Ten feet tall (novel; Ziall) XIV.

 Aloha!!!

 Ebből a sztoriból, mintha tízezer éve nem hoztam volna új részt. Ha jól emlékszem, utoljára két hete hoztam, amivel egyébként nincs gond, hiszen - ahogy már említettem is - két hetente hozok már ebből részt. Őszinte leszek; hiányzott már ez a történet. Szeretem ezt írni, talán ezt a legjobban. Zayn karaktere nagyon közel áll hozzám.

 Nos, a részről annyit, hogy nem is annyira rövid, de nem is annyira hosszú. Azt hiszem, pont jó. Közepes. Mindegy, ahogy tetszik.

Remélem elnyeri a tetszéseteket, annak ellenére, hogy a cselekmények száma nem túl sok benne. Szóval... Izgatottan várom a visszajelzéseket. Csak nyugodtan és bátran írjátok le a véleményeteket, nem harapok!!!

Jó olvasást kívánok, pihenjétek még ki magatokat a következő hétre! Kitartást, jövőhéten jelentkezem! <3 Enjoy. xxx

Ui.: Aki esetleg eddig nem olvasta volna a Photograph történetet, melyet Lana-val közösen írok; az kukkantson be, ott is minden olvasót tárt karokkal fogadunk!!! :)

 Olyan érzések egyvelege terített el ezekben a pillanatokban, amikről nem is tudtam, hogy léteznek. Egyszerűen szavakkal nem lehet megfogalmazni, mit éreztem akkor. Vágyat, talán erről az egyről tudok biztosan nyilatkozni. De a többi... Még ekkor ismeretlen volt számomra. És persze abban is biztos voltam már, hogy meleg, esetleg biszex vagyok. Hisz' nagyon is bejött, amit jelenleg művelt velem, a barátaimból, valami többe fejlődő négy srác.
Úgy éreztem magam, mintha egy álomban lennék. Egy intenzív, jó, mámorító álomképben. Minden annyira homályos volt, és akár egy délibáb megjelenésekor; annyira el voltam ragadtatva. Azt kívántam, bár örökre tartana ez a pillanat; bár ezek az érzések terítenének el, hátralévő életemben.

 Azonban ezt nem sokáig élvezhettem.
Amint Louis elvált tőlem, megnyalta azokat az ajkakat, melyekre legszívesebben, mint a ragadozó az áldozatára, úgy lecsaptam volna; megcsörrent valami. Pontosabban egy telefon.
 Az én telefonom.
Coldplay Paradise c. dala betöltötte a forró hőmérsékletű szobát, ezzel kipukkasztva azt a buborékot, mely eddig elzárta előlünk a valóságot. A valóságot, melyben az, ha négy srác kényeztet egy, a legfiatalabb srácot közülük, beteges. Nem is beteges, inkább... nos... rohadt perverz.
 Zihálva egyenesedtem ki ültemben, ezzel Louis-t arrébb lökve; ő mintha egyenesen lefagyott volna, zihálva, elnyíló ajkakkal - melyek vöröslöttek a nemrégi aktustól, ami aközött és a nyakam között zajlott -, tágra nyílt szemekkel meredt előre, pontosabban a gégém környékén hagyott vörös foltra, melyet ő csinált.
Nagyot nyelve, még mindig zihálva néztem körbe; Harry, Niall és Liam ugyanolyan állapotban meredt rám, szemükben tanácstalanság égett. Ekkor akkorát nyeltem, az egyébként kiszáradt torkommal, hogy szerintem még a szomszéd házban is meghallhatták azt.
 Remegő lábakkal felálltam, és csodálkozva tekintettem a vörös ujjlenyomatos combjaimra - az alsógatyám még rajtam maradt. Mintha apró hangyák mászkáltak volna talpaimban, pedig nem is zsibbadtak el, csupán valami furcsa és szokatlan érzés okozhatta, mely a merevedésemből, a combomon haladt el odáig.
A farmeromat a TV előtt találtam meg, lényéből sütött az, hogy valaki a vágytól felhevülten dobta el odáig. Még egy bizonytalan pillantást vetettem a többiekre, fejem a kínos szituációtól vöröslött, akár a paradicsom. Még egy hatalmasat nyelve fordultam el tőlük, és így hajoltam le a farmerom jobb zsebében lévő telefonomhoz. Guggolva emeltem arcom elé azt, a túl sok fényerősségtől úgy éreztem, menten megvakulok.
 De az ezután következő érzés ezt elnyomta. Fejem még jobban elvörösödött, de már nem a kínos szituáció, vagy szégyen miatt. Sokkal inkább azért, mert valamilyen furcsa érzés folytán, úgy éreztem, mintha lebuktam volna. A felvilágosodás szikrája is visszatért belém; már reggel van, ami azt jelenti, hogy tegnap egész nap itt voltam, Harry házában.
 A feladó, aki még mindig, kitartóan hívott, maga John Perk volt. Az, aki felelős az én gondoskodásomról, egészen a nyár végéig. Hogy én mekkora egy idióta vagyok. Biztosan szétidegeskedhette magát.

 Hirtelen álltam fel, majd pördültem meg. Tanácstalanul meredtem, a még mindig ziháló négy srácra.
- John az... - hangom karcos búgásnak hallatszott csupán, nem volt biztos. És valamiféle tartás is lapult benne, amit még én magam sem értettem, nem hogy a srácok.
Mindannyian zavartan nézték a félelemtől eltorzult arcomat, szerintem félreértették az egészet.
- Zayn, vedd már fel! - Louis lihegő, szintén nem biztos hangja, erősen sarkallt arra, hogy válaszoljak a hívásra.
Bólintva sóhajtottam egyet, majd megnyomtam a zöld gombot. Nagyot nyelve megszólaltam:
- John?
- ZAYN JAWADD MALIK - kellemetlenül hunytam le szemeimet, mikor meghallottam mérges hangját. Az eddigi lágy, megnyugtató hang, most oly' annyira epés és szúró volt, hogy egészen a szívemig hatolt az. - VAN FOGALMAD RÓLA, HOGY MENNYIT IDEGESKEDTEM MIATTAD?! MÁR AZ ELSŐ NAPON ÍGY ELTŰNSZ, SE SZÓ, SE BESZÉD?! - Teljesen jogosnak gondoltam szavait. Annyira egy idióta vagyok. Miért felejtettem el ennyire őt? Elvégre neki kellett volna először - persze csak utánam - tudnia azt, hogy valószínűleg egész nap és éjjel elleszek.
 Ahogy felnéztem a srácokra, észrevettem, hogy mindegyikük egy pontot figyel a szobában, arcukat megacélozva. De tudtam, hogy hibásnak érzik magukat. Habár így, öten csak huszonnégy órát töltöttünk együtt; akkor úgy éreztem, mintha száz éve ismertem volna őket.
- Sajnálom... - suttogtam, hangom rekedtes volt, az elfojtott könnyektől, melyek mardosták szemeimet. Miért vagyok ennyire puhány?
 Hatalmas nagy sóhaj hallatszott a telefonban. Kiszáradt ajkaimon végignyaltam nyelvemmel; így vártam azt, hogy újra megszólaljon. Ez el is jött, egy perc néma csönd után.
- Figyelj, Zayn... Nem szólok a szüleidnek. Elfogadom; még tinédzser vagy, az egy nehéz korszak. Lázadsz, rendben van. - Tiltakozni akartam, de inkább befogtam. - Hibákat követsz el, hogy tanulhass belőlük; rendben van. Kiélvezed a hátralévő nyarat; rendben van. De soha, ismétlem SOHA ne csinálj ilyet többet! Tudod mekkora nagy szégyen lett volna az nekem, ha már az első nap elveszítelek?! A szüleid rám bíztak, Zayn! Az életed az én kezemben van, és ha kicsusszansz onnan, akkor az enyémnek is annyi. Kérlek, többet ilyet ne csinálj, oké? - Ajkaimat összeszorítva bólintottam, habár tudtam, hogy nem látja.
- Oké - nehezen, de válaszoltam. Egyfajta gumó zárta el a torkomat, nem beszélve a még mindig száraz számról.
Hihetetlenül szégyelltem magamat.
- Rendben, akkor bárhol is vagy, gyere haza. Majd itthon beszámolsz. - Hirtelen kezdett el égni az arcom, mikor visszagondoltam a nem régi eseményekre. Azt hiszem, azokat kihagyom a mesélésből.
- Oké - hangom ugyanúgy hallatszott.
- Hé, Zayn! - kis szünetet hagyott, majd folytatta, egy sóhajjal. - Sajnálom, nem akartam kiabálni.
 Egy apró mosoly szökött ajkaim szélére.
- Semmi baj - hangom még mindig ugyanolyan volt.

 Miután elköszöntünk, én csak előre meredve, tanácstalanul álldogáltam, remegő lábakkal, egy pontra szegezve pillantásomat. Ez addig tartott, míg meg nem éreztem magam körül két kart, végül a bal, a jobb oldalamról és hátam mögül is.
Ez volt az első csoportos ölelésünk. Nem is lehetett volna rá jobb alkalom.
 Nem tudtam ellenállni annak a pár könnycseppnek, mely akkor elhagyta szemeimet. Még mindig túl érzékeny vagyok, és talán örökké ilyen is leszek.