Ten feet tall (novel; Ziall) XVI.

Hello!!!

 Meghoztam a Ten feet tall sztorim új részét. Tudom, ebből már  elég rég volt rész, amiért nagyon sajnálom; de sajnos elakadtam. Ennek a résznek az eleje már napok, talán hetek óta befejetlenül várt arra, hogy befejezzem, de egyszerűen elakadtam. Azonban most sikerült továbbírnom; és ugyan nem történik benne semmi intenzív, izgalmas dolog; a következő résztől valószínűleg megint be fog indulni.

 Azt hiszem, nincs is több mondanivalóm, jó olvasást kívánok, és ha nem jelentkeznék ma már - ami valószínűleg így lesz -, akkor sok-sok erőt és kitartást kívánok a következő héthez!!!

Jó olvasást, enjoy. xxx

Ui.: Igen, tegnap elkészítettem életem legeslegeslegeslegeslegeslegeslegelső videóját, amit baloldalt meg is tekinthettek, legfelül. Nem nagy kunszt, de baromi sok macera volt vele. Ha sikerül ennél jobbat szerkesztenem, mindenképp kicserélem.

 Szeretném azt állítani, hogy a simogató, meleg napsugarakra keltem, ahogy arcomat nyaldossák; vagy hogy a lágy szellő hajamat piszkálja; esetleg egy még szebbre, ahogyan valaki csókkal üdvözöl a valóságban. De a helyzet az; hogy nem volt egy kellemes ébredésem.
Egy göröngyös úton mehettünk végig, mert egy nagyobb bukkanóhoz érve a kocsi akkorát ugrott; hogy fejem teljes erővel neki ütődött az ablaknak. Nyöszörögve, fejemet masszírozva nyitottam ki szép, lassan szemeimet; és ahogy jobbra fordultam - még mindig furcsa volt, hogy itt jobb oldalon van a kormány - megláttam egy kissé feszült Liam-et.
- Liam, mi a franc? - káromkodva vontam kérdőre, miközben még mindig a fájós részt dörzsöltem halántékomon.
Ideges tekintete, ahogy rám nézett, megenyhült; de ez csak pár pillanatig tartott, mert újra az útra szegezte tekintetét, mely még mindig tele volt bukkanókkal.
- Sajnálom, hogy erre kellett felébredned, de úgy tűnik, a fiúk rosszul állították be a GPS-t - fejével az említett készülék felé biccentett, majd egy lemondó sóhajjal megállította a kocsit.
Ahogy kinéztem az ablakon, és az autó hátul lévő ablakain; arra a megállapításra kellett jutnom, hogy bizony, tényleg nagyon eltévedhettünk. Egy földúton haladtunk végig, mely tele volt gödrökkel és buckákkal. Az út mentén különböző zöld színű fák lombjai, bokrok és egyéb növények hajtásai növekedtek.
 Egy sóhajjal ültem vissza rendes pózba ülésemben, egy pillanatra lehunytam szemeimet, majd rákérdeztem:
- És most mi lesz?
- Reménykedjünk abban, hogy van térerő - majd ahogy felnyíltak szemeim, megpillantottam egy idegesen telefont nyomkodó Liam-et. Várakozóan figyeltem, és mélyen reménykedtem, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. - Oké, a telefonom mindjárt lemerül, egyetlenegy hívást tudok indítani; szerintem az teljesen elég lesz.
Bólintva fújtam ki, az eddig észre sem vett levegőt. Néztem, ahogyan feszülten, állkapcsát összeszorítva és lábait idegesen toporzékolva várakozott ültében arra, hogy felvegyék.
- Gyerünk - morogta, ahogy egy idő után még mindig nem történt meg az.
Fáradtan felnyögtem, majd az ülésem háttámlájának támasztottam fejemet, miközben az autó tetejét pásztáztam; észrevettem, hogy van egy nagy karcolás rajta.
- Harry, nincs sok időm, úgyhogy gyors leszek... Szóval kurvára eltévedtünk miattatok. - Soha nem gondoltam volna, hogy Liam tud így, ilyen mérgesen is beszélni, tekintetemet meglepődve kaptam feszült arcára. - Tudod mit?! Add inkább Niall-t, biztos vagyok benne, hogy ő nem annyira seggrészeg, mint te - itt biztosan Harry mondhatott valamit, mert Liam idegesen rákiabált. - Nem érdekel, add át neki azt a kicseszett telefont!! - Pár pillanat, és újra megszólalt. - Oh, végre... Niall, kurvára eltévedtünk, a GPS rossz irányba vezetett minket. - A szőke srác itt mondhatott valami hosszú monológot, mert a mellettem ülő srác sokáig hallgatott, és ahogy észrevettem; egyre jobban kezdett lenyugodni.
Hirtelen kapta fel a GPS nevezetű készüléket, és valamit elkezdett nyomkodni rajta.
- Oh, oké, úgy tűnik megvan. Köszönöm, Niall. - Hálás és nyugodt hangja engem is arra sarkallt, hogy fellélegezzek. Niall megmentett minket. Oké, talán ez a megfogalmazás kissé túlzás, de akkor úgy éreztem, mintha egyenesen egy kitörő árvíztől mentett volna meg.
Hirtelen kaptam Liam arcára tekintetemet, mikor hangosan felnevetett, ezután elköszönt, és letette a telefont. Mélyet felsóhajtott, miután belenézett szemembe, és kedvesen elmosolyodott, amolyan megkönnyebbülten is.
- Niall azt üzeni, hogy mostantól ő lesz a személyi sofőröd, mert mi túl hülyék vagyunk ehhez is. - Kissé felkuncogtam, majd megráztam fejemet. Azt gondoltam, hogy nem is lenne olyan rossz, ha ez tényleg így történne. - Na jó, induljunk.
És ezzel egy újratervezett úttal megindultunk.
 Azonban, nem hagyhattam annyiban még valamit.
- Nem sokat jársz erre, ugye? Tekintve, hogy kellett GPS... - kissé tartva a reakciójától kérdeztem rá; nem akartam, hogy valami rosszra, érzékeny dologra rátapintsak. De semmi nem történt.
- Nem nagyon - bólintva felelte, szűkszavúan.
Nem akartam tovább faggatni, tisztába vettem, hogy nem akar erről beszélni; hisz' ez tisztán lejött. Liam-et igaz, hogy még csak egy napja ismertem ekkor; mégis azt meg tudtam állapítani, hogy szeret beszélni. Egy bő beszédű, jófej, szerethető srác volt; teljesen az ellentétem.

***

 Kissé vontatottan léptem be a bungaló bejáratán. Nem tudtam mire számítsak John-tól, mindenesetre a tenyerem izzadt, a lábaim néha-néha nem akartak engedelmeskedni, és a szám is kiszáradt. Ugyan, tudtam, hogy ha a leszidásom egyet fog jelenteni azzal, mintha leforráznának; teljesen reális okból lenne.
 Mert egy idióta, kis pöcs vagyok, aki nem törődik senkivel és semmivel, csak is magával.

 Egy helyiség maradt, amit még nem jártak körbe nem biztos lábaim. A konyha.
Ahogy elértem a bambusznádból készült "ajtókeretet", lélegzetem önkénytelenül is elállt. John nekem háttal ült, éppen egy kávét ihatott, miközben az előtte heverő papírokat olvasta.
Torkot köszörülve erőt vettem magamon:
- Jó reggelt John - nem ismertem magamra; a hangom olyan rekedt volt.
Csak néztem sután, ahogy lassan felém fordítja pillantását, és ahogy lágy mosoly terül szét száján.
- Jó reggelt Zayn, gyere, ülj le ide, mellém - invitált a mellette heverő székre. Volt valami a hangjában és a gesztusában; valami hamisság, ami egyértelműen arra utalt, hogy teljesen az ellentétét mutatta most hangulatának.
Izzadt tenyeremet megtöröltem nadrágomban, ahogy eleget tettem kérésének, és leültem mellé. Így vizslattam a vörös hajú férfit, aki még egy kortyot ivott a kávéjából, csak hogy még jobban idegeskedhessek - legalább is én így véltem, ezért teszi. Majd tekintetével mélyen belenézett íriszeimbe, mintha csak a vesémig látna. Nagyot nyeltem átható szemei alatt, és nem tudta figyelmemet elkerülni, hogy azok alatt hatalmas karikák húzódtak. Gyanítottam, valahogy én is így festethettem.
- Nem vagy éhes vagy szomjas? - Hosszú időkig eltartó szemezés után, apró mosollyal megszakította ezt, és ezzel a kérdéssel elindult a mosogató felé. Ott lerakta üres kávécsészéjét, a hűtőhöz lépdelt, majd helyzetjelentést adott nekem. - Van bacon, tojás; ha szeretnéd, kisüthetem.
 Ekkor fogtam fel, hogy amit utoljára ettem rendes étel, az a reptér melletti étteremben volt. Harry-nél ugyan összeettem magam szemetekkel - popcorn, chips, egyéb -, de azok mégsem ugyanazok voltak, mint egy igazi, rendes kaja. Gyomrom önkénytelenül is megkordult, John pedig nevetett.
- Oké, megértettem; a gyomrod válaszolt helyetted. - Pirulva figyeltem, ahogy előkészíti a terepet,  majd meg is kezdi a kisütést.
Csendben néztem, ahogy ő jókedvűen és fütyülve, sorra süti ki a bacon szeleteket, majd a tojásokat. Azok hangja volt csupán, amik belengték a helyet; semmi és senki más.
- Látom, megajándékoztak egy kis aprósággal. - Anélkül, hogy felém pillantott volna; úgy jegyezte meg ezt, ami egyben meg is ijesztett, de le is nyűgözött.
És ekkor eszméltem rá, hogy a kis, kék színű díszzacskót még mindig a kezeimbe szorongatom; amaz már rongyosra kikészülhetett.
Köhécselve válaszoltam:
- Khmm.. Hát.. Igen - hebegtem, mint egy idióta.
 Ezután nem erőltette ezt a témát, hanem ahogy készen lett; megfordult, derekát a pultnak támasztva felvett egy komolyabb arcot; gyanítottam, hogy most jön el az a pillanat, amikor leszid, szemtől szemben.
- Zayn... -fáradtan felsóhajtott; és ekkor vettem észre, mennyire is meggyötört. Lesütve szememet az asztalra vártam a továbbiakat, miközben a csomagot tovább szorítottam rongyosra. - Nem foglak leszidni, és főleg nem kiabálni veled. - Meglepetten néztem vissza arcára, kezeim elernyedtek. Kedvesen rám mosolygott, majd folytatta.  - Igen, ezt nem fogom tenni, a telefonban azt hiszem kaptál egy alapos fejmosást. - Nagyot nyelve bólintottam, megerősítésként. Még mindig a fejemben égtek erőteljes szavai, és ahogyan utána a fiúktól kaptam egy közös ölelést. - Szóval amondó vagyok, hogy felejtsük el ezt az esetet, mintha meg sem történt volna. Azonban muszáj nekem megígérned valamit. - Itt hatásszünetet tartott, hümmögve ösztökéltem a folytatásra. - Hogy többet ilyet nem csinálsz. - Önkénytelenül is kifújtam, az eddig észre sem vett, benntartott levegőmet, vállaimról, mintha mázsás súlyt vettek volna le.
- Megígérem - hebegtem megkönnyebbülten.
Mintha John is megkönnyebbült volna; és ajkain szép, lassan elterült egy kedves, őszinte mosoly.

***

 Amint végre egyedül voltam; megkönnyebbültem felsóhajtottam. Egyedül voltam a bungaló kis vendégszobájában, ami arra a nyárra az én szobámnak nőtte ki magát. Ugyan, nem volt nagy, sőt, kifejezetten kicsi volt; nem zavart. Teljesen elégedett voltam az egyszemélyes ágyammal, a kis szekrényemmel, és még kisebb éjjeliszekrényemmel, az ágy mellett. Bőröndöm és a nagy táskám kibontatlanul hevertek a szoba közepén.
 Felötlött bennem a gondolat, hogy kipakolok, lezuhanyzok, átöltözök; de szemeimet mintha tonnás súlyok nehezítenék. Egy lemondó sóhajjal terültem szét ágyamon; a barna plafont bámultam, miközben a friss, tengerparti levegőt mélyen beszippantottam.
 Aztán eszembe jutott.
Eszembe jutott a díszzacskó. Időközben elengedtem, így amaz pár centire hevert mellettem, és az anyag már mállott rajta, a sok szorongatástól.
 Vontatottan ragadtam meg, és hátammal a falnak támaszkodva felültem. Pár pillanatig még meredtem arra, miközben számat agyon rágcsáltam, de aztán egy sóhajjal szétnyitottam a száját.
Ami benne hevert, igen meglepett. Hogy mi volt az?
 Egy fehér boríték.
Igen, egy fehér boríték. Semmi írás, minta, rajz, vagy bármi más nem volt rajta; csupán tiszta, hófehér színben pompázott, a maga természetességében.