" I'm fine. " (one shot; Ziam)

Hello!!!

 Egy igen furcsa, legalább is az én véleményem szerint eléggé elvont típusú történettel érkeztem. A címből is észrevehető, hogy Ziam One Shot.

Nos, tudom, a címe eléggé sokoldalú; szerintem teljesen másra számítanátok, mint ami lesz.

Nincs is több mondanivalóm; jó olvasást kívánok, és jó pihizést a hétvégére! Enjoy.xxx

 Valaha elgondolkoztatok már azon; mennyire, de mennyire érdekes, hogy minden ember körülötted csak beszél, beszél és beszél, persze a legtöbbször értelmetlen dologról; miközben te ott állsz egyedül, magadba fojtva egy kitörő sírást? Majd száz kitörő sírást? Röhögtetek már fel hitetlenül magatokon; azon töprengve; hogy a francba lehettek ilyen lúzerek? Hogy a francba nem tudtok beállni ti is abba a kibaszott sorba, úgy járni, kelni és tenni, ahogy másoknak tetszik?
 Én imádtam ezt - az ebben rejlő irónia szintén röhögésre gerjesztett engem egyfolytában. Igen, imádom, ahogyan az emberek úgy viselkednek, mintha nekem nem is fájna semmi; mintha nem lennék érző lény.

- Ohohoh, fiúk, Zayn beszél, Zayn beszél!!!
Hol máshol is volt a híres és neves One Direction, mint egy interjún? Helyesbítve egy rádiós interjún, beleértve engem is - tekintve, hogy én is a tagja voltam ennek a bandának.
Az egész helyiséget megtöltötte a nevetések zaja; és én csak néztem ezt az egész procedúrát, miközben a szívem összeszorult, torkomban gumó keletkezett.
Imádtam, ahogyan ezt egy hamis mosollyal álcáznom kellett, nem is említve a hamis nevetést.
Azonban ebből a már oly' sokadszorra látott, Liam aggódó tekintete szakított félbe. Folyton ezt csinálja velem, ami teljesen összezavar. Áthatóan, fürkészően, aggódóan és törődően pillant rám, akárhányszor az emberek megjegyzést tesznek; legyünk interjúkon - ahogy jelen esetben is -, vagy csak öten, együtt nézve éppen egy focimeccset.
Mintha a vesémig látna - helyesbítve, mintha a szívemig, s lelkemig. Ahova az igazi titkok vannak zárva.

***

 Sóhajtva túrtam bele a már hosszúra nőtt hajamba, miközben az a gondolat suhant át rajtam, mennyien gondolhatják azt rólam a világ több táján; mennyire idétlenül is nézhetek ki így.
Aztán egy feladó sóhajjal megráztam fejemet, a kulcsot elfordítottam a zárban.
Jelenleg egy hotelben szálltunk meg; mindenkinek külön szobája volt, amik egy folyosón helyezkedtek el. Már meg se kottyant nekem a sok utazás, megszállásra létrejött hely. Ez amolyan rutinná nőtte ki magát.
 Menni, menni, és már vissza se nézni.
Elvégre mindenki ezt teszi, csupán normális körülmények között; nem úgy, hogy az egész világ szapulja őket.

 Egy hosszas, tisztító zuhanyzást követően; úgy, ahogy voltam, belezuhantam az ágyba. Elterülve feküdtem, arcomat mélyen az idegen szagú párnába fúrtam, szemeimet szorosan lehunyva; azzal hitegetve magamat, hogy így el tudok tűnni a világ elől, egy kis időre.
 De persze nem tudtam.
Hogy miért is nem?
Relaxálásomat, avagy menekülésemet egy ajtó kopogás szakította félbe. Fáradtan felnyögtem, ami egy alig hallható dünnyögésnek hallatszott csupán - tekintve a még mindig puha párnába nyomott arcomat. A kopogás újra és újra elismétlődött, míg nem embereltem meg magamat. Ásítva beletúrtam a hajamba, ültemben, miközben a szememmel egy eldobott alsógatyát kerestem - a kopogás még mindig meg-megismétlődött.
 Morogva felkaptam egy bokszert - nem nagyon érdekelt, hogy tiszta-e, vagy sem; a lényeg, hogy valamit fel tudtam venni.
Az ajtóhoz érve ingerülten, szorosan lehunytam szemeimet, miközben magamban elszámoltam háromig. Bárki is az, aki jelen esetben zavar engem, nagyon örülhet, ha nem ordítom le a fejét - mindig előre megmondom, hogy ne zavarjon engem senki, ha koncerten, interjún, vagy egyéb eseményen vagyok túl. Túl ingerlékeny és fáradt vagyok ekkor, a két legrosszabb dolog.
 A kilincs megnyikordult, ahogy erősen megmarkolva lenyomtam. Az ajtó vele ellentétben csöndesen kitárult; mögötte pedig az az ember állt, akire egyáltalán nem számítottam volna.
- Liam? - hangom olyan karcos volt, hogy csodálkoztam, hogy senkit sem sértettem meg vele.
Az említett srác szégyenlősen, zsebre dugott kezekkel álldogált; testtartása egyértelműen a tartást tükrözte valami felé. Ugyanilyen félénken elmosolyodott; a szeme ugyancsak a lelkemig hatolva belém markolt, amitől kissé zihálni kezdtem.
- Bocsánat, hogy zavarlak, én csak... - Szabadkozni akartam, de inkább csöndben maradtam, és hagytam, hogy összeszedje magát. - Én csak... Szóval meg akartam nézni, hogy jól vagy-e.
Összezavarodottan pillantottam rá.
- Miért ne lennék jól? - vágtam egy grimaszt is.
- Uhm - hosszas, kínos szünetet hagyott itt, majd nagy nehezen folytatta. - Nem tudom.
 Most rajtam volt a sor, hogy fürkésszem arca minden rezdülését. Egyértelműen furcsán viselkedett, olyan módon, ami nem jellemző rá egyáltalán.
Muszáj volt rákérdeznem:
- Liam  - két vállának púpjára helyeztem mindkét tenyeremet; így néztem bele mélyen szemeibe, figyelmemet nem tudta elkerülni, hogy a hirtelen jött közelségemtől meghökkent. Számmal artikulálva formáltam meg azt a két szót, hogy mindenképpen mélyen megértse. - Jól vagy?
Pár pillanatig csak sután bámult rám, szemei üvegesek voltak. Aztán hirtelen az a két üveg megtelítődött vízzel, s ki is csorbultak.
- Nem - lehelte, megrázva a fejét; majd erősen magához szorított, arcát meztelen vállamba fúrta.
Sóhajtva viszonoztam, eközben Liam rekedten újra és újra és újra ugyanazt hajtogatta:
- Sajnálom.

***

 Másnap reggel arra ébredtem, hogy egy finom, puha, meleg test simul oldalamhoz; éreztem, hogy annak tulajdonosa mellkasomon fekteti fejét. Hallottam, ahogy halkan szuszogva durmol, ami rögtön mosolygásra késztetett, pedig még ki sem nyitottam szemeimet.
Azt gondoltam, ennél szebben nem is kezdődhetne egy nap.
Azt gondoltam, hogy ezt meg tudnám szokni.
Azt gondoltam, hogy mennyire, de mennyire is furcsán néznének ránk az emberek, ha meg tudnák ezt.

Lassan felnyitva szemeimet, a napsugarak fényének játékát bámultam Liam testén. Egy fénynyaláb a karjára kúszva táncolt, le egészen a jobb lábfejéig. Varázslatos volt.
 Az eddig hátán pihenő tenyeremmel finomkodva, körkörösen simogatni kezdtem; mert bármennyire is tényleg elviseltem volna ezt legszívesebben örökre; sajnos vannak kötelezettségeink. Például ma egy interjú, két fellépés.
 Nyöszörögve mozgolódni kezdett, majd rekedtes, mély, reggeli hangján megszólalt:
- Jó reggelt. - Puhatolózó nevetés hagyta el számat, és válaszoltam.
- Jó reggelt. Látom, eléggé kényelmes vagyok - jegyeztem meg azt, amit minden egyes alkalommal, mikor együtt alszunk. Valahogy mindig így ébredünk.
Hümmögve belefúrta mellkasomba fejét, miközben karjait szorosabban fonta körém.
- Nem akarok innen soha felkelni - dünnyögte.
Nevetve simítottam meg fejét, akár egy kisgyereknek.
- Sajnos muszáj. - Bár nekem is ez volt minden vágyam, tényleg nem tehettük ezt.
Bal könyökére támaszkodva feljebb csúszott; így feje már az enyém mellett volt párhuzamosan, testével együtt. Fejét pedig bal tenyerén megtámasztva nézett rám, szemében egy ismeretlen, titkos csillogással.
Nem tudtam nem zavarba jönni ettől.
Köhécselve rákérdeztem:
- Mi az? - krákogtam, kissé elpirulva.
Nevetve megrázta a fejét, és miközben felült, azt hajtogatta:
- Semmi-semmi.
De tudtam, hogy volt valami.

***

 Muszáj voltam hamarabb eljönni a fellépés helyszínéről. Nem tudtam ott maradni bulizni, mint a többiek - vagy ahhoz hasonlót végezni. Úgy éreztem egy érzés majd szétrobbantja mellkasomat, ami egyenesen a szívemből indulva kezdődött.
 Ahogy néztem miként beleéli magát a dalba, nem tudtam másra gondolni, csak arra, milyen gyönyörű.
Gyönyörű. Gyönyörű. Gyönyörű.
Gyönyörűnek neveztem az egyik legjobb barátomat, szinte testvéremet, aki nem mellékesen fiú - tök mindegy, hogy csupán magamban történt ez meg.

A vizes palackot megragadva ültem le a buszunk egyik ülésében, majd le is húztam a benne lévő folyadékot. Ugyan, úgy éreztem, a torkom majd' szétesik, de csak ittam. Ittam, ittam, ittam, míg ki nem ürült.
 Lihegve dobtam el, a már üres üveget, majd hátradőlve nyöszörögtem, mint egy szerencsétlen.
Elvégre az is voltam.
Azt hiszem, Liam tényleg nagyon jól tud időzíteni. Akárhányszor a padlón vagyok - igaz, jelenleg miatta, de - Ő megjelenik.
- Zayn! - Engem keresett.
Erre önkénytelenül is nagyot dobbant a szívem.
- Itt vagyok - feleltem erőtlenül, még a jobb karomat is valahogy fel tudtam emelni, habár nem tudtam, hatásos-e.
Hallottam trappoló lépteit; amik egyértelműen arra utaltak, hogy siet felém. Ezzel ugyancsak következtetésre tudtam jutni; még hozzá arra, hogy fontos vagyok neki. Elvégre akkor miért jött volna utánam?
Szánalomból?
Lehet.
- Zayn - lehelte, majd elhűlve mért végig, arca mintha elsápadt volna - ezt a buszon lévő világításnak hála tudtam csak megállapítani, kint már korom sötét honolt.
- Liam - utánoztam, ezzel próbálva oldani a hangulatot.
Felhorkant, és homlokomra simította tenyerét - imádtam, ahogy a testem erre remegéssel felelt, komolyan.
 Ciccegett és fejet rázott.
- Forró a homlokod - lehelte újra, majd felsóhajtott.
Eközben erőtlenül lehunytam szemeimet.
- Jól vagyok - feleltem a szokásos szöveggel.
- Nem, nem vagy jól - hangjába olyan mértékű ízesség költözött, mely egyértelműen arra tudott utalni, mennyire is kiismert már engem.
- Ismersz már, mint a tenyeredet, nem igaz?! - nevettem fel rekedten, és lassan kezdtem bevallani magamnak, hogy bizony, tényleg nem vagyok jól.
Szemeimet már nem bírtam kinyitni, túl erőtlen voltam; éreztem, ahogyan a fáradtság komótosan kezd beszippantani.
- Ne aggódj, Zayn, én vigyázok rád - forró homlokomon ajka felért egy frissítővel - olyan hideg és puha volt.
- Köszönöm - suttogtam; és igen, teljesen megbíztam benne.

(Saját)