Imádom:) Nagyon ügyes vagy. Összszedett, szép történet és alig várom az új részt!:DD
    Egy apró hibát megemlítenék, pusztán segítő szándékkal, ami lehet, hogy nem is hiba. Csak én értelmeztem rosszul: "elhunyt feleségeiéhez" ---> nekem ez azt jelenti így, hogy több elhunyt felesége van. Bár elhunyt feleségéjéhez, na ez meg borzalmasan hülyén hangzik. Nem tudom. Lehet a Te verziód a helyes.
    De tényleg nem belekötni szeretnék, mert imádom az írásod, és eddig az összes írásod közül egyedül ezen akadtam meg, so a helyesírásod is elég profi.:D<3
    Millió puszi,
    Bogicca

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bogi!

      NAGYON örülök, amiért ennyire elnyerte ez a rész is a tetszésedet, plusz letisztultabbnak is hatott, haha. Igen, direktből próbáltam jópár dolgot mondhatni "megmutatni", magának a történésnek megélt szereplő szempontjával - esetünkben Louis-nak.

      Hihetetlenül jólesik, hogy mindezt így gondolod, sokat löksz engem afelé, hogy továbbírjak az ilyen csodás kommentjeiddel. :)
      Ó, és köszönöm az észrevételt; bevallom, nekem is kissé sántít az a szó... Ki is javítom. :)

      Még egyszer KÖSZÖNÖK mindent! <3
      Millió puszi,
      N. G.

      Törlés