I know (one shot; Lirry)

 Hola!

 Sajnálom, nem így terveztem; de sajnos csak újabb egy hét után tudtam hozni egy újabb one shot-ot. Tényleg nem így terveztem, csak egyszerűen ihlet hiány probléma lépett fel nálam. Két one shot-ot is elkezdtem, de mindkettőt végül kitöröltem, és egyáltalán nem folytattam, mert valahogy nem tetszett.

 Azonban most itt van egy újabb történet; mely egy bromance, Lirry történet. Szomorú, a végén aranyos one shot.  Viszonylag hosszabb, vannak benne visszaemlékezések, melyeket dőlt betűkkel írtam. Remélem azért tetszeni fog, azzal szemben, hogy ez egy eléggé szomorú történet.

 Amit még fontos megemlítenem az az, hogy- amint látható - teljesen megváltozott a blog design-ja, remélem tetszik. :) 

És természetesen köszönöm a plusz feliratkozókat, a sok biztató kommentet, és a sok oldal megjelenítést. Iszonyú hálás vagyok. :) <3

 Nos, jó olvasást kívánok, remélem tényleg tetszeni fog Nektek ez a one shot. Enjoy.xxx

 Üveges szemekkel meredtem a bronz-barna színű koporsóra, melyen egy szép, nagy, fehér rózsa csokor volt ráhelyezve. A pap monoton, mély hangja egyszerűen nem jutott el az agyamig; nem fogtam fel szavait. Az elmém kizárt minden könnyekkel küzdő embert körülöttem; ahogy Anyám és Húgaim halk pityergését is. Komoly arccal meredtem a koporsóra; tekintetemet a sírkő feliratára helyezve.

  

Geoff Payne ( 1970 - 2015 )

Apa, férj, és a Család Hőse

 Nem bírtam sírni. Nem jöttek könnyek a szemembe, hogy így mutassák másoknak, mennyire is visel meg ez az egész; hogy mennyire is szomorú vagyok Apa halála miatt; és hogy elhomályosítsák látásomat.

 Egyszerűen nem ment. 

A szívem viszont mintha tátongó ürességgé vált volna; nem éreztem semmilyen érzelmet. Még csak a gyászét sem. Úgy éreztem, a testem egy nagy, feneketlen kút, melyben nem pihen frissítő víz; mely már nem alkalmas semmire és senkinek. Egy fölöslegnek éreztem magamat; és magamat hibáztattam. Csakis magamat.

 Még mindig a sírkő feliratán lógott a tekintetem; és az emlékek hirtelen tömték tele, a jelenleg üresen tátongó elmémet.

"- Ugyan már, Liam! Ne légy lusta! Hiszen hasadra süt a Nap! - Apa dörmögő, szelíd hangja; közel hozzám hallatszott, pontosabban a szobám ágyának, jobb oldaláról, melyről rálátást lehetett nyerni az ajtómra.

- Csak még öt percet had aludjak! - selymes párnahuzatú párnámba temettem arcomat, és dünnyögtem szavaimat, az álmosságtól még megrészegülten.

- Ohohohhh... - kissé elmosolyodtam Apám kárörvendő hangjára - Ismerem ezt a szöveget! "Csak még öt percet, Apa, csak még öt percet!" - kissé felkuncogtam szavain, és itt egy kis szünetet hagyva folytatta - Liam - hangja nem tűrt ellenmondást, mégsem volt szigorú. Megadóan szusszantottam egyet, és fejemet felemelve, nyitottam ki szemeimet.

Jól sejtettem, ágyam jobb oldalán álldogált, már a futó szerelésében, arca komoly, ámbár mégis szelídnek mutatkozott.

 Sokáig csak farkas szemet néztünk, majd végül sóhajtva bólintottam egyet; majd megszólaltam:

- Jól van, megyek már! - és ezzel kiszálltam puha ágyamból, hogy Apával a szokásos, reggeli futásomhoz elkészüljek.

 Ez a szokás már évek óta fenn állt nálunk, körülbelül tizenkét éves lehettem, mikor elkezdtük ezt. Apa egész életében sportolt, főleg futott; és valahogy rám is rám ragasztotta a futás iránti imádatát. Minden reggel, egészen már hat éve - tizenhét éves vagyok - nyafogok Neki, az alvás érdekében, hiszen sajnos ezzel együtt be kell vallanom; hihetetlenül szeretek aludni és lustálkodni. De amíg én itt lakok, Apáékkal, addig mindig ez lesz. 

De őszintén; nem bánom."

Nem bírtam ki; elmosolyodtam az emlékre. Ha tudtam volna előre, hogy az az idióta lustaságom lesz Apa veszte, biztosan megutáltam volna azt örökre.


"- Liam, kelj fel! Hasadra süt a Nap! - egy újabb nap, újabb reggel, újabb futás Apával.
 Viszont most fáradtabb voltam, mint valaha; lustább, mint valaha; és makacsabb, mint valaha.
- Apaaaa - mint egy kislány; úgy nyafogtam Apának, az általam titulált nevének, utolsó betűjének elhúzásával - Apa, tudod jól, hogy tegnap sokáig buliztam a haverokkal...Csak ma, csak a mai reggel; nem tudnánk elhalasztani? - szinte könyörögtem, miközben átható barna szemeibe meredtem, még mindig hason fekve; csupán a fejemet emeltem fel, alkarommal támasztva magamat.
 Igaz, az előtti nap hajnalig buliztam a haverokkal, kiket a suliban ismerek, már nagyon régóta. Igazán élveztem, annak ellenére, hogy nem ihattam, tekintve arra, hogy csak egy működő vesém van. Csajozni sem csajoztam, bár az igaz, hogy elcsattant egy-két szenvedélyes csók pár lánnyal, de csak és kizárólag ennyi történt.
- Rendben. Ahogy szeretnéd, Liam. Én viszont megyek - értékeltem Apa megértését, mégis furcsa megérzésem támadt a szívemben, de - sajnos - a fáradtság és az álmosság legyőzte ezt a megérzésemet.
- Köszönöm - hálásan meredtem rá, mire Ő csak bólintott egyet, és megfontolt léptekkel kiindult a szobámból, majd maga után bezárta az ajtót.

 Egy ideig örültem, hogy végre valahára, egyik reggel nem korán kelek, hanem addig aludhatok, míg szeretnék; akár a többi, velem egykorú, illetve pár évvel fiatalabb tinédzser társaim; míg egyszer csak az a megérzés, és egy másik érzés hatalmába nem kerített.
 A lelkiismeret, s a baljós előérzet. Öt percig, ha feküdhettem csukott szemekkel; ez idő alatt, mintha fokozatosan ébredt volna föl mindenem, az álmosság öt percre rá már teljesen kiszökött a szememből.
Szusszantva ültem föl, takarómat messzire elhajítottam magamtól, és egy szolid káromkodással felálltam ágyamról.

Úgy döntöttem; utána futok, biztos voltam benne, hogy utol fogom érni."

 Mélyen szívtam be a levegőt, mielőtt a nehéz részhez érkeztem volna. Nem akartam visszaemlékezni, de mégis, valamiért az elmém nem engedelmeskedett, és visszarepített a múltba. A szörnyű, szörnyű múltba.


"Mosolyogva, kissé már lihegve futottam egy ideje; egy köves úton, melynek két szélén zöldellő fák helyezkedtek el. Madarak csicseregtek, a Nap pedig szokatlanul fényesebben sütött sugaraival, mint bármikor; itt, Angliában.
 Igazán jó hangulatom volt; az időjárás is kedvezett nekem, plusz a futást is rendkívül élveztem. Korholtam magamat, amiért nem Apával együtt indultam el, mint minden reggel.

 Hirtelen pillantottam meg egy pontot, az útnak a végén. Szememmel, ahogy jobban ráfokuszáltam; észrevettem, hogy az az alak az én Apám. Felismertem tipikus futó ruhájának színét, s azoknak típusát. Bő és kék. Mindig ilyen fajtájú ruhákat hordott futásnál.
 Egy apróbb mosolyt villantottam, mielőtt elkezdtem sprintelni Apa felé. Pár másodpercig futottam, míg egyszer csak el nem ordítottam magamat, akkor, mikor Apa már az út végén volt; ezzel egy útkereszteződésbe érve.
- Apa! - minden olyan gyorsan történt.
 Az egyik pillanatban még boldogan kiáltok utána, Ő készségesen hátrafordul, és még elkapom a szelíd mosolyát; mikor hirtelen, szokatlanul egy autó jelenik meg az útkereszteződés, felém eső, jobb útszakaszáról. Az autó olyan hirtelen hajt a kereszteződés közepe felé, hol jelenleg Apa is tartózkodott; hogy megtörtént a baj.
- Apa! - immáron elálló lélegzettel, kétségbeesetten ordítottam nevét.
 Olyan gyorsan futottam Apa felé, mint még soha. A levegő fülemben sípolt, amiért szinte süvítettem a fák között.

 Gyorsan lihegve álltam meg Apa, kifeküdt teste mellett, az autó még csak meg sem állt, mely egy olyan jó ember életét vette el, kit örökre nem felejtünk el."

 Megint az az óriási csomó jelent meg a torkomban, mely sírásra kényszerített egész életemben. Apám nem csak az Apám volt, hanem a legjobb barátom is. Ha Ő nincs, nem szeretem meg a sportot, nem tartok ki, addig, míg minden a rendes kerékvágásba nem jön az életemben; nem tanulok meg olyan alapvető, férfi dolgokat, mint például a biliárdozás, a nők szokatlan szokásainak kiismerése, nem tudom meg, milyen is az, ha vannak barátaim. Mert Ő noszogatott arra, hogy ne zárkózzak el mások előtt a középiskolában, ahogy az általánosban tettem; az akkori betegségem miatt. Ha nem lett volna Apa, nem tanulok meg bokszolni, nem tudom meg, milyen az, ha nem aggódsz azon, mi lesz holnap.
 Ha Ő nem lett volna; soha nem tudom meg, milyen is egy igazi Apa. Mert Ő kétségtelenül az volt. Az én egyetlen, igazi Apukám.

 Észre sem vettem szememből kiinduló könnyeimet, míg a jobb oldalamról meg nem éreztem egy lágy simogatást az arcomon.
Kissé megijedve néztem a jobb oldalamra, hol Anya keserű, ámbár biztató mosolyát pillantottam meg, szemében az Anyai aggódás volt fellelhető és a fájdalom, Apa miatt. Lágyan törölte le rólam pár, forró  könnycseppemet, mely annyira jól esett, hogy még jobban rám tört a sírás. Napok óta nem sírtam, csak magamat hibáztattam Apa halála miatt. Ha nem lettem volna olyan lusta, hogy nem megyek el Vele futni; ha akkor nem kiáltok utána, még élne. Még élne, és senki nem sírna miatta.
-Tudom mire gondolsz Liam - Anya kedvesen szólt hozzám, és hirtelen úgy éreztem; megint az a sebezhető kisfiú vagyok, kit az óvodában és az általános iskolában agyonszekáltak, mássága miatt - Azonban ez nem igaz. Nem Te vagy a hibás, Kicsim. Ez bárkivel elő tud fordulni - nyugtatóan hatottak rám Anya szavai, mégis egy gonosz hang azt súgta nekem, hogy itt sajnáltatom magamat, mikor Anyának nagyobb szüksége lenne a vigasztalásra, mint nekem.
 Így a gonosz hang hatására nyeltem egyet; és Anyát olyan szorosan megöleltem, mint még soha.
Majd a fülébe suttogtam:
-Tudom.

***

 Nyári éjszakák, s nappalok; őszi éjszakák, s nappalok; téli éjszakák, s nappalok; majd tavaszi éjszakák, s nappalok suhantak el a fejem felett. Annak ellenére, hogy középiskola előtt megfogadtam; soha nem leszek többé zárkózott, csakis nyitott, most nem ment.
 Eltelt egy év, mely életem talán legrosszabb éve volt. Nem, a barátaim készségesen és hűségesen mellettem álltak, a tantárgyakból is javítottam, és találtam is egy új állást. Családi vitáink se voltak; azonban azt mind elismerhettük, hogy valami megváltozott. Megváltozott a légkör, megváltozott a ház, megváltoztak a mindennapi étkezések, megváltoztak a bugyuta TV valóságshow-k, melyeket mindennap együtt nézett a család. Megváltozott mindenki, de azt hiszem, főleg én.
Csendes lettem - újra. Zárkózott lettem - újra. Sebezhető - újra.
 Zombiként jártam végig az évet, majd érettségiztem le. Mintha csak figyeltem volna a körülöttem zajló világot; mintha egy üvegfal választott volna el a valóságtól, s az emberektől.
Tudom, hogy Apa se akarná ezt. Ezt, hogy újra visszatérjek régi, rossz énemhez.
 De nem tudtam mit tenni.


 Egyik nyári napon, mikor már csak pár hét választott el Minket Apa megemlékezéséig; furcsa dolog történt. Egy olyan dolog, mely inkább csak a filmekben fordul elő, semmiképpen sem a valóságban.
 A szobámban feküdtem háttal, az ágyamon, és a plafont bámulva gondolkoztam. Gondolkoztam azon, hogy ezután most mi lesz, s hogy lesz. Úgy éreztem, képtelen lennék Apa nélkül élni, s nem hallani többé dörmögő hangját, azonban addigra már kezdtem megszokni a hiányát. Örökre beleégett az emlékeimbe, az az utolsó, szelíd mosolya, melyet felém küldött. Így emlékeztem mindig vissza rá; egy szelíd mosollyal az arcán, miközben felém néz.
 Egy halk kopogás az ajtómon szakított ki gondolataim bugyraiból, melyek csakis a negatív jelzőt viselték magukon.
- Kicsim, az egyik kis barátod, a középiskolából jött hozzád - Anya lágy és kedves hangja megmelengette füleimet és szívemet.
 - Küldd be - monoton hangon feleltem, s vártam az elkövetkezendő eseményeket.
 Hallottam a lépcsőn valaki lépteit, s ezzel együtt az ajtóm kilincsének is csikorgását.
- Szia Liam - egy félénk, ámbár kedves hang ütötte meg füleimet.
Göndör tincsek; átható, smaragdzöld szemek; fekete, tapadós farmer, s póló. Ó. Hogy Ő.
- Szia - halkan, szintén monoton hangon válaszoltam Harry-nek, kit négy éve ismertem meg, mint osztálytársamat a középiskolába, és akivel, már nagyon régóta jóba vagyok, nagyon közel állunk egymáshoz... Nagyon közel.
 Sóhajtva ült le mellém, a takaróba bugyolált lábam mellett, az illata rögtön megcsapott, mely megmelengette a szívemet. Talán a barátaim közül, Harry állt a legközelebb hozzám, és azt hiszem, ez fordítva is igaz.
- Figyelj, Liam... - nagy mancsát ráhelyezte az én jobb karomra, majd egyre lejjebb csúsztatva megfogta jobb kezemet, szorosan, és mintha gondolkozott volna azon, hogy mit mondjon nekem - ... Liam, nem szeretem nézni, hogy már nem vagy önmagad. Nézd, itt a nyár! - az ablakom felé mutatott, melyen csak egy-két napsugár szökött be, a redőnyömnek köszönhetően - Itt a nyár, és Te itt fekszel az ágyadon, a szobádban; és nézel ki a fejedből. Liam, élj már egy kicsit! - értékeltem, hogy biztatni akar engem, viszont sajnos semmit nem értek azok a szavak számomra. Sajnos már nem.
 Üveges szemmel megráztam a fejemet, majd rekedtes, fojtott hangon megszólaltam:
- Nem megy - féltem, hogy nem hallja meg, annyira halkan mondtam.
 De meghallotta.
Sóhajtott megint, és megszólalt:
- Rendben van. Akkor viszont én itt maradok Veled, hogy felvidítsalak. Nem fogom hagyni, hogy a bugyuta gondolataid felőröljenek Téged, Liam - hallani véltem egy kis élt a hangjában; bizonyára azért, mert ismert, és tudta jól, hogy ha sokáig vagyok egyedül, akkor sokáig gondolkozok, és ilyenkor teljesen megszoktam őrülni; értelmetlen problémákat kreál az agyam. Azonban most az egyszer nem volt értelmetlen. Hiszen én voltam hibás Apa haláláért. Csakis én.
 Megadóan bólintottam egyet, és lehajtott fejjel bámultam kezünket, melyek egymásba fonódva hevertek, takaróval bebugyolált lábamon.

Egy csilingelő hang zavarta meg, a kettőnk közé eső csendet:
- Fiúk, nem kértek egy kis csokis sütit? Limonádét? - Anya hozta az "Anyás" formáját, amire nem bírtam ki, hogy egy kis mosoly el ne terüljön az arcomon.
Harry hümmögve bólogatott ennek következményeképpen; örült, hogy látja rég nem látott mosolyomat.
- Igen, mindketten - Harry erősen megnyomta a mindketten szócskát - kérünk szépen, Mrs. Payne. Köszönjük - Harry Styles és az udvariassága egy és azonos dolog volt.
 Anya ez miatt is nagyon kedvelte Őt.

***

 Pár óra múlva már egymás mellett feküdtünk, a meleg takaró gyűrötten helyezkedett el mellettem, a földön. Sütiztünk, és Harry igazán, teljes erőbedobással próbált engem megnevettetni, mely sokszor sikerült is. Tényleg jól esett Harry társasága. Úgy érzem, hiányzott már ez nekem.
 Most fordult elő először, órák óta köztünk az a fajta nyugtató csend, melyet végül, pár perc után, Ő szakított meg.
- Liam - hümmögve néztem rá, mire aggódó, csillogó és persze átható macska szemeibe botlottam, arca komoly volt - Figyelj, tudnod kell, hogy Mi, a barátaid mindig itt leszünk melletted, ezt ne felejtsd el, kérlek! - mellkasára húzott, mely egy hétköznapi szokás volt nála.
 Csak meredtem magam elé pár pillanatig, fejemben az elmúlt év eseményei pörögtek le; és természetesen Apa halála, majd temetése is.
-Tudom - suttogtam.
- Főleg én. Én itt fogok állni melletted, bajban, dicsőségben, boldogságban, gyötrődésben, szenvedésben...Mindig - hangja mélye bizsergető hatást ért el nálam, hiszen a helyzet komolysága miatt, még mélyebb volt a hangja, mint az egyébként is husky-san mély hangja.
- Tudom - suttogtam újra.
- És... Liam! Én... - kis szünet, éreztem, hogy mellkasába mélyen beszívja a levegőt - ... Én úgy foglak szeretni, mint senki más Téged, ha hagyod... Mert szeretlek. Mindig itt leszek melletted.
 Szusszantva vettem tudomást szívem hevességéről, behunyt szemekkel bólintottam egyet; majd megszólaltam:
- Tudom - hangom már határozottabban csengett.