Ten feet tall (novel; Ziall) I.

 Bonjour!

 Egy igazán nagy különlegességgel érkeztem hozzátok, mely csak úgy hirtelen ötlött belém.

Szóval, úgy döntöttem; elkezdek egy olyan történetet, mely fejezetekből állna, mint általában a blogokon lévő történetek többsége.

 Eredetileg csak egy One Shot-ot akartam ebből kihozni, de a történet szála olyannyira messze nyúlik a furcsa képzeletemben, hogy nem igazán tudnám besűríteni abba. Regényt pedig nem szerettem volna ebből írni.

 Szóval ez lett belőle. Egy Ziall, több fejezetes történet, az első ilyen bromance történetem.

Bevallom, tartok a reakcióktól, hisz' ez még nagyon új nekem.

Szeretnélek figyelmeztetni benneteket, hogy már az első részben szerepel +16-os jelenet, ami szintén új volt nekem. 

Nos, jó olvasást kívánok, és ne aggódjatok; a többi fejezetben remélhetőleg több "kaland" lesz.

Kérlek, jelezzétek véleményeteket erről, köszönöm! Enjoy. xxx

Ui.: A Spider-Man - Larry Stylinson version (Fanfiction) jelenleg akadozva megy, ezért is akartam már valamivel jelentkezni. De igyekszek, ahogy tudok. 

 Sok mindent szoktak a szerelemről, mint fogalomról nyilatkozni az emberek.
Azt mondják, a szerelem vak, kiszámíthatatlan, váratlan; és olyankor úgy érzed, mintha az életed végre teljes, kerek egész lenne. A partnered iránt mérhetetlen szerelmet érzel, mely számodra nem csupán egy fogalom, egy láthatatlan köd, hanem szinte valós, kézzelfogható dolog. Azt mondják az igaz szerelmet nehéz megtalálni; van, aki azt állítja, soha nem volt még szerelmes. Az az igazán bizsergető, felbecsülhetetlen és mámorító szerelmes. Sokan állítják ezt, amely lássuk be; igazán szomorú és lehangoló dolog.
Mindenki megérdemli, hogy egyszer az életében átélje azt a kalandot, melyet csak szerelemnek neveznek, hétköznapi nyelven. Még ha a vége legtöbbször fájdalom és kín; mindenki megérdemli a lehetőséget erre.

 Azt is szokták mondani, hogy a szerelem által megváltozik az ember. Mindenestül. Legtöbb esetben jobb irányba.
 Azt hiszem ezt én is állíthatom. Mert így van... Szégyenletesen megváltozik az ember ezáltal. Szégyenletesen, bár nem kiszámíthatatlanul.

***

Kétezer-tizennégy nyara volt, augusztus eleje. Tizenhat éves srác voltam, aki mindig csak álmodozott arról a bizonyos nagy betűs életről. Soha nem hittem magamban. Úgy éreztem; mindig csak kívülről figyelem az embereket, s életüket; hogy semmiképpen nem vagyok ennek az egész élet nevezetű szörnynek a része.
Zárkózottnak, csendesnek titulált az emberek nagyja, azonban akik igazán ismertek, azok tudták, hogy nem vagyok az. Aki nehezen, de elérte, hogy sokat jelentsen nekem, az megtapasztalta valódi énemet.
 Akkor még csak szüleim tudtak igazán rólam mindent. Vagyis valójában... Nem mindent. Mint minden tinédzsert, vagy bármilyen korú gyerekét a szülő; nem ismeri teljesen. Ez tény, még ha nehéz is ezt elfogadni. Mert végül is ki, ha nem a szüleid ismernek legjobban?
De ez mindenki esetében így van, habár van, aki ezt tagadja.

Én mindenesetre közel álltam szüleimhez; tekintve azt, hogy nem volt barátom, se haverom. Furcsának tartottak az iskolában, és hogy őszinte legyek; nem is akartam barátokat.
 Vagyis ezt hitettem el magammal.
 Azonban egy nap... Minden megváltozott.

***

 Csak egy szokásos, nyári, unalmas, otthon ülős napnak ígérkezett július huszonötödike.
 Kezem ütemesen mozgott hosszomon, ziháltam, és remegtem a gyönyörtől, amely hiper gyorsasággal akart engem elkábítani. Szemeimet lehunytam, és csak koncentráltam a jelenleg izzadó és ziláló testemre. Számat egyre nagyobb nyögések hagyták el, miközben egyre gyorsabban mozgattam farkamon jobb kezemet.
  És akkor a mámor elért.
Hátam ívben elemelkedett a paplannal takart ágyamról, miközben nyögésem már majdnem ordításba szaladt át; áldottam az eget, hogy egyedül voltam az egész házban. Próbáltam még tartani magam, ennek kiváltó okáért testem kissé elkezdett rángatózni és egyben remegni, lábujjaimat szorosan összenyomtam, ahogy sarkamat is az ágyam matracával, miközben fenekem a levegőben lógott.
És ekkor nem bírtam tovább. Bumm.
Robbantam, és ekkor szaggatott nyögések hada hagyta el kiszáradt ajkaimat, szemeimet olyan szorosan hunytam le, hogy már fájt, elmémet fehér köd lepte el.
Felsőtestem kimerülten huppant vissza ágyamra, mellkasom gyorsan emelkedett fel-, s le, ahogy zihálva vettem a levegőt, két karom felsőtestem mellett helyezkedett el. Szemeimet csak ekkor nyitottam ki, majd tekintetemet a plafonra tereltem, és csak bambultam, várva légzésem helyrejöttét.
 Ebben a procedúrában a bejárati ajtónk becsapódása, majd anya csilingelő hangja szakított félbe:
- Kicsim, megjöttünk!
Ijedten pattantam föl ágyamról, majd gyorsan magamra kaptam az eddig szőnyeggel borított parkettáról fekete alsómat; és a fehér foltot, melyet nemrég nemi szervem lövellt ki, vastag takarómmal elfedtem.
 Adrenalin szintem teljesen megnőtt a lebukás veszélye miatt, mely a maszturbálásomon való rajtakapás lett volna.
Hirtelen hallottam meg a szobámtól nem messze lévő lépcsőkön léptek hangját, ezért pár másodpercnyi tehetetlen forgolódás után, a szobám közepén; a pár perccel ezelőtti helyen kötöttem ki újra, fenekemmel próbáltam arra a helyre ülni, rá a takaróra, ahol a folt helyezkedhetett el.
 Egy kopogás, majd a kilincs kattanása, és az ajtóm nyikorgása hallatszott.
Fejemet arra fordítottam, a szívem hevesen lüktetett, szemeimmel próbáltam a legártatlanabbul nézni, a jelenleg benyitó anyára.
- Kicsim, megjöttünk, és szeretnénk, ha pár perc múlva lejönnél a nappaliba. Lenne egy bejelenteni valónk - ugyan még kissé lihegtem, de megembereltem magamat.
- Oké - ennyi tellett akkor tőlem, de ez is valami.
Nem nagyon jutott el mondanivalója agyamig, csak arra vártam, hogy kimenjen, én pedig lezuhanyozhassak, paplanomat áthúzhassam, és ami a legfontosabb; megnyugodhassak.
Anya furcsállva összehúzta szemöldökét, a levegő ijedten áramolt be a számba, majd végül a tüdőmbe ennek következményeképpen; majd pár másodpercig még fürkészett, de végül csak bólintott egyet, és kilépett a szobámból, az ajtót maga után becsukva.
 Vártam még egy kis időt, hisz' ismertem az anyámat; volt már eféle eset, és mikor ilyenkor kiment, ugyanígy a szobámból, én rögtön fellégeztem, megkönnyebbülten, de ekkor újra benyitott, és rajtakapott azon, hogy ezt a cselekedetet véghez vittem. Ugyan, nem értette miért tettem, de lehet, hogy azóta már elkezdett sejteni valamit.

Pár percnyi benntartott levegővel meredtem még az ajtóra, majd végül megelégelve a helyzetet, fújtam ki azt. Zihálva hunytam le szemeimet, fejemet megráztam hülyeségemen. Számat apró nevetés hagyta el, az ügyetlenségemen, majd egy tiszta alsógatyával és a törülközőmmel együtt, a fürdőszobába sétáltam, egy hideg, lenyugtató zuhany kecsegtetésével a fejemben.

***

 Nem értettem szüleim furcsa, bugyuta, idióta vigyorát. Soha nem viselkedtek még ennyire szokatlanul, vagy gyerekesen. Míg én alsógatyástul a nappalink üvegasztalán ültem, addig szüleim előttem, a bőrkanapén helyezkedtek el, kezüket egybekulcsolva méregettek, ahogy már említettem; igen furcsán.
Apa torokköszörüléssel próbálta magáról levakarni vigyorát, hogy komolyan belekezdhessen mondandójába, és egyáltalán nem zavarta egyikőjüket sem zavart pillantásom, s arcom.
- Szóval... - még egy torokköszörülés. - Anyáddal úgy gondoltuk, hogy nem ártana végre egy kicsit kimozdulnod.
Még jobban zavart lettem. Most ki akarnak dobni, vagy mi?!
Mielőtt még megszólalhattam volna, anya közbeszólt.
- Apád úgy érti, Zayn, hogy nem jó, hogy folyton egyedül vagy, tizenhat éves létedre, ráadásul nyáron.
Tátott szájjal meredtem hol anyára, hol apára.
- De... - hangom karcos búgásnak hallatszott csupán, nem volt biztos, azonban megint félbeszakítottak.
- Ezért úgy gondoltuk jól jönne neked egy helyváltozás, egy kis ideig.
Feladott sóhajjal ráztam meg fejemet, zavart voltam és türelmetlen.
- Nem értelek Titeket... - tanácstalanul ráztam meg újra fejemet, zavartan pillantva.
Egyszerre néztek egymásra, mintegy biztatásul, vagy hasonló okért; egyet bólintva, izgatottan fordultak felém, majd ugyanilyen izgatottan szólaltak meg; egyszerre.
- Mész Európába!
Állam a padlót súrolta.