Salted wound (novel; Larry) V.

26 órával később

 A lehullott levelek fájdalmasan nyögtek fel, amint tüzesen eltaposták őket. Fák girbegurba ágai, illetve azoknak hatalmas levelei sercegve csapódtak és simultak egymáshoz, amint elmozdították őket a helyükről. Sötétben élő madarak riadtan használták ki a szárnyaik szupererejét: szabadon elrepültek a semmibe.
 Harry úgy suhant az erdő furcsa lakói között, mint egy árny - és áldotta a sok gyúrással, de leginkább tánccal megkapott fizikumát.
Viszont miután vagy egy órája futott, még őt is kezdte kikészíteni a fájdalom mellkasában, torkában, oldalában és lábaiban is. Tüdeje és légcsöve égett a hirtelen ki- és beérkező, hűvös levegőtől, és az kevésbé segített, hogy olyan szárazzá is fordult az, mintha befogadta volna testébe a Szaharát.
 Muszáj volt megállnia.
 Szüksége volt egy kis szünetre.
 Csupán egy percre, nem többre.
Végül egy tökéletesen körbetakart helyet választott; amaz hely egy óriás bokor otthona lehetett, de valaki kivágta.Vagyis ez volt a fiú sejtése.
Elfojtott lélegzetekkel próbált megnyugodni, miközben gyors, de halk mozdulatokkal behuppant, a neki még mindig kis lyukba; a körülötte lévő ágakat, leveleikkel együtt még inkább maga köré tette. Fejét térdéhez szorította, miközben összeszorította mindenét - minden lebénult és megfájdult izma ellenére.
 Érezte ahogyan szívverése amint lelassult, és az izzadtsága pedig hidegen megbénult volna; hirtelen a viszályára fordultak - újra meghallotta őt.
Alsó ajkába harapott erősen, és imádkozott.
Imádkozott egy fénycsillanásért - csakis egy villanásnyiért, amely segíti őt kivezetni a bajból, a rosszból... A sötétségből.


1972. december 17.

 Esett. Nagy zsibajjal érkeztek meg a felhőkből érkező óriáscseppek, a dús füvekkel ellátott talajra. A növények: a burjánzó, gyönyörű életek megkönnyebbülten sóhajtottak fel, miután megérezték a rajtuk landoló nedvességet. Hiszen hetek óta, már vagy egy hónapja is ez a sivatag-hangulat uralkodott az erdőben, köszönhetően, a nemsokára húsz esztendejét betöltő kiskirálynak: Louis-nak. Amaz személy hangulata nagy hatással volt időjárásukra, tudták.
 A fiatal, jóképű srácot nem szerették. Minden növény, illetve állat kipécézte magának, és rosszindulatú pletykákat terjesztenek róla: imádja a húst, és ő maga is vadássza le hozzá áldozatait; a nagyra nőtt, színes virágokat nagy lelkesedéssel tépkedi; a rovarokat, leginkább a szőröslábú, ártalmatlan pókokat nagy erejű talpaival elnyomja ésatöbbi.
Talán tizenöt éves lehetett a fiú, amikor hirtelen ennyire ellenszenvessé vált a szemükben. Híres volt hatalmas érdeklődésével a saját neme felől - titkos kapcsolatai csak jöttek és mentek ebben az időszakban, hiszen kereste önmagát. Kimerészkedett a kinti világba; hófehérnek és ártatlannak tettette magát, akinek egy hősre van szüksége, és már meg is kaparintotta az arra érkező jóképű srácok, férfiak személyét. Nem volt számára akadály. Kiskorú, éppen tizennyolcat betöltött, vagy már nős - neki édesmindegy volt, csak legyen farka, amit kis seggébe tehet.
Undorodtak tőle, már messziről figyelve is a természet szülöttjei, de az igazán nagy gyűlöletük felé aznap este történt meg.
 Teli hold volt. A háromszemű, kétcsőrű baglyok félénk lényükkel kimerészkedtek búvóhelyükről, és a legeslegszebb nótát énekelték el, amit még józan ember nem is hallott. A mélyfekete, egy kisbokor méretű pókok szelíd természetükkel szintén kibújtak fák belsejéből; és nyelv, szavak, hangszálak híján dallamot adtak nyolc lábukkal madárbarátaiknak. Ezután követték a zajra felébredt hollók, hegedűénekes tücskök, és együtt olyan zenét teremtettek, messze, illetve elzárva a világtól; amelyhez hozzáfogható nem létezett sehol a Földön.

 De minden hirtelen megszűnni látszott.
Egy vérfagyasztóan nagy dudálást hallottak, ordítást és csattanást. Rögtön minden csendbe borult. Sejtették, ki lehet a tettes, de meglepte őket, hogy aznap éjszaka, ekkora nagy zajjal tette meg.
A következő pillanatban egy idegen alakot láttak rohanni, száguldani. Az életéért kiáltott, imádkozott, illetve amazt próbálta megmenteni - de mindhiába.
Azzal, hogy abba az erdőbe merészkedett, csak még nagyobb hibát követett el.
Egy dús, gyönyörű bokorhoz ért, amely körül nemrég még állatok és növények fogtak össze, hogy egy újfajta zenét alkossanak együtt.
Viszont most minden üres volt, és csöndes - hátborzongatóan csöndes. A szél fújt, méghozzá erősen és ridegen; a fiatal srác mégis csupán egy szakadt, ujjatlan pólóban flangált ott. Amikor a sötét színű bokor elé ért, azonban megállt hirtelen. Visszatekintett maga mögé, lihegett egyet-kettőt, majd a következő pillanatban már a bokor rejtekében megbújva tartotta vissza lélegzetét.
 Őrült kacaj zengte be az erdőt ekkor. Férfiakat meghazudtoló krokodilkönnyek folytak le a vonzó srác arcán, minden porcikája remegett, és úgy imádkozott Istenhez, mint még soha életében.
Azonban ez mindhiába.
 A bokor abban a pillanatban tűnt el maga körül, amikor a rideg kékből, vérpiros íriszek rátekintettek. Bele, mélyen a szemeibe, hogy képtelen volt másfelé elnézni. Aztán az ijesztő hangjával meg is szólalt, miközben erősnek nem látszott karjaival, pólónak nyakánál fogva felhúzta őt, közel az arcához:
- Nem akarsz segíteni egy segítséget kiáltó, ártatlan fiúnak? - Forró lehelete megcsapta a bőgő és erősen remegő fiatal srácot. Ajkai megremegtek, és kegyelemért esedezett. De itt ilyen nem létezik, messze hírét, ha hallják néha. - Az ilyen embernek nincs keresnivalója egy olyan gyönyörű helyen, mint a Föld. Remélem a Pokol mély bugyraiban, ugyanilyen könnyek között fogsz fuldokolni, a túlvilági életed során.

 Majd erős markolatából elengedte, belerúgott, és otthagyta. Ezúttal nem ő végezte el a piszkos munkát, dehogy. Valamilyen hátsószándékból az ártalmatlannak és szelídnek egyáltalán nem tűnő természetre hagyta azt.
Végül az erős indák, amelyek a fák ágairól lógtak le - ezek vetettek véget az életének. S ekkor történt meg az, amikor az erdő lakói örök ellenszenvet kezdtek el érezni a fiú iránt.
 Ki az a kegyetlen személy, aki másra sózza a saját ügyét?! Bizony.
 A gyáva fajták.


1972. december 24.

 A kiskirály az utolsó embervadászata óta nem jött ki a szobájából. A hatalmas, pompázó palotájában feküdt, szorongó gondolataival és fájdalmas szívdobbanásaival.
Mit tett, amiért az Isten így bünteti?! - semmi mást, csupán ezt kérdezgette magában, miközben fehér és tiszta selyempaplanjában figyelte a hatalmas üvegablakán át a kinti világot. Az ő világát, amely zöldként és gyönyörűként fejlődött. Büszke volt rá, hogy is ne lett volna.
 Egészen kissrác kora óta erre vágyott: megörökölni apjától a trónt, amely Bács-Hója Birodalmát foglalta össze. A varázslat és a valóság összetalálkozása; a hely, amely amilyen ijesztőnek tűnik, pontosan annyira szelíd és ártalmatlan.

 Tíz éves lehetett, amikor arra eszmélt fel, hogy édesapja rettentően beteg. Látta, ahogyan napról napra gyengül le, mint egy, a földjéből kitépett kisvirág. Először jöttek az apró köhögések, orrfújások, fejfájások - a láznak tűnő jelek. Aztán minden eldurvult. Hirtelen mindenki arra eszmélt fel, hogy a királyuk vért hány, és nyugdíjasokat megszégyenítve liheg, illetve remeg. Nem mintha ez megakadályozta volna: tette a dolgát, mindenkit előbbre tekintett saját magánál, de érezte, tudta, hogy ebből nem lesz semmi jó. Ebben a birodalomban nem létezik betegség, még a legapróbb sem, az a kinti, félelmetes emberek világa. Éppen ezért orvosság sem volt. A király pedig túl makacs volt ahhoz, hogy kimenjen az erdőből - és Louis tudta, hogy méghozzá félt is. Nem merte kitenni a lábát sem, hisz kiskora óta ebben a világban élt; rokonaik és szolgálóik pedig rémtörténeteikkel igencsak elijesztették a kinti világtól.
 Louis gyávának tartotta őt, de magát is.
Mert tíz évesen képtelen volt bátor lenni, és segítséget kérni a valóság embereitől - no, meg az erdő titkát sem akarta szétkürtölni. Ekképp figyelte, ahogyan egy késő éjjelen az édesapja a nevét kiáltja, és az ágyán kiskezét erősen szorítva leheli el neki a következőt: Bátran vezesse a trónt utána, soha ne legyen gyáva. A birodalom népei kihallgatták ezt, és habár először sűrű könnyek folytak, illetve mély szomorúság látszott meg rajtuk, az uralkodójuk elhunytával - utána üdvrivalgások ezrei zengték be az egész helyet, a következővel: A kiskirályuk Louis lett.
Egyszerű, de nagyszerű mondat volt ez, és azóta másnak sem szólítják a személyét, még ha azóta felnőtt férfi is lett belőle.

 A születésnapját ekképp töltötte el, amikor a huszadik életévét ünnepelhette.
Gyűlölettel a háta mögött, de mégis boldogan, mert nosztalgiázva gondolt vissza a szép évekre, amikor népe karjai közé zárta. És segítettek neki.
De már nem kell neki támogatás. Már elég érett ahhoz, hogy mindent maga rendezzen el.
És elege volt a csupa kergetésből, amit a szerelem után tett: ekkor hívta meg hozzájuk a birodalom hírhedt varázslómesterét.
 A gyertyák tömege világította be, az immáron sötét szobáját palotájában. Összekulcsolt kezekkel meredt előre, és megpróbálta magában megfogalmazva, tömören és célravezetően, mit is akar kérni vendégétől.
Amikor meghallotta, ahogyan egyik alattvalója - aki a kinti kapuért felelős - trombitaszójával jelez neki, elmosolyodott. Ezután az ezeregy számú lépcsőn már száguldott is lefelé. A legalsón viszont megtorpant és elcsodálkozott. Hiszen a meghívott varázsló teljesen másnak hatott!
 Hatalmas méretű, fekete palástja alól, amelynek kapucnija mélyen bele volt nyomva arcába, csupán smaragdkőhöz hasonlító szemei tűntek ki. Ahogyan Louis rátekintett, szája enyhén elnyílt, magában a varázsló elmosolyodott, és férfias kezeivel, amelyeket fekete minták tarkították, láthatóvá tette arcát. Szalutálással mutatta meg tiszteletét, hosszú és göndör haja úgy vonta körbe kemény arcvonalait, mint a sötétség Louis-t.
Az uralkodó nem kapott levegőt.
A gyönyörű vonásokkal teli srác intenzíven hatott rá.
Tudta, tisztában volt vele a kiskirály, hogy bizony, megtörtént a lehetetlen: megtalálta a másik felét.
Akiért bármire hajlandó lesz.


2012.

- Harry herceg, miért vagy ilyen halálra rémült? - A göndör száját hirtelen egy ijedt sikoly hagyta el, ahogyan bal vállát egy nyálkás valami érintette meg.
Sűrű lélegzetekkel, lassan és komótosan fordította balra fejét a fiú. Azonban egyáltalán nem számított arra, hogy hirtelen nyolc szempárba tekint bele, amelyek a sötétben tűzvörösnek hatottak. A lény nagy szájhoz hasonlító testrésszel rendelkezett, amelyből fehér nyál folyt ki, egészen Harry farmerére, amikor a fiú egész testével megfordult tengelye körül. Szemei tányérnagyságúra kerekedtek ki, ajkai néma o-alakot vettek fel, torka kiszáradt. Olyan sokkot kapott, hogy megszólalni sem tudott: hirtelen némává vált.
A nyolclábú, mélyfekete színű lény egy lépéssel közelebb merészkedett hozzá; Harry akkor vette észre, hogy azokban a furcsa, idegen szemekben milyen őszinte aggódás is jelenik meg. Hihetetlennek tartotta, hogy egy emberi tulajdonság mutatkozzon meg, egy egyértelműen hozzá nem hasonló lényen.
Egyik lábát, a most már vele szemben ülő egyén jobb vállára helyezte, Harry pedig kigúvadt szemekkel pillantott először arra, majd vissza a vöröslő szemek közé. Érezte, ahogyan a nyálka és a szőr egyvelege érinti csupasz - szakadt ingének hála - vállát.
 A lény mély hangon megszólalt:
- Hercegem, Louis kiskirály már bizonyára halálra aggódja magát. Alig, hogy végre megtalált! Nem igazán örülne neki, ha megint elveszítene...
De a fiatal srác már nem érzékelt semmit: csillagokat látva, ájultan terült szét a barna, kavicsos talajon.