Truths of the life (one shot; Nouis)

 Bonjour!

 Hát sziasztok.

Nem tudnám megfogalmazni, hogy a pénteki ballagásom milyen volt...Talán azzal a szóval tudnám leírni, hogy 'furcsa'. Furcsa volt, mert azzal szemben, hogy valószínűleg nekem volt a legrosszabb osztályom az iskolában - vagy talán az egész országban -, mégis valamennyi hiányérzetem támadt. Nem olyan volt a ballagás, mint ahogy mindig is elképzeltem; nem sírtam, nem voltak hosszú búcsúzkodások, és ígéretek. 

Örültem, hogy egyes embereket már soha nem fogok látni, azonban egy pár ember igazán hiányozni fog. Úgy összességében hiányozni fog az egész osztály, és nagyon furcsa lesz jövőre egy másik iskolában, idegenek között.

Azonban biztosan nem mennék újra vissza közéjük; így jó, ahogy van. 

 Szóval ma hoztam egy újabb one shot-ot; és kitaláljátok, hogy milyen ez is? Bizony, megint egy különlegessel érkeztem, egy bromance-szel, azon belül is Nouis-szal.

Ezt is jó volt megírni; jó volt a gondolataimat, és érzéseimet beleírni.(Habár sokszor szoktam ezt.)

Szeretnélek figyelmeztetni Titeket, hogy egy szomorkás one shot-ot hoztam, a szokásostól eltérően nem happy end végűt, vagy egyáltalán boldogat.

Nos, fogadjátok szeretettel.

 És ezúton ezzel is szeretnék Nektek boldog, élményekkel teli nyarat kívánni; végre szabadság!:D :) 

Jó olvasást kívánok, enjoy.xxx

Ui.: Köszönöm a plusz egy feliratkozót, és a sok oldal megjelenítést!

 Az egész egy kész vicc volt. Egy nagy röhej, melyet csak a végén tudtam lekövetkeztetni; hisz' egész idő alatt csak hülyítve voltam, rózsaszín ködbe úsztam, és vak voltam a szerelemtől.
 Nos, igen. A szerelemtől.
 Soha nem voltam az "első-látásra-szerelem" híve, sőt, nem is nagyon hittem ilyenben. Az emberek körülöttem vagy ezt, vagy azt állították; és én inkább maradtam a semleges, biztonságos oldalon. Az egyik fél azt állította, hogy egyáltalán nem létezik ilyen fajta szerelem, olyanok csak a filmekben léteznek, melyek ugyebár kitalált történetek, és hogy a szerelmet mindenképpen a megismerkedés előzi meg, azaz az emberek először mélyebben megismerik a másikat, és csak aztán esnek szerelembe. A másik fél pedig azt állította, hogy ne higgyek az ellenkező félnek; igenis létezik az az első-látásra-szerelem, az az igazán bizsergető, mély szerelem; melynek nem feltétlenül kell megismerkedésnek megelőznie.
 Bizonytalan voltam.
Mikor a tinédzser éveim közepén jártam, az igazságok csak úgy, minden előzmény nélkül hullottak rám, hogy vállaimat nyomják. És hogy milyen igazságok?
 Az élet igazságai.
Azok, melyek bár fájóak, mégis igazak. Kezdve azzal, hogy nem létezik Mikulás, se Húsvéti Nyúl, se Fogtündér, se semmilyen varázslatos, földöntúli élőlény; majd folytatva azzal, hogy igaz barátság talán soha nem is létezett senkinél, és talán nem is fog; míg végül idáig jutottam. A szerelemig. Jobban mondva..."Szerelemig." Arról a szerelemről, vagy "szerelemről" beszélek, mely igaznak, bizsergetőnek, mélynek és mámornak tűnik, mégis végül kiderül... Kiderül, hogy nem az. Hogy mindvégig csak álltattak, hogy mindvégig csak átvertek Téged, és Te... Te hiába szerettél istentelenül, hihetetlenül, már-már kiábrándítóan; ha a másik fél, a partnered nem ugyanezt érezte. Hogy mindvégig csak nyűg voltál neki, és szinte örömmel szakított Veled, szinte röhögve.
 Fájt. Hihetetlenül fájt. Elviselhetetlen volt a fájdalom, melyet életemben először éreztem.
A padlón voltam. Sőt! Az engem tartó padló is kezdett már megszűnni alattam, hogy csak zuhanjak és zuhanjak a semmibe.
 Azonban ezt nem mutattam.
Akárhányszor anyám, nevelőapám és húgaim aggódva vizslattak, vagy aggódva kérdezősködtek hogy létem felől; mindig csak egy hamis mosollyal annyit mondtam, hogy "Jól vagyok". Jól vagyok. Milyen egy értelmetlen, semmirekellő mondat. Mikor az emberek ezt mondják, soha nem úgy gondolják, mégis ezt mondják. Még én is. Hogy miért? Ez egyszerű.
Nem kellett nekem a sajnálat, nem kellett nekem az emberek sajnálata. Igazán, tényleg igazán fájt a dolog, és nem, egyáltalán nem voltam jól; de nem akartam, hogy ezt lássák rajtam az emberek. Még a szeretteim se, akik tudom, tudom nagyon jól, hogy segítettek volna. Viszont nem akartam, hogy úgy higgyék, engem egy ilyen seggfej, bunkó ember a padlóra tud küldeni, aki ráadásul meg se becsült engem, és mindvégig hitegetett. De a francba is... Mégis szerettem azt a bunkó, seggfej parasztot, ki igen is padlóra tudott küldeni! Azonban azt csak a szobám négy falán belül volt tudható, azokon kívül senki sem tudta, főleg nem sejtette.
 Most igazán jól jött a színészi tehetségem, melyet egész idáig lelkesen fejlesztettem. Ki gondolta volna, hogy ilyen helyzetben kell használnom? Senki, senki sem. Főleg nem én.

 Az egész még tavaly, a karácsony után pár nappal kezdődött. Furcsa módon én pontosan december 24-én, a karácsony első napján születtem, akkor volt a szülinapom. Ilyenkor természetesen a családdal vagyok, hiszen ettől függetlenül karácsony van, a szeretet ünnepe, és kikkel nem, ha a családommal töltöm azt?! Ekkor mindig csak magát az ünnepet szoktuk megünnepelni, és pár nappal utána volt jellemző az, hogy egy szülinapi partit csaptak nekem. Azokon a partikon általában közeli rokonok, barátok jöttek mindig el, viszont most, hogy végre tizenhat lettem- melyet anyám bűvös számnak gondolt, a majdnem felnőttségnek, és már majdnem teljesen önállóságnak- családom úgy gondolta, hogy a mi, saját házunkban "csaphatok egy partit, és elhívhatom minden kis barátomat"-anya szavaival élve. Szüleim megígérték, hogy Ők, se testvéreim nem fognak zavarni engem azon a napon, az egész ház az enyém lehet, és ennek értelmében a bulim előtti napon, este, odaadták az ajándékaimat. Húgaim hozták a szokásos aranyos, ennivaló, cuki arcukat, melyeket igazán imádok, nem szeretem mikor hisztiznek. Szüleim pedig igazán különleges ajándékokat adtak, de ami legjobban megfogott közülük az az új, kedvenc autóm volt; a fekete színű Range Rover. Hónapokkal ezelőtt néztem ki a kicsikét egy autókereskedőnél, és ott, azonnal beleestem. De túl drágának bizonyult, így lemondtam róla, és maradtam nevelőapám régi, kissé már összeroncsolódott kocsijánál, melyet azért mégis csak szerettem; de közel sem annyira, mint Sarah-t. Sarah az akkori új kocsim volt.
 Nagyon hálás voltam a szüleimnek, náluk jobbat nem is tudtam volna elképzelni magamnak, igazán szerencsésnek bizonyulok, hogy ilyen odaadó, kedves szüleim vannak.

 Szóval igazán lelkesen és örömmel álltam a másnapi buli elé, és az embereket szívélyesen fogadtam a nagy házunkba, mely partizásra nagyon is alkalmas hely. Anya, a szüleitől, azaz az én nagyszüleimtől örökölte ezt a házat, mikor Ők úgy döntöttek, hogy a pár órányira - kocsival - elhelyezkedő Idősek Otthonába költöznek. Persze anya tiszteletben tartotta döntésüket, és hálásan fogadta ezt a nagy házat, mely attól a naptól kezdve az Övé volt, később az én igazi apámé is, majd én is bejöttem a képbe, pár év múlva az igazi apám kilépett a képből, és a házból is; majd hirtelen a nevelőapámmal együtt, a húgaim is csatlakoztak a ház köreihez.
 Imádtam ezt a házat, olyan régies hangulata volt, és én szeretem a régies dolgokat. Igaz, már frissebbnek, és újabbnak tűnik; de ez azért van, mert szüleim folyamatosan újítanak, finomítanak valamit rajta.
 Őszintén reméltem, hogy én nem fogok nagy kárt okozni ebben a házban. Hiszen egy nagy buli károkkal is jár; de akkor, a parti kezdetén ez egyáltalán nem izgatott.
 Én, mint házi gazda - és az iskolánk majdnem a ranglétra legtetején elhelyezkedő srác - igazán nyitott voltam és önfeledt, ami persze az embereket nem lepte meg. Hiszen akkoriban mindig is az a bizonyos "vicces srác" voltam, ki mindenkit megnevettetett, még ha bús is volt; ki a jelenlétével növelte a hangulatot, a sugárzó kisugárzásomnak köszönhetően. Szinte lubickoltam az emberek figyelmében aznap is.
 Nem különösebben érdekelt a tánchiányos tudásom aznap este; úgy táncoltam, mint még soha. Nyitott voltam, mint valaha, energikusabb, mint valaha. Hisz' miért is lettem volna boldogtalan, vagy mélabús? Igazán jó életem volt, boldog voltam. A szülinapi bulim pedig igazán jó kikapcsolódásnak ígérkezett, és ünneplésnek.

Izzadtan és már csapzottan szálltam le a nappalink egyik nagy asztaláról, hol én és még pár ember táncoltunk a dübörgő zenére. Főleg lányok legyeskedtek körülöttem, és nekik az a bizonyos tánchiányos-táncom is bejött; ezt onnan gondolom, hogy sokszor a buli alatt, szinte már kéjesen suttogták a fülembe, hogy milyen szexi vagyok, vagy hogy dögös. De ezek a lányok persze csak a merészebbek voltak; és hogy őszinte legyek, nem nagyon fogtak meg. Aznap este nem is volt a listámon a csajozás, akkor csak a szülinapomat akartam megünnepelni, és természetesen a hétköznapokból kizökkenni.
 Szóval igazán izzadtan és csapzottan mentem be a konyhánk ajtaján, hogy igyak egy kis... piát. Vagy vizet... Ne-hem. Piát.
 Nem zavartattam magamat, a hűtőnkből kivettem egy hideg sört, és nem nagyon érdekelt a már majdnem szexelő pár a pultnál, vagy a két csókolózó lány az ajtó mellett. Már kezdtem igazán becsiccsenteni, az elmém kezdett egyre homályosabb lenni, de még tisztában voltam azzal, hogy mi folyik körülöttem.
Miután egy óriási kortyot ittam a hideg, finom sörből; határozott léptekkel mentem vissza a nappaliba; azonban most egy üres helyre ültem le az egyik, barna kanapénkon. Csak kortyolgattam a sörömet, miközben elgondolkozva meredtem a rengetek részeg iskola társaimra; és olyan gondolatok cikáztak a fejemben, hogy vajon mit szeretnek bennem annyira ezek az emberek. Mi olyan különleges bennem, azon kívül, hogy vicces vagyok. Valószínűleg semmi. Biztosan nem tudnának semmit  mondani, hiszen az itt jelenlévők közül egy sem volt a barátom, talán csak haverom. Olyanok, kik biztosan otthagynának a szarban, ha úgy adódna a helyzet és az idő.
 Gondolataimból egy kék szempár húzott ki, mely mintha pofon vágott volna.
Egy szőkés-barna hajú, körülbelül velem egy idős fiú, fehér, egyszerű trikóban, és fekete farmerben meredt rám, a velem szemben lévő kanapéról. A két kanapé között lévő helyen emberek tömkelege táncolt, vagy csak ment át, a két kanapén is sokan voltak rajtunk kívül; de ekkor...Ekkor hirtelen mintha senki sem lett volna itt, ebben a házban. Hirtelen mintha lelassult volna az idő és az emberek; csak meredtem arra a fiúra. Ő is csak fesztelenül nézett engem, folyamatosan; majd mintha egy lassított felvételben lennék, minden mintha sokkal lassabban történt volna; az is, ahogyan az a srác felém lépked, majd szorosan, hozzám közel; leül. Majd mikor megszólalt, akkor tértem vissza a valóságba, és minden újra ugyanolyan tempóban folytatódott, mint eddig is volt.
 Zavartan néztem körül, zihálva, és nagyot nyelve néztem vissza a mellettem ülő srác szemébe, majd hebegve és hangosan - az üvöltő zene miatt - visszakérdeztem:
- Bocsi, mit mondtál? - pajkos mosolyt villantott, mellyel engem meglepve lehengerelt.
 Tetszett ez a fiú, és őszintén megmondom; vágytam is rá, vágytam a belőle irányuló új, ismeretlen világra.
- Csak annyit mondtam, hogy nem értem mit csinál itt, egy ilyen dögös, szexi, jóképű, ellenállhatatlan pasi, mint te, egyesegyedül, a nappalija kanapéján; ráadásul a szülinapi buliján - megint csak megleptem magamat, hiszen elpirultam. Elpirultam, mint egy paradicsom, és nagyon reméltem, hogy a homályos helyiségben ezt nem vette észre ez a srác.
 Nem vette lassabbra a "figurát" később sem, egész este velem volt, és zavarba hozott. A nevét igen különlegesnek ítéltem meg; Niall Horan. Tetszett, már akkor kezdtem beleesni egy fiúba, kit soha nem láttam még a suliban. Furcsa, de betudtam annak, hogy biztosan az iskolában valaki elhívta ide, vagy hogy eddig csak elkerültük egymást... valahogyan.
 Táncoltunk, nyitottan, részegülten, önfeledten, szenvedélyesen, egymáshoz simulva. Senki nem ítélt el minket, az azonos nemünk miatt, hiszen a bulikon ez megszokott látvány volt mindig is. Rajtunk kívül még volt jó pár fiú, kik egy másik fiúval...táncoltak. Ha azt táncnak lehetett nevezni. Inkább már nyilvános szexnek.
Mi azért nem mentünk el olyan messzire; kivéve a buli végén. Az emberek kezdtek már elmenni, vagy a ház valamelyik szegletén kidőlni; míg Mi csak táncoltunk. Táncoltunk addig, míg Mi voltunk az egyetlen olyan páros, ki fennmaradt, nem dőlt ki, és táncolt, a nappali közepén, a még mindig dübörgő zenére.
 De aztán egyszer csak Niall leállított, és derekamnál fogva magához húzott. Nem lacafacázott; rögtön ajkaimnak esett, amit szívélyesen viszonoztam; habár kicsit megszeppenve fogadtam azt; sikerült olyan szenvedélyesen viszonoznom, ahogyan Ő kezdte. És...Bármennyire is helytelennek, elfogadhatatlannak, vagy furcsának, nem normálisnak, vagy bármi másnak tűnik; ott, a sok kidőlt emberrel teli nappaliban, a még mindig dübörgő zenére...megtörtént. Megtörtént már aznap éjszaka a szex közöttünk, mely nem hazudok, ha azt mondom, hogy isteni volt és mámorító. A Mennyországban éreztem magamat, bármennyire is mocskos volt maga a helyzet, az időpont, és én magam is. Niall csodásan csinált mindent, és mind a mai napig nem bánom, hogy lefeküdtem Vele... Azt már mindjárt jobban, hogy ebbe az egészbe többet képzeltem bele.

 Miután véget ért a téli szünet, és elkezdődött újra az iskola, mindjárt Niall-be botlottam, így akkorra már biztos voltam benne, hogy eddig elkerültük valahogyan egymást.
Igazán jól alakultak a dolgok, Niall elhitette velem, hogy Neki is sokat jelentett az az éjszaka, és igen... Elkezdtünk járni.
Megfogalmazni nem lehet mennyire szerettem, és mennyit harcoltam azért, hogy mind a családom, mind a suliban lévő emberek, és mind én el tudjam fogadni azt a tényt, hogy valószínűleg biszex vagyok. Az emberek nagyon kritikusak és ítélkezőek - tanultam meg abban az időben.
Úgy tűnt, mintha Niall is küzdött volna kapcsolatunkért, míg egy nap... Míg egy nap mindenre fény derült.
 Már év vége felé közeledtünk; május közepe volt. Boldogan siettem Niall-ék házához, már igazán vágytam forró csókjára, és forró testére. Péntek este volt, igazán hosszú hetet tudtam le magam mögött; elképesztően sok dolgozatot, röpdolgozatot, és felelést éltem át azon a héten, így még csak találkozni se nagyon tudtam Niall-el. Családom, vagyis inkább csak a szüleim, pedig azzal zaklattak engem, amit még akkor, addig a napig igazságtalannak, jogtalannak, és hülyeségnek gondoltam.
 Még pedig azt, hogy Niall csak hülyít engem, hogy csak szédít, és átver; hogy nem is szeret igazán.
Fel voltam háborodva az igen súlyos vád miatt; és akaratlanul is, de családommal összevesztem, még a húgaimmal is, habár Ők csak kedvesen játszani, vagy beszélgetni akartak velem, én mégis ingerülten elküldtem Őket; hiszen mérges voltam szüleimre e vád miatt.
Őszintén; bántam tetteimet és szavaimat; de akkor csak is egy valakire tudtam koncentrálni. Még pedig Niall Horan-re.
 Arra a fiúra, kibe teljesen belehabarodtam. Arra a fiúra, kit egy hidrogén-szőke hajú, tipikus cicababával találtam meg, hemperegni abban a francia ágyban, melyben azelőtt egy héttel Mi szerelmeskedtünk...Vagyis az Neki csak szimpla szex volt.
 Teljesen le voltam fagyva a látványtól, és az fájt a legjobban, hogy Niall még csak nem is magyarázkodott. Csak egy vigyorral a képén rám nézett, és azt mondta:
- Megtennéd, hogy nem zavarsz minket? Éppen egy igen fontos valami közepén tartunk - nem hittem a füleimnek.
 Könnyeim akaratlanul folytak ki szemeimből, és homályosították el látásomat; és tisztán hallottam, ahogyan a szívem a fájdalomtól kettétörik. Jobban mondva, darabokra hull. Apró, kizárólag  mikroszkóppal észrevehető darabokra. Azt hittem, hogy az csak egy rossz álom; a rémálmaim legrosszabbika.
 De nem az volt.

 Utána kerültem Niall-t, és szinte zombiként éltem napjaimat. Nem voltam többé boldog, nyitott, önfeledt, vagy az a bizonyos "vicces fiú". Már csak egy olyan valaki voltam, ki szelleme volt, régi önmagának.
 Fájt. Hihetetlenül fájt.

***

*Két év múlva*

- Kérlek, hallgass meg! Nagyon szépen kérlek... - hangja elhalt volt, a nagy hangzavarba annyira észrevehetetlen, hogy bizonyára rajtam kívül senki sem hallotta volna meg.
 De én igen. Mert valamikor szerettem, és habár Ő álltatott, és nem szeretett; mégis kiismertem minden mozdulatát, hangulatát, hangját. Ez a hangja az a bizonyos hang volt, mikor már csak utoljára próbálkozik, és nincs több lelki ereje.
 Egy forgalmas kereszteződés mellett álldogáltunk, az eső zuhogott, a szél erősen fújt; és mégis a fejemben csend volt, egyedül Niall hangját hallottam ott.
- Ugyan miért? Niall, neked fogalmad sincs róla, mennyire tönkretettél, és az, hogy... - nem hagyta, hogy befejezzem, közbeszólt.
- Louis, tudom, értem, tisztában vagyok vele, hogy mennyire, de mennyire tönkretettelek! És nem győzök elégszer bocsánatot kérni az idiótaságom miatt, amiért nem becsültelek meg! - kétségbeesetten, szinte már könyörgött nekem.
 Ruhája és haja csurom víz volt, ahogyan nekem is. Szívem hevesen zakatolt, a méreg lassan, de biztosan kezdett elteríteni.
- Nem, Niall. Fogalmad sincs róla - nem emeltem fel a hangomat, csak csalódottan megráztam a fejemet, és neki háttal fordulva, megfordultam a tengelyem körül, és egyáltalán nem sietve haza felé kezdtem lépkedni.

 Nem jött utánam. Nem ordított utánam, mint ahogyan ekkor a filmek végén szokott lenni. Nem ragadta meg a karomat, és csókolt meg, mint ahogyan szoktak végződni a filmek, happy end-del a végén.
 Nem így történt.
Csak hazasétáltam, bezárkóztam a szobámba, és fulladozva sírtam, a szobám padlóján.

Három év kellett hozzá, hogy megtanuljam az élet ennek a leckéjét; a nem boldog szerelmét, mely igazából nem is volt igazán szerelem. Megtanultam, hogy az életben történnek olyan dolgok, melyek, mint ez; pofán csapnak, széttörik a szíved, és a padlóra küldenek.
Azonban mindezek ellenére hálás voltam Niall-nek, hogy megmutatta milyen igazán szerelmesnek lenni; és hogy azzal, hogy összetörte a szívem, erősebbé tett. Csak köszönni tudtam azt, hogy megmutatta; az élet nem habos torta, főleg nem a szerelem.

Szóval, hogy létezik első látásra szerelem? Bizonyára.
 Csak nem nekem.