Demons (one shot; Zayn)

Hy!:))

 Sajnálom, hogy egész héten nem voltam, tényleg nagyon sajnálom. A 'For the oblivion' történetem első részét pedig ma hozni fogom; tudom hogy tegnap kellett volna és kések vele. Sajnos így hozta a sors, nem volt egy kicsi szabadidőm se. Tegnap pedig annyira fáradt voltam - a sok tanulástól, azaz a dogáktól, felelésektől és persze a pénteki kétszeri fellépésünk miatt, március 15.-e alkalmából -, hogy délután háromtól, egészen reggelig aludtam. Magam is meglepődtem, még soha sem aludtam ennyit. De legalább kipihenten tudtam írni egy újabb one shot-ot, jobban mondva FOLYTATNI, hiszen az egyik díjamnál említettem, hogy egy Zayn-es one shot-ot már elkezdtem. Nos, ez lenne az. Jó hosszú lett, vagyis a többi one shot-hoz képest; kilenc oldalas lett. 

 Őszintén szólva ezzel sem vagyok a legtökéletesebben megelégedve; a Louis-os tetszik még mindig a legjobban. Mármint azzal vagyok a legjobban megelégedve. Lehet, hogy nekem az E/3-as személyű történetek jobban mennek... Fura.

 Na szóval remélem azért tetszeni fog ez a one shot-om, enjoy.xxx

- Lúzer - löktek neki a szekrényajtómnak; mire erősen neki vágódtam annak.

 Átlagos hétfői nap volt. Helyesbítek. Átlagos iskolai nap volt.

 Ahogy beértem a suliba, rögtön megkaptam a lenéző pillantásokat, amik miatt fájdalmasan néztem le a padlóra, lehajtva a fejemet. A szokásos beszólásokat is megkaptam egy-két bátrabb és szókimondóbb embertől, amiktől szintén fájdalmasan sóhajtottam fel, majd pár másodpercig lehunytam a szemeimet.

 Amint a szekrényajtómhoz értem, akkor löktek neki, és akkor neveztek, a még nem is a legdurvább jelzővel engem.

Soha nem értettem és valószínűleg soha nem is fogom megérteni, hogy miért utálnak a suliban. Lehet, hogy nem vagyok egy szépség, vagy nincs modell alakom; az még sem ad okot nekik arra, hogy engem így, ilyen szinten csesztessenek. A szüleim persze próbálnak lelket önteni belém, és az egyes beszólásoknak, mint például a 'dagadt' és 'ronda' beszólásoknak az ellenkezőjét bebizonyítani; mégsem sikerül nekik. Az ember egy idő után elhiszi, amit az emberek mondanak neki körülötte... Legyen az bárkiről, vagy bármiről a téma. De ha magadról mondanak szörnyű, vagy éppen jó dolgokat, azokat talán még inkább elhiszed. Főleg a szörnyűeket. 

Persze, én is így vagyok vele. Sőt. Úgy érzem, már nem bírom. Kezdek egyszerűen szétesni; félek, hogy egyszer a magányba fogok belehalni. Mert megtörténhet. Talán még csak a szüleim öntenek belém erőt; miattuk nem adtam fel az élet nevű harcot, bármilyen nevetségesnek vagy furcsának is tűnik. Mert végül is ki bírná ki azokat, amiket én vészelek át, nap, mint nap itt, az iskolában? Sokan ezek miatt lesznek öngyilkosok, mert egyszerűen nem bírják; kisiklik alóluk a támasznak nyújtó talaj, az, amely még életben tartja Őket. És ha egyszer nekem is meg fog szűnni az a bizonyos talaj? Akkor mi lesz, hogy lesz? Egyáltalán valakinek is fel fog tűnni, itt, az iskolában? Nem hiszem.

 Egy nagy sóhajjal léptem be a tanterem ajtaján, ahol az első óránk lesz. Kezemben pár tankönyv volt és füzet; azokat szorosan fogva, lehajtva a fejemet, sétáltam a leghátsó padsorhoz. 

 Mikor sikeresen eljutottam odáig, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Hihetetlen, de valamiért most kihagytak a piszkálásukból. 

 Beülve a leghátsó sor, középső padjába; letettem cuccaimat, majd várakozóan, kissé elbambulva néztem körül a tanterembe.

A "menők" szokásukhoz híven hangoskodtak, a "stréberek" pedig bújták tankönyvüket. Sokszor megfordul a fejembe, hogy itt talán én vagyok az egyetlen normális. Komolyan.

 A csengő megszólalt; jelezve, hogy elkezdődött a nap első tanórája. Hurrá.

A biológia tanárunk - mert most biológiánk jött -, hangosan köszönve jött be a tanterembe, szokásos öltönyébe. Miután mindenki vigyázba állva köszönt a tanárnak; leültünk és elkezdődött a tanóra.

 Általában szeretem a biológia órát, a tanár is vicces történeteket szokott mesélni, a tananyaghoz illőeket persze; de most mégsem volt kedvem hozzá. Hihetetlen, de még csak az első óránk volt a napon, mégis már most haza akartam menni. Úgy éreztem, hogy ezt a napot nem fogom kibírni. Nagyon nem.

 Hirtelen kopogtak az ajtón, mikor a tanár körülbelül az ötödik mondatát mondta még csak el. A tanárunk hangosan kikiáltott egy 'Igen'-t; mire a titkárságból, az egyik, szemüveges és kissé pufi nő, benyitott.

- Sajnálom, hogy megzavarom az órát, Mr. Shall; de egy fontos bejelenteni valóm van - az osztály fáradtan ugyan, de érdeklődve nézett a nőre; még a félig-alvók is felkeltek már erre.

- Semmi baj, Mrs. Ladge, mondja csak nyugodtan - a biológia tanár betessékelte a nőt, mire az hátra fordulva rámosolygott valakire, majd jelzett neki, hogy kövesse. 

Elég hátul ültem ugye, így nem láttam, hogy kinek mutogat, de szerintem az elől ülők sem látták, biztosan még a tantermen kívül volt az a "valaki".

Mrs. Ladge besétált, majd pár másodpercnyi késéssel követte valaki. Hallottam az elől ülő lányok meglepett sóhaját; mire a bambulásomból feleszmélve néztem fel... És azt hittem leesik az állam.

 Egy észveszejtően helyes fiú jött be. Vékonyabb test alkatú volt; mégis a rövid ujjú pólója miatt, látni lehetett, hogy van rajta azért izom. Egy sima, fehér póló volt rajta, egy sima farmerrel. Mégis, hihetetlenül nézett ki benne. Tetkók voltak szerte a karjain. Innen messziről, az tűnt fel, hogy fekete, felzselézett haja volt, pisze orra, dús ajkai, borostája és még innen is látni lehetett; nagy és csokibarna szemeit. Jézusom. 

 Fürkészve, félénken tekintet végig az osztályon és zavart pillantással jutalmazta a sóhajtozó lányokat. Ezek szerint nem is tudja magáról; hogy milyen tökéletesen néz ki. 

- Sajnos most az osztályfőnökötök, Mrs. Thick nem ér rá, így nekem kell bemutatni az új osztálytársatokat, Zayn Malik-ot - mosolyogva mutatott Mrs. Ladge, a fiú felé, mire Ő kis mosolyra húzta ajkait és megszólalt.

- Sziasztok - szerényen integetett az osztálynak, amire a lányok újra felsóhajtottak. 

 Mély hangja volt, férfias és bizsergető. Szó szerint libabőrös lettem.

- Nyugodtan foglalj helyet, Zayn. Remélem tetszeni fog a mi kis iskolánk Neked - barátságosan rámosolygott még Zayn-re, mire Ő is visszamosolygott. 

- Sziasztok, és további jó tanulást! - majd Mrs. Ladge kiment a tanteremből.

 Zayn Malik - ahw, jézus, milyen szép neve van - eközben próbált keresni egy helyet magának. Sok lány szerette volna, hogy mellé üljön, miközben vágyakozóan nézett rá; de Ő meglepő módon csak megforgatta a szemeit és csak ment tovább. 

 Én csak lehajtottam a fejemet; miközben keserűen elhúztam a számat. Hiszen lett még egy újabb fiú az iskolában, aki majd előszeretettel fog engem csesztetni és kigúnyolni. Csak ne nézne ki ilyen jól.

Meglepetten tekintettem föl, biológia füzetemből, mikor egy táska landolt a mellettem lévő hely mellett. Zayn leült mellém... MELLÉM! 

 Zavartan néztem rá, nem értettem hogy miért ül le mellém; inkább menekülnie kéne előlem. Még mindig zavartan tekintettem előre, mikor a lányok féltékeny és lenéző pillantásába ütköztem. Mivel óra volt, senki nem mondott semmilyen csúnya beszólást; ezt a tanárt amúgy is mindenki szerette az osztályban; így nem akarták kikészíteni rendetlenségükkel.

Miközben a tanár folytatta a tanítást, addigra Zayn elővette a tankönyveit és füzetét, tolltartóját. Mindezt szemem sarkából néztem végig; miközben a tanárra próbáltam koncentrálni. 

 Egész jól ment, míg meg nem hallottam egy halk hangot mellőlem:

- Szia, Zayn Malik - a mellettem ülő tökéletesség rám mosolygott, hozzám szólt, és kezét nyújtotta felém.

 Éreztem, hogy hevesen ver a szívem, de próbáltam nem hülyén viselkedni. Az első fiú, meg egyáltalán ember, ki az iskolában hozzám szól, ezalatt a négy év alatt.

Úgyhogy, minden erőmet összeszedve néztem gyönyörű szemeibe, és elmosolyodva nyújtottam felé jobb kezemet, miközben megszólaltam:

- Hello, Kate Mel - majd tényleg ekkor az összes, és talán még annál is több erőmet összeszedve; kezet ráztam Vele. 

Keze selymes volt, legszívesebben nem engedtem volna el; de muszáj volt.

 Nagyobb mosolyt villantott nekem, mire a szívem kihagyott egy pillanatra, majd megint megszólalt:

- Szép név - erre zavartan elpillantottam róla, a füzetemre, miközben az a gondolat suhant át az agyamon, hogy 'nem Zayn, egyáltalán nem az' - Figyelj, itt a lányok mind ilyen... - elgondolkozva meredt maga elé, mire újra ránéztem - ... Ilyen furák? - majd mikor megtalálta talán a legfelelőbb szót, újra rám nézett, bele a szemembe. 

- Öhmm... - összeráncolt homlokkal meredtem rá, mire gyorsan megszólalt.

- Jaj, mármint... - aranyosan megrázta a fejét, majd folytatta - Mármint persze nem rád értem...- itt majdnem elpirultam, de szerencsére tudtam korrigálni - ... Hanem a többi lányra az osztályba - fejével előre biccentett a többi lányokhoz, akik nagyrészt elől ültek. - Mellesleg a fiúk is elég beképzeltnek tűnnek - tette hozzá.
Keserűen elmosolyodtam.

- Igen, nos, tényleg azok - néztem el tőle, majd a tanárra próbáltam újra koncentrálni, ki még csak beszélgetett pár osztálytársammal, még nem kellett írni semmit a füzetbe.

- Uhmm... - dadogva, zavartan szólalt meg, mire kíváncsian ránéztem. Még mindig engem figyelt, azt hittem, már Ő is az órára figyel, de ezek szerint nem... Bevallom kissé elpirultam, de remélhetőleg nem volt feltűnő - Én... Rossz helyre tapintottam, igaz? - együtt érzően kérdezte meg és ugyan így nézett a szemembe.

 Én csak komolyan néztem rá, majd bólintva, előrenéztem újra a tanárra és végleg eldöntöttem hogy az órára fogok koncentrálni.

Sikerült is.

****

- Hé! Kate! - Zayn, mikor már kicsöngettek és pár perces szünet vette kezdetét; akkor kiabálta nekem nevemet; hiszen Ő a folyosó másik végében volt. 

 Meglepetten álltam meg, majd fordultam meg; mire megláttam Zayn-t, amint elém siet, száján egy apró mosollyal.

Nem értettem mit akar tőlem, órán is többször próbált velem beszélgetésbe elegyedni, annak ellenére, hogy tanítás volt. De hogy őszinte legyek, nem ez volt az egyetlen ok, amiért elutasítottam Őt, hanem mert tudom; Ő is egyszer majd beáll a csesztetőim sorába. Már amúgy sem tudok senkiben sem megbízni; ahhoz túl sokan bántottak meg.

- Zayn?! - zavartan kérdeztem, mikor elém ért, kissé lihegve.

- Igen?! - érdekes hangsúllyal visszakérdezett, majd folytatta. - Mi ilyen meglepő bennem? - kuncogva nézte hogy dadogva próbálok válaszolni Neki, majd egy nagy mosollyal a száján, újra megszólalt. - Mindegy. Milyen óránk lesz?

- Öhm, azt hiszem, hogy matek - zavartan válaszoltam neki.

- Oh, ne - elhúzta száját. - Rossz a tanár vagy jó?

- Öhmm... - be kellene fejeznem az 'öhm'-jeimet, mert még ennél is jobban leégetem magamat előtte. - Attól függ. Tanításilag jó, de elég goromba - vállat vonva kezdtem el sétálni, a pár méterrel arrébb lévő szekrényemhez. Meglepetten fogadtam, mikor Zayn is követett engem.

- Hmm... - hümmögve dőlt neki a mellettem lévő szekrényajtónak, mikor kinyitottam az enyémet.

 Kérdőn tekintettem rá, mire egy vigyort villantott. Ekkor egyik szemöldökömet felhúztam és a kezem is megakadt a levegőben, benne a matek tankönyvvel.

Viccesen húzta fel mindkét szemöldökét, többször is. Apró mosollyal a számon megráztam a fejemet és kivettem az összes matek cuccomat végre.

- Oh, ne már! Mivel tudlak végre megnevettetni? - duzzogva mondta ki az előbbi szavait, mire kissé kuncogva bezártam a szekrényajtót és ránéztem.

 Megvontam vállamat, miközben az a mondat járt a fejembe, hogy 'azt várhatod, hiába próbálkozol, nem fog sikerülni megnevettetni'. Már rég nem nevettem, mosolyogni is alig. De azt hiszem, nyomós okom van rá.

***

  Egy sóhajjal léptem ki az iskola kapuján, délután.
Megkönnyebbültem, hiszen végre, egy újabb napon estem túl. Október lévén őszies idő volt kinn, de Londonba őszintén szólva, ez már megszokott. A tél kivételével mindig ilyen idő van itt; ritka az, mikor kisüt a nap.

 Fülhallgatóval a fülembe sétáltam, a pulcsim zsebébe dugott kézzel. Már rég nem szálltam buszra, általában mindig inkább hazasétálok. Nem is lakok nagyon messze, és a séta amúgy sem árt.
 Mikor egy újabb dal következett a telefonomon; hirtelen egy kezet éreztem meg a jobb vállamon. Ijedten rezzentem össze, majd kivettem fülemből a fülhallgatót. Féltem, hogy megint megtörténik az az eset, mikor pár idióta utánam jön és rossz dolgokat mondanak nekem. Szerencsére még nem vertek meg-a fiúkban még van annyi, hogy lányt nem vernek-, de idő kérdése. És mi van ha most jött el az az idő?!
Így ijedten pördültem meg tengelyem körül. Majd ekkor megláttam azt az embert, kire egyáltalán nem számítottam és ki miatt másmilyen érzelmeket vett fel az arcom, a szemem. Szívem más milyen érzelem miatt kezdett el hevesen verni, lélegzetem más miatt állt el; nem a félelem miatt.
- Zayn?! - újra csak kérdezve kérdeztem a nevét, mire Ő csak egy fél oldalas mosollyal, szemet forgatott; amolyan viccesen.
- Igen?! - újra csak furán ejtette ki száján az 'igen' szót, már egy egész mosollyal a száján. - Mostantól mindig így fogunk köszönni egymásnak, vagy mi? - viccesen kérdezte tőlem és fel is kuncogott.
 Zavartan néztem rá, kicsit el is pirultam. Ráadásul mi az, hogy 'mostantól mindig'? Szeretne a barátom lenni? Mármint barát barát, nem fiúbarát...
Dadogva próbáltam megszólalni, mire nagyobb lett a mosolya az arcán és fel is nevetett.
- Imádom, hogy ennyire zavarban vagy - majd mellém sétált, a jobb oldalamra, mire én arra fordultam a testemmel. Mondatától még jobban elpirultam, így lehajtottam a fejemet.
 Elindult, sétálva, én meg követtem.
- Öhm, erre laksz? - pár másodperc csend után felé fordultam a fejemmel és az előbbi mondatomat kérdeztem tőle. Magamba gratuláltam magamnak, hogy sikerült egy épp mondatot kinyögnöm...
- Igen, és ahogy látom, te is - mosolyogva nézett a szemembe és biccentett felém.
 Bólintottam, majd előre néztem.
- Öhm, nem baj, ha hazakísérlek? Vagy zavar a társaságom? - hangjában a második mondatánál, kis pajkosságot vettem észre, mire zavartan összeráncoltam homlokomat és egy kicsit el is mosolyodtam.
- Ha akarsz - megvontam a vállamat, a második kérdését pedig figyelmen kívül hagytam.

***

A napok csak teltek, és Zayn-nel egyre többet találkozok, már az iskolán kívül is. Az elején még próbáltam lerázni magamról, őszintén szólva, nem tudom hogy miért; egyszerűen csak féltem megbízni egy újabb emberben. Féltem a csalódástól, attól, hogy megint átvernek. Ráadásul van egy megmagyarázhatatlan érzésem iránta, amit nem tudok hova tenni. Imádom mikor átölel - igen, végül már idáig is eljutottunk -, olyankor érzem a finom és bódító illatát, amitől elkábulok. Imádom mikor rám mosolyog, tök mindegy hogyan. Imádom mikor beszél hozzám, a hangjától mindig megbizsergek. Imádom, amikor egyszerűen csak rám néz, azokkal a gyönyörű mogyoróbarna szemeivel; elveszek bennük. Csak remélni tudom, hogy ezeket nem veszi észre.
 És amiért még nagyobbat nőtt a szívemben és a szememben, az a következő: Az iskolában mindig megvéd. A lányok már csak a látványától elalélnak, így mikor nekem beszólnak, Zayn-nek csak oda kell jönni hozzánk, rászólni a lányokra; azok meg, mint a pincsi kutyák, úgy követik az utasítását. A fiúkkal már nehezebb dolga volt; volt hogy verekedésbe is került miattam. Olyankor mindig én ápolgattam a sebeit, így közelebbről is megcsodálhattam arcát, vagy esetleg testét. Említettem már, hogy kockás hasa van, és még több tetkója is? Mert így van. Egyszerűen lenyűgöz az, hogy milyen kedves, figyelmes, törődő; jobb mint egy legjobb barátnő, az fix. A családjának is bemutatott már; és nagyon kedvesek ők is. Biztosan ezért ilyen Zayn, biztosan ezért lett ilyen jó ember belőle. Három húga van, valószínűleg ezért ért ennyire a nők nyelvén. Az én családomnak is bemutattam és - testvérek híján - anyát és apát lenyűgözte. Igen, még a fiúkat-ellenző apámat is. Lenyűgöz engem Zayn. Hogy tud egy ember ilyen tökéletes lenni? Az iskolában a tanárok imádják, mert ezek mellett jó tanuló is. Zayn menő is lehetne a suliban, de miattam nem az; amit - elmondása szerint - nem bán. Én azért rosszul érzem ez miatt magamat. És nem értem, hogy miért rám pocsékolja az idejét...Miért nem egy szebb, vékonyabb, okosabb, viccesebb, bátrabb lányra? Nem mintha valamit is akarna tőlem, barátnő szintjén, hanem csak baráti szinten; de azt szintén nem értem. És persze mindig ostorozom magamat, amiért - valószínűleg - szerelmes lettem belé. Talán tényleg az lettem belé, vagy csak beképzelem? Bárcsak csak beképzelném.

 Péntek délután volt; egyedül voltam a házunkban és a szobámban ücsörögtem. Csak feküdtem, háttal az ágyamon és bámultam a plafont. Gondolkoztam. Mindenen. A múlton, a jelenen, a jövőn. Zayn-en, az iskolán, a még hétfőre lévő tanulni valókon, a szüleimen. A volt barátnőimen, akik mind-mind átvertek, kihasználtak, és a földbe tiportak. Azon, hogy miért nézek ki így, ilyen rondán és dagadtan, miért nem lehet egy normális, szép külsőm. Hogy engem miért ítél el mindenki, a szüleimen, Zayn-en, és Zayn családján kívül. Senki sem ismer, mégis elhordanak mindennek. És fogalmuk sincs, hogy mennyire fáj.

Az ajtómnak háttal; a bal oldalamra fordultam, miközben kinéztem az ablakon. Már sötétedett kint, de még lehetett látni a nap pár sugarát. Ma furcsa módon melegebb volt, és több nap sugarat lehetett látni, mint a többi napon. A legtöbb ember örül a napnak, én meg pont azok emberek egyike vagyok, akik nem. Nem szeretem, ha a napfény túl jól megvilágít; annyira hogy minden hibám látszódjon, főleg bőrhibám. Arról nem is beszélve, hogy a szokásos, farmer-pulcsi összeállításomban sem lehetek, mert megsülök.
 Egyszerűen csak utálom magamat. És ez ellen semmit sem tudok tenni; ez már belém van ivódva évek óta.

Észre sem vettem a szememből kifolyó könnyeimet, míg nem csöngettek. Lepetten kaptam a szememhez, majd gyorsan letöröltem a könnyeimet.
 Sietősen mentem le a lépcsőn, majd a bejárati ajtó előtti tükörhöz. Ott próbáltam kicsit jobb külsőt alkalmazni magamra, de persze nem sikerült. Elhúzva a számát, megráztam a fejemet, majd a bejárati ajtónk kilincséért nyúltam. Kifújtam a levegőmet, és kinyitottam az ajtót.
 Zayn állt ott, a tökéletes alakjával. Egy fekete trikó volt rajta, fekete farmerral. Arcán fél oldalas mosoly volt, a maradék napfény pedig pont tökéletes szögben világította meg Őt, úgy, hogy még a hosszú szempillái is még jobban látszódtak, mint általában.
 Nagyot nyelve próbáltam egy mosolyt erőltetni magamra, de inkább grimasz lett belőle.
- Helló, jöttem szórakoztatni téged - nagy mosollyal lépett be házunk ajtaján, majd a nappali kanapéján elterült.
Már jól ismerte a házunk összes pontját, így már otthon érezte magát, amit persze nem is bánok.
- És mit akarsz csinálni? - kíváncsian néztem rá, hátha kitalál valami jó programot.
- Hmm... - gondolkodóba eset, majd miután eszébe jutott valami, rám nézett, még mindig mosolyogva. - Ez nem a legötletesebb ötletem, de mit szólnál egy filmezéshez? Ez a hét amúgy is elég fárasztó volt.
 Tetszett az ötlete, így már egy igazi mosolyt villantottam felé, amit csak is az Ő közelébe tudok megtenni.
- Popcorn? - felállva kérdeztem Tőle, mire hevesen bólogatni kezdett; így a konyhába elindultam.
 Míg pattogott a popcorn a mikróban, addig újra gondolkodóba estem. Folyton ugyanaz a kérdés keringett a fejembe: Miért? Miért velem van? Miért pazarolja rám az idejét? Miért? Miért? Miért?
 Hirtelen két kezet éreztem meg a derekamon, mire ijedten fordultam meg. Zayn aggódva nézett rám, és így is kérdezett tőlem:
- Jól vagy?
A kezei még mindig a derekamon voltak, amik miatt a bőröm felforrósodott ott.
 Zavartan pillantottam el a szemétől; frusztrált hogy ilyen közel van hozzám.
- Pe-persze... - majd miután a mikró pittyegve jelezte, hogy kész a popcorn; Zayn elengedett, így kivettem azt, és beletettem egy mély és műanyag edénybe.

***

A film már a háromnegyed részénél tarthatott, de egyáltalán nem arra figyeltem. Próbáltam úgy tenni, de egyáltalán nem figyeltem rá. Sokkal inkább lekötött az, hogy Zayn megállás nélkül engem bámult. Mikor megelégeltem ezt a film során, rápillantottam, többször is, de mindannyiszor elkapta a tekintetét rólam és a filmre terelte azt. Kívülről viccesen nézhetett ki, de engem csak frusztrált és idegessé tett.

 Most is így volt; Zayn megint engem bámult, láttam a szemem sarkából.
Először engedtem ki a frusztrált sóhajomat, majd a mellettem heverő távirányítót a kezembe vettem és leállítottam a filmet.
Várakozóan néztem Zayn-re, aki csak szőnyegünket bámulta megállás nélkül.
- Zayn, mi az? Nem vagyok hülye, tudom, hogy egész végig engem bámultál a film alatt. Ha van valami, amit el akarsz mondani, csak mond - majd ekkor megsimítottam a felém eső karját; a jobb karját.
Őszintén féltem attól, hogy most Ő is el akar majd menekülni tőlem, és Ő is cserben hagy. Sosem mondtam még Neki, de szükségem van rá. Nélküle már nem tudnék élni.
Sóhajtva rám nézett és csak percekig bámult a szemeimbe. Most nem kaptam el szégyenlősen a pillantásomat róla; álltam tekintetét.
- Igaz az, hogy szeretsz? - halkan kérdezte tőlem, de még nem suttogva.
Lepetten emeltem föl mindkét szemöldökömet, majd felvilágosodtam. Biztosan csak barátilag érti.
- Persze, hogy szeretlek, mint barát - mosolyogva bólintottam egyet, megerősítésként.
Ő csak frusztráltan behunyta szemeit és ugyanígy felsóhajtott.
- Nem úgy értettem - újabb sóhaj. - Úgy értettem, hogy... - kis hatásszünetet hagyott itt, majd folytatta. - Szerelmes vagy belém?
Szívem hiper sebességgel kezdett el lüktetni, lélegzetem elakadt, szemem hirtelen üvegessé vált. Honnan tudta meg? Ezek szerint már biztos, hogy el fogom veszíteni.
A torkomba egy nagy gombóc keletkezett és gyorsan elkaptam tekintetemet róla, majd fejemet lehajtottam. Nem kellett volna ezt megtudnia, így mindennek vége lesz és újra kezdődik ez az egész szörnyűség elölről, ami az iskolában folyt nélküle.
- Kate, kérlek, nézz rám! - gyengéden utasított, mire kissé hezitálva, de ránéztem.
Közelebb csúszott hozzám, annyira, hogy az Ő arca és az én arcom között pár centi hely távolság maradt csak.
Kicsit elpirultam, mire elmosolyodott. Hezitálva, remegő ujjakkal érintette meg arcomat és simogatni kezdett. Lehunytam a szememet a gyengéd érintéstől; így még senki sem bánt velem.
 Hirtelen éreztem meg a jelenlétét közelebbről, mire ijedten nyíltak ki szemeim.
Zayn csodálattal nézett rám, majd a szemembe, így egy ismeretlen fényt pillantottam meg íriszei közt. Lepetten szökött ki a levegő a számon, azaz kissé elnyílt a szám, lepettségemben. Mit csinál?
 Majd Zayn egyre többször pillantott a számra és egyre közelebb is jött hozzám, az arcával. Már csak egy-két centiméter választotta el ajkainkat, és már biztos voltam benne, hogy meg akar csókolni. A gondolatra megremegtem, hiszen még sohasem csókolóztam. Zayn ezt megérezte és nyugtatóan kezdte el simogatni a karomat.
- Nyugi - meleg lehellete megcsapott, amiért zihálni kezdtem és hirtelen úgy éreztem; kívánom a csókját.
Ekkor lehunyta a szemeit, ajkait pedig az enyémre nyomta.
 Remegve hunytam le én is a szemeimet és próbáltam a legjobbat kihozni magamból. A csók isteni volt, mámorító. Ajkai puhák voltak, és a csókunk gyengéd volt. Nem tudom meddig tarthatott, több órának éreztem; soha nem akartam abbahagyni.
 A csókunk végén Zayn karjai már a derekamon pihentek; úgy húzott közelebb magához. Én tehetetlenül pedig a hajába túrtam, ezt gondoltam a legjobb megoldásnak.

Mindketten kapkodtuk a levegőt, mikor elváltunk, Zayn pedig a homlokát az enyémnek döntötte. Szemeimet még mindig lehunyva tartottam, azt akartam, hogy ez a pillanat soha ne érjen véget.
 Egy idő után Zayn, kis helyet hagyva kettőnk között, szemeimbe nézett, majd megszólalt:
- Csak azt akartam mondani, hogy ha hamarabb mondod el nekem, hogy szeretsz; már hamarabb is megtörtént volna ez. Én nekem már akkor megtetszettél, mikor először megláttalak, azon a bizonyos órán, mikor szégyenlősen nézted a biológia füzetedet. Egyből tudtam, hogy melléd kell hogy üljek. Majd végül már csak azt vettem észre, hogy beléd szerettem. Szeretlek Kate Mel.
 Meghatódva meredtem rá, és kissé meglepetten is.
- É-én... - dadogva próbáltam megszólalni, de nem nagyon ment.
Zayn erre csak kuncogva megrázta a fejét és egy puszit nyomott az ajkaimra.
- Én így szeretlek, ahogy vagy. Nekem így vagy tökéletes, ahogy vagy. Az iskolában a lányok csak féltékenyek rád; mert bármennyire is nem veszed észre, igaz. A fiúknak bejösz. Csak valamelyik fiú nem tudja rendesen kimutatni érzelmeit, valamelyik fiúnak pedig fontosabb a menősége. Így van, higgy nekem, kérlek - majd mosolyogva figyelte, ahogy kissé elpirulok, arcomra a meglepődöttség minden formája kerül és a fülem mögé tűrt egy hajtincset - Kate, egyszerűen csak a fejedben rendet kell rakni; a démonjaidat pedig kiirtani. Mert semmi baj nincs Veled, nekem elhiheted.
 Sokáig csak néztem, meghatódottan és meglepődötten a szemeibe. Furcsa, mert rögtön elhittem szavait. Teljesen megbíztam benne, és nem is bántam meg.
- Szeretlek - suttogtam, majd egy könnycsepp kifolyt a jobb szememből.
Zayn aggódva fürkészett engem, le akarta törölni azt a könnycseppet, de még mielőtt hozzáért volna az arcomhoz; elkaptam a csuklóját. Lepetten nézett újra a szemembe, mire minden bátorságomat összeszedve közelebb hajoltam hozzá.
 Mikor már csak pár centi választotta el ajkainkat, újra elsuttogtam egy nagy jelentéssel bíró szót:
- Szeretlek.
És újabb forró csókba forrtunk össze.