What a day! (one shot; Niall)

 Hy!:))

Újra jelentkezem, egy újabb one shot-tal, ami Niall-ös. Szimpla négy oldal lett. Ezzel már jobban meg vagyok elégedve, mint az előzővel. Igazán érzelmes lett.:) Remélem tetszeni fog és jól esne, ha egy kis komit is hagynátok magatok után!:D :) Enjoy.xxx

Ui.: Már készül az első, hosszú történetem, amely talán mondható regénynek. Még kell jó pár nap, míg kész lesz teljesen, de már haladok.:)

 Sóhajtva léptem be a kávézó ajtaján.
Minden reggel egy úgymond 'Isten háta mögötti' kávézóban szoktam meginni, reggeli forrócsokimat. Szeretem a csendet, a nyugalmat; főleg reggelente, ami ebben a kávézóban mindig megvan. London keleti felén található meg, egy lakóház mögött. Semmi baj nincs vele, igazán szép kis hely; nem mondanám lepukkantnak. Nem is értem, hogy miért nem szeretik annyira; hiszen még az enni-, innivalók is finomak itt.
Néha-néha felbukkannak itt emberek, de java részt egyedül szoktam a kávézó legeldugottabb részében üldögélni. Szeretem ezt a helyet, tényleg. Munka előtt meg jól esik a nyugalom és a csend, hiszen egy elég hangos munkahelyen dolgozok; egy építész cégnél, ami valljuk be, elég egy zajos hely.

 Mint minden hétköznap reggel; most is a kávézó pultjához mentem, rendelésemért. Miután megvettem a szokásos forrócsokit, elindultam a szokásos helyemre.
 Már csak pár méter választott el a "helyemtől", mikor hirtelen megtorpantam, persze - és remélhetőleg - nem feltűnően. És hogy miért? Mert valaki ott ült, amely még soha nem fordult elő.

Egy elég fura alaknak mondható ember ült ott; tiszta feketében volt, a fekete pulcsijának kapucnija pedig eltakarta haját. Fekete és nagy napszemüveget viselt - tél végén? -, amely majdnem az egész arcát eltakarta. Érdekes egy ember, mit ne mondjak.

 Sóhajtva ültem le az előtte lévő asztalhoz. Az az asztal, amelyen ültem és az amelyen az a fura alak ült; a kávézó ablakára nézett. Már kezdett feljönni a nap, így egy kis fény szaladt be a kávézó ablakán.
 Egy újabb sóhajtást követően, elővettem mappámat, hogy a főnökömnek - aki történetesen egy igazi és népszerű építész - a papírjait átnézzem még egyszer, hátha valamit tegnap elnéztem. Az asszisztense vagyok és én gondoskodok arról, hogy minden cég és ember felkérése eljusson hozzá. Időpontok szerint kell rendszerezni és a felkérések nehézségével... Meg persze ott van a hiúság és az önzőség is, ami alatt azt értem; hogy a híresebb embereket, illetve cégeket nagyobb előnyben részesíti. Nem díjazom ezt, hiszen a híres emberek is olyanok, mint mi, az átlag emberek, de ez a dolgom, a munkám és a fizetésem is elég jó; így igazán nem szabadna panaszkodnom.

Miközben átolvasgattam a papírokat, a forrócsokimat kortyolgattam. Igazán beleéltem magamat a papírok közé, így mikor egy hang félbeszakított, igazán megijedtem.
- Öhm... Szia - egy félénk hangot hallottam meg, jobboldalamról, mire feltekintettem a papírok közül és ránéztem.
Az a fura alak szólt hozzám, ki elfoglalta a helyemet. Érdeklődve, kissé kíváncsian és fáradtan meredtem rá; várva arra, hogy beszéljen... De persze még előtte köszöntem is.
- Öhm, igazán nem szeretnék zavarni... De leülhetek ide? Csak kéne egy kis társaság - vállat vonva vette le napszemüvegét és húzta le kapucniját; mire nem kicsit lepődtem meg. Akkor azért volt kivehető a hangjában az az összetéveszthetetlen ír akcentussal ellátott hang!
 Nem kicsit voltam meglepett, és ezt látta Ő is, mire hamiskás mosolyra húzta száját.
- Te is...khmm..Rajongó vagy? Vagy... - kis szünetet hagyott itt, és el is döntötte kissé jobb oldalra a fejét, majd végig nézett, jobban rajtam - Vagy csak voltál? - és itt egy igazi mosolyt villantott, nem pedig hamisat.
 Köhincselve szólaltam meg.
- Khmm... Tizenhét éves koromig imádtalak Titeket, de fel kellett nőnöm és valahogy a feledésbe múltatok... - merengve mondtam ki szavaimat, miközben a régi emlékek hada megzáporozott.
 Pont most? Pont most kell az egyik volt példaképemmel találkoznom? Azzal az emberrel, kit viszonzatlanul szerettem és kiről mindig álmodoztam? Mintha csak a sors akarna velem kiszúrni, bár nem tudom miért, csak némi gúnyosságot érzek ebben... Mert olyan hihetetlen, hogy az egyik példaképemmel találkozok, így, felnőtt koromba, mikor már van egy saját életem és nem Ő körülöttük forog már az.
- Oh, értem - megértően bólintott egyet, szemében mintha egy aprónyi fájdalom és csalódottság lett volna; mitől rosszul éreztem magamat. Mert mégis milyen érzés lehet Neki? Milyen érzés lehet az, hogy az imádott rajongóid elfelejtenek, már nem foglalkoznak Veled, csak mert végre élik saját életüket felnőtt, érett nőként, vagy éppen férfiként?
- Öhm - habogtam - Nyugodtan ülj le ide - kis mosolyt villantottam felé, hátha ez feloldja a hangulatot.
 Biccentve megköszönte és leült, szembe velem.
Pár másodpercig kínos csönd uralkodott közöttünk, amit én szakítottam meg.
- Tudod, Niall, nagyon szerettelek Titeket. Ti voltatok a példaképeim, akikre felnéztem és akikkel annyira szerettem volna találkozni. Bármit megadtam volna azért, hogy megköszönjem nektek azt, hogy ennyire jók és figyelmesek vagytok Velünk; rajongókkal... És lehet hogy elcsépeltnek hangzik, de már csak a létezésetekkel megmentettetek millió lányt a Földön és már csak azzal, hogy éltetek, tettétek szebbé és jobbá a napjainkat. Ugye ezzel tisztában vagy? - kis mosollyal a számon, a szemébe nézve mondtam ki azt, amit már nagyon régóta elszerettem volna mondani... Nagyon, nagyon régóta.
 Elérzékenyülve nézett rám.
- E-ez igazán kedves, köszönjük - mosolygott rám meghatódottan.
- Niall, ezen nincs mit megköszönnötök - megráztam a fejemet.
 Nagy mosollyal meredt a szemembe, és mintha pár könnycsepp megjelent volna a szemében.
Majd végül megszólalt:
- Hiányoznak a régi szép idők, mikor annyi rajongó mellettünk volt és felnézett ránk... Mostanra mintha már nem lennének Directionerek, kiket annyira szerettünk... De persze a média még mindig zaklat minket - keserűen mondta ki szavait, miközben lehajtotta a fejét és a kezét birizgálta.
Sóhajtva válaszoltam.
- Még mindig vannak Directionerek, ez az érzés soha nem fog elmúlni Nekünk, ez örökké tartani fog... Csak, tudod, már tizenöt év eltelt karrieretek kezdete óta, a rajongók is felnőttek, Veletek együtt... Kinek már van családja is, Niall! - mosollyal ráztam meg megint a fejemet és tártam szét karjaimat.
 Mosolyogva válaszolt:
-Tudom, tudom... Csak tudod, már a banda se a régi. Kezdünk eltávolodni egymástól, Zayn-nek már van egy kislánya is... Lassan már tartani se fogjuk egymás között a kapcsolatot - keserűen elhúzta a száját és szomorúan rázta meg a fejét.
 Szomorúság telepedett nekem is a szemembe.
- Niall, én... - sóhajtva lehunytam a szememet. - Igen, sajnos ez várható volt... Mármint várható volt az, hogy lassan mindegyikőtöknek lesz egy családja, akik fontosabbak lesznek mindennél, számotokra... Niall, ez így van rendjén! - hihetetlen, hogy az egyik példaképemet vigasztalom jelenleg, ennél furcsább nem is történhetne a mai napon.
- Tudom, tudom! - kissé dühösen hunyta le szemeit és egy mélyet sóhajtott. - De nagyon hiányozni fognak... - könny gyűlt szemébe, mire elérzékenyültem.
 Könnyei lefolytak arcán, mire gyorsan felálltam és mellé ültem.
Kissé hezitálva, de átöleltem, mire Ő erősen szorított magához. Nyakamba temette a fejét, szőke haja kissé csiklandozott.
- Hé! Nyugalom... - nyugtatóan próbáltam simogatni hátát.
- Sajnálom - sírós hangon mondta ki az előbbi szavát, majd folytatta. - Sajnálom, tényleg... Nagyon-nagyon sajnálom... - majd szipogva sírt tovább.
 Erősebben szorítottam magamhoz, és megszólaltam:
- A sírást soha ne sajnáld, Niall! És hidd el, igazán megértelek... De biztos vagyok benne, hogy minden rendbe jön közöttetek. És bármi történik, úgy lesz a legjobb, hidd el nekem - miközben beszéltem, nekem is pár könny gyűlt a szemembe, hirtelen törtek a felszínre régi érzelmeim és emlékeim, amelyek már feledésbe múltak... A sok álmodozás, imádkozás, reménykedés... Mind-mind egytől-egyig. Ráadásképpen eléggé meghatott a zokogó Niall, a karjaimban.

 Szipogva vált el tőlem, majd meghatódottan meredt a szemembe pár másodpercig, majd keserűen felnevetett.
- Micsoda egy nap! Én és egy rajongó sírunk egymás karjaiban, egy Isten háta mögötti kávézóban... Milyen jó program!
 Én is kissé felnevettem, szipogva.
- Az.

Egy ideig csend uralkodott közöttünk, amit most Ő szakított meg.
- És hogy hívnak? Sajnálom, udvariatlan vagyok, még be sem mutatkoztam - elvigyorodott, amire nekem is nagy mosoly terült szét arcomon - Niall James Horan - kezét nyújtva mondta ki a nevét, kis pajkossággal, mire felnevettem.
Én is elmondtam nevemet és megráztam a kezét. Igazán puha kezei voltak, bár a gitározástól kissé érdesek voltak ujja végei, amitől jó értelembe kirázott a hideg, persze nem feltűnően.
- Oh, mond, hogy én voltam a kedvenced a bandában! - szemében is megjelent a pajkosság, úgy mint a szavaiban.
 Muszáj volt felnevetnem szavain.
- Igen, te voltál - kissé elpirultam, ami már rég nem fordult elő velem.
Neki is feltűnt, mire vigyora nagyobb lett.
- És mond csak, van barátod... vagy esetleg férjed? - kínosan felnevetett a 'férj' résznél, mire mosolyogva megráztam fejemet és válaszoltam is.
- Nem, a helyzet az, hogy nincs.
- Hmm... - szemeit összeszűkítette, játékosan. - Akkor muszáj eljönnöd velem vacsorázni! Nincs apelláta!-majd szemeivel immáron rendesen meredt az én szemeimbe. Elkönyveltem magamba, hogy élőbe a szemei még szebbek, mint képeken vagy videókon.
- Rendben van - kuncongva egyeztem bele.
- Ez az! - beleütött jobb öklével a levegőbe, mire újra felkuncogtam. Aranyos volt.
- Akkor szombat, este nyolc órakor, mondjuk itt, jó lesz? - felállt az asztaltól és az álcázó ruhadarabjait újra felkapta magára. Ezek szerint már mennie kell.
- Igen, igen jó lesz - mosolyt villantottam felé, amit viszonzott - De már máris menned kell?
- Igen, sajnálom - elhúzta a száját és őszintén csengett a hangja, így tudtam; tényleg sajnálja - De két nap múlva újra találkozunk! Örülök, hogy megismertelek - majd egy nagy mosollyal felvette hatalmas nagy napszemüvegét is.
- Én is, Niall. És ne szomorkodj! Minden rendbe jön! - biztató mosolyt küldtem felé.
- Köszönöm - biccentett - Nos, akkor szia! - elindulva még intett nekem egyet, mit viszonoztam.
- Szia Niall! - mikor válaszoltam, már a kávézó azon felén tartózkodott, ahol már nem hiszem, hogy hallott engem, de nem érdekelt.

Sóhajtva hunytam le egy pillanatig a szememet. Sikerült... Találkoztam az egyik példaképemmel és az... Első szerelmemmel.

A sors fintora, nemigaz?!