Bang, bang (Harry; one shot)

Hy!:))

5 nap kihagyás után, újra visszatértem egy Harry-s one shot-tal.:) Szimpla három, vagy talán egy kicsivel több oldal; nagyon remélem hogy tetszeni fog, mert nem nagyon vagyok megelégedve vele, volt már jobb is ennél.

 És tényleg nagyon sajnálom ezt az 5 nap szünetet, de elég bonyolult az életem, nem is szeretném ezt tovább firtatni.

 Őszintén örülnék neki, ha hagynátok magatok után egy kis "nyomot", egy kis visszajelzést, jó lenne tudni, hogy hányan és mennyire szeretik a blogomat, meg hogy egyáltalán megéri, hogy írjak.

Szóval jó olvasást kívánok, tényleg remélem, hogy tetszeni fog, enjoy.xxx

Ui.: Bo S. remélem nem baj, hogy nem válaszoltam a komidra, hiszen tudtam, hogy mindjárt kirakok egy újabb one shot-ot; így ilyen formában is tudok válaszolni Neked.:) Szóval MOST van friss, és a két történetemmel is próbálok haladni, és új részeket hozni, de ahogy már említettem "kicsit" bonyolult az életem, főleg mostanában, úgyhogy sajnos így jön össze. Tudom, hogy ez nem mentség, és nem kéne hanyagolnom a blogot-akár csak 5 napig is-, de sajnálom, ez van, így jött össze. Mellesleg nem igazán úgy veszem észre, hogy sok érdeklődő lenne a blogomra, úgyhogy talán ezek nem is annyira sürgősek...Vagyis tudom, hogy azt a pár olvasót sem hanyagolhatom; csak... csak... áh, nem tudom. Nem magyarázok tovább, így is már sokat írtam előszónak, úgyhogy befogom.

 Amint elértünk a házunkhoz, azonnal kiszálltam a kocsiból és erősen csapta be annak az ajtaját.

- Hé! - a barna, göndör barátom, széttárt karokkal és felháborodottan szólt hozzám, amint Ő is kiszállt az autóból. - Tudom, hogy most eléggé mérges vagy, ahogy persze én is, mégsem a kocsinak kéne az áldozatnak lennie! - Harry szúrósan megjegyezte, majd Ő is követett engem, egészen a bejárati ajtónkig, ahol én személy szerint, az idegességtől remegve próbáltam kinyitni a zárt ajtót, a kulccsal. Harry türelmesen várt mellettem, a kabátjának zsebéjébe dugott kézzel.

 Amint sikerült kinyitni, az előszobában gyorsan lekaptam a kabátomat és a bakancsomat, majd sietősen, már szinte szaladtam fel a lépcsőkön; egyenesen a Harry-vel közös hálószobánkig. Ennek is az ajtaját erősen csaptam be, a ház bele is remegett; és be is zártam az ajtó kulcsával azt.

 Iszonyú dühös voltam. Hogy kire? Történetesen arra a fiúra, kivel már három teljes éve együtt vagyok. Sosem volt a kapcsolatunk nyugodt és kiegyensúlyozott, folyton összekaptunk, még kis apróságokon is. Sokat veszekedtünk már, azoknak a vége valahogy mindig is ugyanúgy végződött; szeretkezéssel. Szenvedélyes, romantikus, akaródzó, mégis gyengéd szeretkezésekkel, amik hihetetlenek voltak. 

 Harry-vel teljes ellentétek vagyunk, semmi közös nincs bennünk; ahogy mondani szokták az ilyen ellentéteknél; vonzzuk egymást. Egyszerűen nem bírjuk ki egymás nélkül, mégis ennek megvan a hátránya, hiszen ahogy már említettem, sokat veszekszünk. Nem telik el egy nap, hogy össze ne kapnánk valamin.

 Azonban a mai... A mai "vitte a pálmát". 

Gondoltuk ma, egy szombati estén elmegyünk Harry-vel egy étterembe, egy kicsit kikapcsolódni; egy kicsit lazítani, azonban persze rosszul sült el. 

 Semmi baj nem volt az odaút alatt, sem akkor, mikor várakoztunk egy szabad asztalra; sőt még sokat is nevettünk, egész jónak ígérkezett az este. Viszont amint megkaptuk a szabad asztalt és az étlapokat, hogy válasszunk ételt; majd jeleztünk, hogy megvan a rendelésünk, na akkor történt a baj. Egy nagymellű; nagy seggű; nagy és műszempillás; agyon sminkelt; szőke, festett és műhajú pincérlány jött oda hozzánk; felsője annyira kivágott volt, hogy majdnem kibuggyantak a mellei, gatyája is elég feszülős volt, és az ottani kötelező kötényke ellenére is látni lehetett a hasát, amely persze nem volt takarva semmivel. Ott rebezgette Harry-re a műszempilláit, annak ellenére hogy ott voltam. Nem lehetett nem észre venni, hogy ott flörtölt Vele. És totál kikészített az, hogy Harry hagyta magát. Persze nem-flörtölt-vissza, vagy ilyesmi, csak hagyta magát. És képes volt azt mondani nekem, hogy az a lány nem is flörtölt Vele, igazán nem érti miért vagyok úgy oda, és hogy beképzeltem az egészet. 

 Soha nem volt olyan, hogy egy másik személy miatt vesztünk volna össze; mindig is egymás hülyeségei miatt voltak az "összecsapások", azonban most még ezt is sikerült elérni. Egyszerűen csak fájt ez az egész és már elegem volt. Ez már tényleg az utolsó csepp volt, abban a bizonyos pohárban. 

 Az ajtónak háttal, lecsúsztam a parkettás földre, nem különösebben érdekelt, hogy kissé hideg az. Idegesen túrtam a hajamba, pár könnycsepp már szabadon kifolyt a szememből.

- Diana, engedj be, ne csináld ezt! - Harry erősen verte az ajtót, én pedig szorosan lehunytam a szemeimet; próbáltam kizárni a hangját, a fejembe. - Hallod? Engedj be és beszéljük meg! - ideges volt, egyértelműen hallatszott a hangjából.

 Több percen keresztül csapkodta az ajtót és követelte, hogy engedjem be, amikor is egyszer csak abbahagyta.

- Kicsim, kérlek... - elhalóan suttogta, mire meglepődötten nyitottam ki, eddig szorosan lehunyt szemeimet. Tisztán hallatszott, hogy Ő is teljesen ki van. - Kérlek, kérlek, nyisd ki az ajtót...
 Pár pillanatig hezitáltam; majd hangosan felsóhajtva nyitottam ki végül.
Amint kinyílt, Harry rögtön bejött rajta. Egymás szemébe meredtünk, talán több percen, órákon keresztül; én személy szerint szúrósan, mérgesen néztem rá, Ő pedig szimplán csak idegesen nézte hol az egyik szememet, hol a másikat. Ezt az "idilli" pillanatot én szakítottam meg:
- Harry, már nagyon elegem van. Miért van az, hogy nem telik el úgy nap, hogy ne veszekednénk? Egészen a mai napig csak tűrtem, azonban most már elég volt - idegesen hátráltam egy lépést, miközben magam elé tettem a karomat, úgymond védekező pózba, bár védekezésre nem volt szükség.
- Ugye most nem arra akarsz kilyukadni, amire gondolok?! - hevesen kérdezte tőlem, mellkasa gyorsan emelkedett le, fel, a gyors levegővételeitől, szemei szikrákat szórtak. - UGYE NEM?! - és itt már felemelte a hangját.
Azonban én csak lehajtottam a fejemet, hirtelen szállt belém a szomorúság, a szívembe egy nagy erejű fájdalom nyilallt, hiszen hihetetlenül szeretem Harry-t. Ő volt a mindenem, a másik felem, a veszekedések ellenére is. De egy pár, egy szerelmes pár nem élhet így.
- DIANA, NÉZZ RÁM! UGYE NEM?! - még mindig felemelt hanggal beszélt hozzám, mire én fájdalmasan szívtam be a levegőmet.
- Harry - halkan, gyötrődve szólaltam meg, de közbevágott.
- MI HARRY?! DIANA, MOND KI! SZAKÍTANI AKARSZ VELEM, UGYE?! - erőt vettem magamon és belenéztem a most méregtől elsötétült szemeibe, és ettől a tekintettől kirázott a hideg.
- Harry, kérlek ne emeld fel a hangodat, és hallgass meg! - annak ellenére, hogy sikítani, ordítani tudtam volna, nem tettem.
Harry hangosan kifújta orrán a levegőt és lerogyott a francia ágyunkra. Mikor követtem, és leültem mellé; fejét elfordította, mellkasa még mindig hevesen mozgott fel, le. Kezei ökölbe szorultak, annyira, hogy ujjai elfehéredtek.
- Figyelj, én... - próbáltam valahogy elkezdeni mondandómat, de itt elakadtam. Zavart, hogy nem nézett rám, és inkább a falat ajándékozta meg tekintetével. - Harry, kérlek, nézz rám! - halkan kértem, és pár pillanatig nem csinált semmit, de aztán megadta magát, és a szúrós tekintetével egyenesen belenézett az én szemembe. - Szóval, én... Én tényleg nem így akartam ezt. Harry, én szeretlek, érted? - az egyik ökölbe szorult kezét, az enyémmel szétlazítottam és megfogtam, ujjainkat összekulcsoltam. - Teljes szívemből szeretlek, de ez így nem mehet tovább... Ez a sok veszekedés kikészít, és bizonyára Téged is - láttam, ahogy az eddig idegességtől elsötétült szeme fokozatosan visszanyeri eredeti zöld színét, amit nyugtázva fogadtam. Tekintete is kezdett lágyabbá válni - Nem élhetünk így - suttogtam fájdalmasan és szintén fájdalmasan néztem végig összekulcsolt kezeinken. Annyira összepasszoltak, mintha mindig is egymásnak teremtették volna Őket, Mi mégis el kell hogy válasszuk Őket. Mert Mi nem passzolunk, akik összepasszolnak nem veszekednek ennyit!
- Diana, kérlek.... - a másik kezével arcomat a tenyerébe téve simogatta, mire elkapott az a bizonyos jó érzés az érintésére, amit keserűen fogadtam, pár könnycsepp ki is szökött szemeim bugyraiból, amiket Ő készségesen letörölt az egyik ujjával. - Szeretlek, nem szakíthatunk - fájdalmasan mondta ki Ő is szavait, suttogva, úgy hogy ajkaink között már csak pár centi választott el. Azoktól a hívogató, már-már vörös, vékonyan metszett, mégis dús ajkaktól, amelyek olyan puhák, mint a vattacukrok. Ne, nem szabad erre gondolnom, muszáj ellenállnom!
- De ezek a veszekedések... - én is suttogva szólaltam meg, a sírástól már hüppögve, de megint csak félbeszakított.
- Nem érdekelnek azok. És... - egyik hajtincsemet fülem mögé tette. - ... És még változtathatunk azokon, tehetünk azért, hogy ne teljenek a mindennapjaink ilyen veszekedésekkel... - nem hagytam, hogy befejezze kétségbeesett mondandóját.
- Harry, ezt már annyiszor megígértük egymásnak. Hogy változni fogunk, hogy nem fogunk veszekedni annyit, hogy ha törik, ha szakad, mi akkor is együtt maradunk, de... de a mai nagyon durva volt... Nem igaz, hogy nem láttad, ahogyan az a cicababa flörtölt Veled!
- Diana, ne kezdd - idegesen mormolta szavait, majd folytatta. - És különben is! Igen is sikerülni fog, együtt sikerülni fog! - most halkan, vágyakozva mormolta szavait, miközben a számat nézte szakadatlanul. - És most csókolj meg! - majd végszóként jelentette ki szavait, ajkait rögtön az én ajkaimra helyezte; amire önkénytelenül is, de remegve hunytam le szemeimet, átadva magamat az érzésnek, ami a csókunknál fog el.
 A csók forró volt, puha, vágyakozó, mégis gyengéd és romantikus. A göndör hajába túrtam, hogy a remegő kezeimmel valahol fogást találjak, Ő pedig a derekamat szorította, és úgy is húzott magához egyre közelebb és közelebb. Oxigén hiány miatt elváltunk egymástól, de csak egy mondat erejéig, amit Ő mondott ki:
- Csak is az enyém vagy, senki másé... Soha nem foglak elengedni - dörmögő hangjával motyogta szavait az ajkaimra, majd újra azokra tapadt; de ez a csók már hevesebb volt.
  Óvatosan döntött le az ágyra, felém kerekedett, de még mindig az ajkaimon csüngött, mintha nem tudna betelni velük.
- Harry... - zihálva váltam el ajkaitól és szóltam hozzá - Harry... Ígérd meg, hogy nem ugyanaz lesz, mint eddig! Hogy holnap nem ugyanaz lesz! - kétségbeesetten néztem hol az egyik, hol a másik szemébe, Ő pedig szintén ezt tette. Arcát közrefogtam tenyereimmel, így éreztem felhevült és sima arcbőrét.
- Megígérem - zihálva válaszolt és újra ajkaimra tapadt, szorosan nekem feszülve testével.

 Minden egyes veszekedéseinknél úgy érzem, mintha harcolnánk, és ezekben a bizonyos harcokban Ő nyerne mindig. Mintha lelőne, hagyná, hogy egy kicsit vérezzek; majd miután megbizonyosodott abban, hogy győzött, szépen és lassan begyógyítgatná a sebeimet, a vérzést elállítaná, és az ilyen romantikus szeretkezésekkel akarna engem kárpótolni, amiért megsebesített.
 Megőrjített ez a fiú.