XO (one shot; Zouis)

 Ciao!

 Egy újabb one shot-tal érkeztem hozzátok, amely megint csak egy különleges. Bromance, Zouis one shot, és meg kell hogy mondjam; élveztem ezt megírni. Talán mert közel áll annak a főszereplőnek a szemszöge, az én koromhoz és szemléletemhez a világhoz; de élveztem. Bár itt megint csak fellép az a bökkenő, hogy én eddig minden írásomat élveztem megírni, de tök mindegy.

 Őszintén szólva meglepődtem! Egy(!) komment sem érkezett a For the oblivion c. történetem harmadik részéhez, se a másodikhoz; és az előző one shot-omhoz összesen egy, azaz egy komment érkezett. Ráadásképpen egy igen fontos dolgot kértem az előző one shot-om előszójában, de egyedül egy ember tette meg azt. Így sajnálom, de határozatlan ideig szünet áll be az Impossible love c. történetembe. Tényleg sajnálom annak, ki szereti azt a történetemet, de én tényleg nem vagyok az a fajta, aki könyörög a kommentekért, vagy ilyesmi; előző one shot-omnál kértem egyetlenegy dolgot, de egy ember tette meg azt-ahogy már említettem. 

Mindegy is, nem szeretném, ha azt hinnétek, most teljesen összetörtem, vagy ilyesmi; igaz, kicsit rosszul esik ez a dolog, de megértem. Nincs sok olvasóm, akkor kommentelőm miért is lenne?!

De tényleg mindegy; jó olvasást kívánok, a viszonylag hosszabb Zouis one shot-hot, remélem tetszeni fog! Enjoy.xxx

 Csak egy tizenöt éves, gimis srác voltam, ki imádott focizni és énekelni. Mindenem volt a sport, a zene ismeret kisajátítása, és minden héten háromszor jártam zongora -, illetve gitártanárhoz.
 Jó volt az életem.
Én, mint legidősebb férfi a testvéreim között, úgy éreztem; hogy így kerek a világ, hogy így világ, a világ; ahogy akkor, abban a pillanatban volt. Egyetlenegy fiú öcsém volt, ki akkor pár hónapja született, és aki elképesztően ennivaló volt, az ikertestvérével együtt; ki...hát igen...lány volt. A családban összesen - anya nélkül - öt lány van, anyával együtt hat. És ott vagyok én, a mostohaapámmal, és az akkor pár hónapja született kis öcsémmel. A családban lány hatalom volt, van és lesz mindig is; de úgy érzem így a jó. Így kerek az egész.
 Mert ki tudja.
Lehet, hogy akkor nem ilyen lettem volna, amilyen. És hogy milyen?
Meleg.
Meleg vagyok, és ez ellen nem tudtam, nem tudok, és nem fogok tudni tenni soha semmit sem. A családom megértő volt velem; elfogadta, az iskolában már annál inkább nem.

 Mikor bekerültem a középiskolába, nem akartam szétkürtölni a nemi identitásomat, de ezzel szemben nem is tagadtam a dolgot. Nem meglepő módon - nem beképzeltségből, vagy ilyesmi; de úgymond mindig is én voltam az úgynevezett "vicces srác", ki mindig viccelődött, nevetett, és nem durva módon ugratta a többieket, és ezért - a középiskolában is az iskolai ranglétra majdnem legtetején helyezkedtem el.
De sajnos emberi hiba, hogy nem vagyunk képesek elfogadni azt, ami, vagy aki más; egyszerűen nem akarunk kitűnni a tömegből, mi is "klón gyártmány" akarunk lenni; ki olyan, mint a többi, "normális" ember.
De kérdem én; van normális ember ebben a világban? Kétlem. Nincs.... Hát persze, hogy nincs.
 Mindenki őrült a maga módján, senki sem normális, vagy átlagos. És az, hogy én meleg vagyok; az nem különböztet meg senkitől, és semmitől; nem attól leszek különc, vagy más, mint a többi ember.
De természetesen... Ezt nem minden ember képes felfogni.
 Hogy fájt-e az, hogy mióta kitudódott rólam, hogy meleg vagyok; mindennap kigúnyoltak, néha megvertek, és elmondták mennyire egy semmirekellő fölösleg vagyok, aki jobb lenne, ha meghalna? Furcsa módon nem. Mert tudtam; nincs igazuk.
Persze gyengébb pillanataimban rosszul estek ezek, de aztán mindig összeszedtem magamat, és csak nevettem Rajtuk. Nevettem, hiszen nevetséges az, amit műveltek. Úgy tettek, mintha Ők maguk annyira nagy dolgot hajtottak volna végre, mintha annyira nagy emberek lettek volna, kiknek joga volt olyat mondani egy másik embernek, hogy "nyugodtan ölje meg csak magát, hiszen úgy lenne a legjobb mindenkinek". Ki az a mindenki? Ő, meg a többi, gonosz, szkeptikus, tévhitekkel és kritikákkal teli ember? Ugyan már!

 Azonban nem az emberi hülyeségekről szeretnék ódákat zengeni - mert higgyétek el; tudnék... nagyon is sokat -, hanem a történetemről. A történetemről, melyet senki sem ismert eddig, legfeljebb csak kívülállóként látta azt.
 Az egész akkor kezdődött, mikor bizony; ahogyan az első mondatomban említettem, tizenöt éves voltam. Akkor lettem a gimnáziumban tizedikes, és addigra már rég kitudódott nemi identitásom. Meglepő, vagy nem meglepő módon; már az első évem, első félévében kitudódott; de ahogy már említettem, nem zavart. Egyáltalán nem.
 És azt is megtudtam végül, hogy egy valaki mást sem az iskolában.

 Volt egy fiú az iskolában, a neve Zayn Malik volt. Ő olyan kedves és megértő volt velem szemben, hogy néha azt hittem, Ő is meleg, Ő is olyan, mint én. Nos... Mit mondhatnék róla?!
Csodáltam. Csodáltam, a nyugodtságát, a világhoz való viszonyát, a bölcsességét, Őt magát. Olyan gyönyörű volt. Igen, egy fiút gyönyörűnek neveztem, de okkal, hiszen Őt már gyönyörűnek lehet nevezni.
Mindenki oda-, meg vissza volt érte a suliban. Talán a férfias arccsontja, a pisze orra, a dús ajkai, a kis borostája, a fekete, selymesnek tűnő haja, melyet mindig is felzselézve hordott, és sokat foglalkozott vele; talán a kreol bőre, mely külsejét még gyönyörűbbé tette, a pár tetkó rajta, mellyel a világ ellen való lázadását mutatta, az izmos hasa, lába, vagy karja; talán a... kifejező, nagy aranybarna szemei tették Őt annyira ellenállhatatlanná; nem tudom. Azonban nekem tökéletes volt.
Igen, viszonzatlanul és teljesen beleszerettem; teljesen bele voltam zúgva, és talán azért nem vettem észre azt, hogy Zayn talán tudta. Rózsaszín ködbe úsztam, és nem vettem észre, ami előttem volt.
Mert Ő tudta. Tudta, már az első pillanattól fogva, mikor meglátott; hogy meleg vagyok. Azt is észrevette, hogy kezdek belezúgni, és mikor már azt is észlelte, hogy teljesen belehabarodtam, akkor mintha... bepánikolt volna.

Mikor tizedikes lettem, és tizenötödik életévemmel szemléltem a körülöttem lévő, zűrzavaros, kritikákban burkolózó világot, mely engem mintha kiakarna köpni magából, hogy csak a semmiben lebegjek, mint egy űrhajós az űrben; furcsa lettem. Talán a tini hormonoknak volt köszönhető; talán az egyre fokozódó vágy miatt Zayn iránt, de más lettem. Nem tudom megfogalmazni hogyan.
 Kevesebbet jártam el otthonról, sőt! Csak is Zayn-nel mentem bárhova is. Az összes barátomat ellöktem magamtól, kivéve Zayn-t; még a családomtól is kezdtem eltávolodni, de Őket szerencsére nem tudtam ellökni magamtól. Kevesebbet ettem, a tanulásban is mintha rontottam volna, és egyszerűen utáltam mindent és mindenkit.
A szerelmem egyre fokozódott Zayn Malik iránt, aki abban az évben lett tizenkettedikes, azaz Ő már tizennyolc éves volt. Talán ez miatt sem kellettem akkor neki - gondoltam akkor én.

 Szóval más lettem, de Zayn-be még mindig szerelmes voltam.
És én csak néztem, ahogyan Ő, mint az iskola ranglétra legtetején elhelyezkedő, menő "csávó", csajok tömkelegét szedi fel, majd hiteti el velük, hogy ők fontosak Zayn Malik-nak; a gyönyörű, macsó és bölcs fiúnak. De persze nem így volt. Hülyítette azokat a lányokat, de ezt persze csak a gimis éveinek, utolsó szakaszán kezdte el. Ahogyan említettem már; bepánikolt. Bepánikolt, mert tudta, érezte, hogy én szerelmes vagyok belé.
 Ezzel szemben nem hanyagolt. Minden délután, suli után, és hétvégéken is együtt voltunk; többnyire az Ő, saját házában. Igen, volt már egy saját háza, mely annyira tetszett nekem, hogy oda is akartam költözni. De Ő csak legyintve annyit mondott; "áh, dehogy akarsz". Nem értettem miért mondja, hiszen annyira királynak tartottam ott mindent. A családjának nem volt soha gondja pénz terén, de Ő nem fogadta el a szülei egész pénzét, hanem csak annak a negyedét, és a többit maga kereste meg. Emlékszem, mennyit gürizett, csak hogy legyen egy ilyen, menő és macsós háza. Volt benne zongora - ez fogott meg legelőször -, nagy tévé, bőr kanapé, nagy francia ágy - itt kicsit beindult a fantáziám, de... hát.... tudtam uralkodni magamon -, a nagy hűtőjében mindig volt sör, és abból mindig kaptam is. Napokig sorolhatnám mi tetszett annyira abban a házban; de ha egyetlenegy okot kéne mondanom a miértjére, az ez lenne: Mert ott lakik Ő. Ő, Zayn Malik, az, akibe teljesen belehabarodtam, kinek a finom, férfias illata belengte az egész házat. Imádtam az illatát, amit pirulva meg is mondtam Neki, azonban Ő csak mosolygott, és azt mondta: "én pedig a Tiédet". És olyan mélyrehatóan nézett a kifejező szemeivel, hogy még jobban elvörösödtem.

 Szóval úgy éreztem, így jó nekem, ahogy van. A majdnem-magányosság, és a csodálat Zayn Malik iránt. Tudtam; nincs esélyem Ő nála, és azt is tudtam, hogy egy hülye vagyok, hogy így tönkreteszem magamat, hogy mindenkit ellökök magamtól, kivéve Őt. De úgy éreztem, nekem így okés.

 Egyik nap Zayn elhívott egy házi buliba. Ódzkodtam az ajánlatától; hiszen nem volt se kedvem, se erőm, és gyomrom az ilyenhez; ráadásul nézni, ahogyan Zayn egymás után szedi fel a csajokat sem volt valami kecsegtető ajánlat. De aztán tudjátok mi történt? Bevetette a kutyaszemeket. És olyankor még kívánatosabb, még aranyosabb és jóképűbb, és a francba is... Akkor majdnem megcsókoltam. Annyiszor álmodtam Vele, és annyi félét, hogy egyre jobban kezdtem elveszíteni az eszemet.
 Kikészített.
És tényleg, komolyan azt hittem, hogy hanyagolni fog egy kis idő után a bulin, hiszen mégis csak fiatalabb voltam nála, ráadásul FIÚ, úgyhogy kizártnak tartottam a rám irányuló figyelmét abban a házi buliban. Azonban máshogy történt. Egész végig mellettem volt. Ahogy többet ivott, úgy kezdett egyre jobban rám mászni, és olyanokat mondani nekem, amitől fülig vörösödtem. Akkor este jöttem rá arra, hogy Ő mindvégig tudta azt, hogy én meleg vagyok, és hogy kezdek, illetve már bele vagyok zúgva, amitől elég mérges lettem.
 Rögtön felpattantam mellőle; a bordó és puha kanapéról, melyen nemcsak mi ültünk, azonban csak mi beszélgettünk ott. Kiszaladtam a szobából, egyenesen egy üres fürdőbe, ott bezárkóztam; és addig mostam hideg vízzel az arcomat, míg úgy éreztem, már fáj az. Aztán leültem az ottani kád szélére, és az arcomat a tenyerem közé temettem; úgy kezdtem el, kicsit sem férfiasan sírni. Bőgtem, mint egy kislány; úgy éreztem kihasználtak és hülyére vettek.

Ezután a buli után több hétig kerültem Őt, de bár ne tettem volna! Úgy kihasználtam volna azt, hogy együtt lehetünk, ha még barátilag is, de valahogy együtt tudjuk tölteni a szabad - vagy éppen nem szabad - időnket.
 Egyik reggel úgy keltem fel, hogy Zayn úgy hiányzik nekem, mint még soha, úgy éreztem, ha akkor, azon nyomban nem ölelhetem meg, akkor belehalok.
És nem vagyok éppen egy normális srác - ahogy már említettem -, elég különc vagyok, és nem a nemi identitásomnak köszönhetően. Hogy miért? Elég annyit mondanom, hogy ekkor, aznap reggel - mely egy szombati reggelre esett - felöltöztem, eléggé kicsíptem magamat, még a kedvenc, egyik általam használt kölnijét is magamra fújtam; hajamat úgy állítottam be, ahogyan Ő mindig is szerette, és a szokásos, buggyos cuccok helyett, egy igazán az Ő stílusfajtájú ruhákat vettem fel. Gondolkoztam rajta, hogy viszem a kedvenc videójátékát, és ha kibékültünk, akkor kihívom egy párbajra, de meggondoltam magamat, és úgy voltam vele, hogy inkább csak magamat viszem.
 Így elmentem hozzá. Mikor csöngettem, többször meg kellett ismételnem azt, mert senki sem akart ajtót nyitni. Már vagy ötödszörre hangzott fel a kellemes hangvételű és dallamú csengő; mikor végre ajtót nyitott. És... nem volt valami fényes állapotban. Szét volt esve. Egyenesen szét volt hullva; nagyon borostás volt, haja csak úgy lógott a fején, csak egy nyúzott melegítőnadrágot, fehér trikót és egy bordó fürdőköpenyt hordott, a szaga sem volt éppen egy rózsa illat, és a szeme... Mikor belepillantottam a szemébe, elveszett az a csillogás, mely mindig is ott volt. Az a pajkosság, az a rossz fiússág... Azonban mikor rám pillantott, és felfogta hogy én vagyok az; Louis Tomlinson, akkor mintha megcsillant volna valami a szemében. Azóta sem tudom mi volt az, de nem is volt nagyon időm gondolkodni rajta.
 Mert ekkor berántott, kulcsra zárta az ajtót, és nekiszorított a falnak. Azt hittem meg akar ütni, vagy ilyesmi, ezért szorosan lehunytam a szemeimet, és vártam már azokat a fájdalmas ütéseket, de ekkor meglepő dolgot tett.
 Nem, nem csókolt meg - sajnos.
Hanem megölelt.
Szoros, olyan ragaszkodó ölelés volt; olyan melyben az ember szívesen részt vesz. Nem törődtem a szagával; én is erősen öleltem vissza, és arcomat a vállába fúrtam. Ahogy mindig is. Ő a nyakam hajlatába pihentette arcát, és éreztem, ahogyan mélyen bele-beleszippant az illatomba, és többször is megremeg erre. Ezt nem értettem, de mosolyogtam rajta.
- Louis - rekedtesen szólalt meg, de nem távolodott el tőlem; nem nézett az arcomra, csak még szorosabban ölelt magához, mintha soha nem akarna elengedni. Úgy tűnt, csak ennyit akar mondani nekem, azonban hosszú idő után újra megszólalt:
- Sajnálom.

És ekkor boldog voltam. Boldog; mert tudtam innen már csak felfele vezet az út, azon az élet nevezetű hullámvasúton.
 Mert ekkor tudjátok mi történt? Miután lezuhanyzott, és evett velem egy kiadós reggelit, melyet én készítettem el - imádta a főztömet -, és az Ő videójátékaival lejátszottunk vagy... három órát; megint csak meglepő dolgot tett.
Éppen nagyban koncentráltam a játékra, már az autómmal beelőztem Zayn-t, a célvonal előtt voltam; de még mielőtt a célvonalhoz érkeztem volna; a kreol bőrű gyönyörűség a jobb oldalamon kikapta a konzolt a kezemből. Az övében már nem volt benne, ami megmagyarázta azt, hogy miért nem csinált semmit az Ő autója. Beleült az ölembe, és szorosan nekem feszült; karjait nyakam köré csavarta, ajkai vészesen közel voltak az én ajkaimhoz. Pupillája olyan tág lett, hogy az a gyönyörű, aranybarna színt az íriszében alig lehetett látni. Zihált, és én is ziháltam.
Majd ekkor mindkét tenyerét arcom két oldalára helyezte, úgy tapadt rá ajkaimra. És csak faltuk egymást. Faltuk egymást addig, míg ki nem fogytunk a levegőből.

***

 Kedves Louis!

Elképzelni sem tudod, hogy milyen nehéz ott hagyni Téged; de muszáj főiskolára mennem. Tudod, ez az élet rendje, a legtöbb embernél. Általános iskola, majd gimnázium, és végül a főiskola.
 Mit is írhatnék... Nem szeretnék oldalakat írogatni arról, hogy mennyire fogsz hiányozni, vagy hogy mennyire szeretlek. Nem! Helyette elmondok Neked egy olyan titkot, amit senki sem tudott rólam SOHA.
 Meleg voltam, vagyok és leszek mindig is. Mikor megismertük egymást, addigra már rég  meleg voltam. Az amit láttál, hogy "lefekszek" annyi lánnyal a suliban, és kihasználom őket, az csak álca volt. Nem akartam, hogy tudják a nemi identitásomat, szégyelltem. És, amikor megismertelek Téged... Téged, aki oly' csodálatra méltó, őszinte, kedves, bölcs... Bocsánat, megint csak oldalakat tudnék írni a jó tulajdonságaidról, ezért ezt most nem folytatom tovább. A lényeg, hogy mikor megismertelek Téged, és azt, hogy mennyire is nem szégyenled azt, aki vagy; elkezdtem rád felnézni. Igen, felnéztem rád, és sokszor azt kívántam; bár én is olyan csodálatos lennék, mint Te. És egy idő után jöttem rá csak, hogy ez az érzés, mely az irántad való rajongásomnak hittem; az nem, aminek hittem. Mert egyáltalán nem az volt. Beléd voltam zúgva, és a francba is... Még mindig teljesen beléd vagyok habarodva. Tudnod kell, hogy ezt nem könnyű leírnom; hiszen tudod, hogy nem vagyok egy olyan ember, ki könnyen beszél, ez esetben ír az érzéseiről. 
 A lényeg, hogy szerettelek. Mindig is szerettelek, és mindig is szeretni foglak. Ne aggódj, nemsokára újra látjuk egymást, és telefonon majd nagy számlát csinálunk.
 Sajnálom, muszáj volt ezt a levelet megírnom Neked, nem bírtam ki.

xoxo: Zayn

Ui.: Remélem, mikor meglátogatsz, az a nagyon feszülős fekete farmer lesz rajtad, amelyben az imádott, kerek feneked annyira jól kivehető. Szeretlek!