Did anything happen? (one shot; Lilo)

 Hello!!!

 Megmondtam, hogy jelentkezni fogok, még a következő hét előtt. :)

Olyan régen írtam már One Shot-ot; gondoltam írok egyet. Ennek a bejegyzésnek a végén lévő kép ihletett meg. Csupán egy kis szösszenet, megspékelve egy kis szenvedéllyel, és pár, elgondolkodtató gondolattal.

Mivel, amit utoljára írtam Lilo One Shot, nagyon rövid lett; ez az egyik oka annak, hogy most ilyet hoztam. Ziall-t nem írtam még, viszont ugye most abból megy egy futó történet; úgyhogy ennek pedig ez az oka, hogy nem hoztam Ziall One Shot-ot. Remélem nem bánjátok.

 Amit még fontos megemlítenem az a láthatóan megváltozott design. Kíváncsi vagyok a véleményetekre; milyen lett? Ne féljetek leírni kommentek formájában, mit gondoltok mind az új design-ról, mind erről, az új kis szösszenetről.

 Szóval, nem is húznám az időt, jó olvasást kívánok, és hatalmas nagy erőt a következő héthez!!! Enjoy. xxx
Ui.: EZ A 100. BEJEGYZÉS A BLOGON, WÁÁÁÁ!!!

 Rajongók sikítása elhallatszott hozzánk, a körülöttünk zsongó emberek pedig még jobban arra sarkalltak engem, hogy úgy érezzem; menten összeszorul a tüdőm. Hiába a sok koncert, a sok hely, hol felléptünk az elmúlt négy évben; még mindig szoktam azt az egészséges izgatottságot érezni.
 Ott álltam, a színpad mögött, pár fém rúd - vagy tudom is én, minek nevezik -, melyek a színpadot hősiesen tartották a helyén; eltakart, és nem engedték, hogy a mi kis Directioner lányaink lássanak. Ott álltam, tökéletesen belőtt hajjal, tökéletesen felöltözve. Kezem, lábam remegett. És ekkor elgondolkoztam. Vajon tényleg megéri nekem ez az egész? Ez a folytonos utazás, izgulás, idegeskedés? A folyamatos munka, szinte megállás nélkül?

- Lou, kezdünk - egy rekedtes hang zökkentett ki a kusza, ködös gondolataimból, melynek tulajdonosa maga volt Harry Styles, a bandatársam.
Tengelyem körül megfordulva az összes bandatársamat megpillanthattam, rajtuk is egyértelműen látszott az izgatottság. Ezt soha nem tudjuk kinőni.
 Csupán magamnak bólintottam egyet, hisz' mindannyian megindultak arra a helyre, hol a mikrofonjainkat átadva, a színpadra léphetünk.
 Liam aggódva szemlélt engem, hiába Ő mindig képes rajtam kiigazodni, túlságosan figyelmes. A sok éves színészi tapasztalatom ellenére is képes engem kiolvasni, akár egy nyitott könyvet. Ő is először követte a többieket, de amikor egy pillanatra visszanézett a válla fölött, és látta, hogy még mindig ott állok, elkenődött képpel; megállt, majd elém sétálva, aggódva fürkészte arcom minden kis szegletét, minden apróbb rezdülését.
Fejemet lehajtva meredtem a félhomályba burkolózó padlóra, a sok zsinórtól és vezetéktől golyózni kezdett a szemem, mely mind a színpadnak szolgáltak.
- Hé, történt valami? - Liam lágy, aggódó hangja betöltötte aurámat. Kérdése másodpercekig kongott a fejemben. Történt valami? Nem tudom. Mintha belefáradtam volna az egészbe.
- Li, én ebbe már belefáradtam... - mondtam ki hangosan is, gondolataim kusza rajának egyikét.
Csak akkor néztem fel arcára, később szemébe, mikor felsóhajtott. Megértett engem, tudja milyen érzés ez az egész.
- A Nagy Louis Tomlinson-nak elfogyott az energiája, és érzelgőssé vált? - szája szegletében apróbb mosollyal akarta elviccelni, ahogy én általában mindig mindent elszoktam. Valamennyire értékeltem, ugyanakkor valamennyire nem.
 Mélyen megdöbbenhetett, mikor ajkaim meg sem rezdültek vicces megjegyzésére. Máskor vállon veregetve röhögnék én is, és el is bújtatnám ezt a furcsa érzést. Viszont most valamiért nem ment.
Összehúzott szemöldökkel fürkészett, vagy órákig - mindenesetre így éreztem.
- Liam, Louis, színpadra! Pár perc és kezdünk! - egy ottani ember sietett el mellettünk, hangja parancsolóan sarkallt minket arra, hogy induljunk el oda, ahonnan felléphetünk a színpadra, egyenesen a lányaink elé.
El is ment rögtön, mi pedig úgy tettünk, mintha meg sem hallottuk volna.
- Louis, nézz ide! - vállamra helyezve két karját kereste tekintetemet, és miután megtalálta azt; mélyen belém fúrta. - Nekem sem szokásom ennyire érzelgőssé válni, de hé! Hallod ezt? - fejével biccentett a sok Directioner felé, a sikításaikra, illetve más hangjukra utalva ezzel. Bólintva invitáltam a folytatásra. - Na, és tudod kik ezek? Azok az emberek, kik csak is miattunk, a One Direction miatt jöttek el. Ezek azok az emberek, akik ki tudja mennyi ideje akarnak minket látni élőben. Ezek azok az emberek, akik ki tudja mennyit utazhattak, csak is azért, hogy ma, ezen az estén itt legyenek. - Liam mély, komoly, zengő hangjától elállt a lélegzetem. Soha nem beszélt így se velem, és sejtésem szerint senkivel a bandából. Zihálva bólintottam, egy nyelés mellett. Folytatta. -  Lou, csak gondolj azokra, kiknek ez a lehetőség nem adatott meg. Gondolj azokra, akik két kezüket összetennék, ha olyan életük lenne, mint nekünk. - Azt gondoltam magamba, hogy nem vagyok normális. Hogy pontosan miért? Maga a helyzet, maga az, hogy Liam ennyire komolyan, mélyen szántóan beszélt hozzám, kikészített. De másmilyen módon... Egy sokkal bizarrabb módon. Csak figyeltem dús ajkait, komolyan csillogó szemeit. És ekkor valami elpattant bennem. - Lou, kérlek, csak ne légy hü... - számat hevesen tapasztva az övére, szakítottam félbe.
Szemeimet szorosan lehunytam, és derekánál fogva, erősen magamhoz rántottam. Nem járt semmi a fejemben, csak is az ösztönök uralták testemet, s lelkemet.
Nagy meglepetésemre, Liam ugyanilyen hevesen viszonozta csókomat. Mikor ez megtörtént, ezután nem volt más, csak szorosan egymáshoz simuló testek, egymást maró ajkak, összegabalyodó nyelvek. Lüktetett a vérem attól a forróságtól, mely mindkettőnkből áradt.
 Mikor elváltunk, hevesen lélegeztünk, a szívem majd' kiugrott a helyéről. A padlóra szegezett tekintettel próbáltam lenyugodni, és miután ez megtörtént, csak akkor néztem rendesen körbe, hisz' senki sem nyüzsgött már körülöttünk. És ekkor leesett. Nem itt kéne lennünk.
- Liam, a rohadt életbe! - karon ragadtam a még mindig ziháló srácot, szegényt pedig még nagyobb kifulladásra kényszerítettem, a sprintelésünkkel. Élveztem forró tenyerét az enyémben, bizsergető hatást keltett bennem.
 Ahogy ott futottunk, egyenesen rohantunk a színfalak mögött, szűk tereken keresztül, mintha megállt volna számomra az idő. A kinti sikítások, a kikerült emberek hüledező hangja, mindet, mintha egy vastag falon keresztül hallottam, s érzékeltem volna. Ekkor gondolkoztam el Liam nemrég elhangzott mondandóján.
Pontosan mi a franc bajom is van? Kérdeztem magamtól.
És ekkor arra jutottam, hogy éppen ez az; hogy semmi. Semmi az égvilágon. Kis srác koromtól kezdve erre vágytam, és már egészen négy éve élem ezt az álmot. Nem is lehetnék boldogabb, hisz' amire mindig is vágytam, amiről mindig is álmodoztam; itt van. Nem is kívánhatnék már többet.

 Hangosan lihegve, elfáradva érkeztünk meg pont az utolsó pillanatban, a színpad elejéhez, hol a többiek álldogáltak, kezükben egy-egy mikrofonnal.
- Hol a francban voltatok? Paul-t majd' szétvetette az ideg, mikor pár perccel a kezdés előtt nem voltatok még itt. Most titeket keres - Niall ideges hangja ellenére, arcomon olyan nagy vigyor volt, melyet le kellett volna festeni, azzal a címmel, hogy "a hülyén vigyorgó srác". Szerintem ért volna vagy milliókat.
Mikor ártatlanul néztem a mellettem álló Liam-re, viszonozta ugyanilyen pillantásomat.
 Egyszerre vigyorodtunk el, nekem pedig ez volt a második idétlen vigyorom aznap este.

 Mielőtt kiléptünk volna, mikrofonnal a kezünkben, a hatalmas nagy színpadra, Liam még visszahúzott egy pillanatra, és csábítóan belesuttogott a fülembe.
- Remélem tisztában vagy azzal, hogy ezt még folytatjuk, Lou.